Föld hívja elefántcsonttornyot! – avagy összegzés az ideiglenes korlátozások egy éves évfordulójára

Tavaly év elején tette fel a világ rumlis asztalára a sáros csizmáját a koronavírus. Kéretlenül, hívatlanul. Kisebb-nagyobb katasztrófák árán születtek meg a tűzoltásszerű döntések, amelyek közül hamar főszereplővé nőtte ki magát a korlátozások kalapácsa. 

Nyárra a kalapácsot rövidebb-hosszabb tánc – oldás – váltotta, s azóta a kalapács dominál. Az emberek egyre jobban belefáradnak a korlátozásokba, és egyre inkább azt érzik: pontosan annyira lesznek ideiglenesek, mint anno az itt állomásozó szovjet katonák.

Pedig megtanultuk a leckét: a korlátozásokra szükség van, mert csak így lehet ellaposítani a járványgörbét. Örvendetes, hogy a 2020-as olasz katasztrófa nem ismétlődött meg. (Legalábbis, még nem. Nem egy ország súrolta a határát, és lehet, hogy épp hazánk lesz az, amely nemcsak súrolni fogja.)

Csakhogy, laposítás ide vagy oda, korlátozások ide vagy oda, csak nem akar csillapodni. Persze, ezt a leckét is megtanultuk: angol mutáns, dél-afrikai mutáns, brazil mutáns, de már meg sem lepődnénk, ha hamarosan jönne a vakcinakerülő mutáns, a szíriuszi mutáns, a teleportáló mutáns, vagy a készakarva csak a lázadó fiatalságot megfertőző mutáns.

Itt lenne az ideje, hogy valaki feltegye a kellemetlen kérdést: mit értünk el – és milyen áron?

(1) A döntéshozók elefántcsonttornyai

2020 elején hozták meg az első, az egész társadalom életét döntően befolyásoló intézkedéseket. Kéretlenül, hivatlanul. Harsogták a politikusok, a celebek a maradjszépenotthont. Elvégre, mind egy hajóban evezünk.

Akkor még a döntő többség el is fogadta a helyzetet; belátta, az egész világot felkészületlenül érte a világjárvány. (Holott, nem kellett volna, hogy így legyen – ez azonban majd egy másik írás tárgyát kell, hogy képezze.)

Ám voltak néhányan, akik úgy vélték, nem volt teljesen végiggondolva, milyen hatásuk is lesz a korlátozásoknak az emberekre. 

A döntéshozók világszerte jellemzően csinos kertekkel körülvett, legalább 200 négyzetméteres házakban élnek. Sokuknál helyben van az úszómedence, a fitneszterem, a szauna – ha pedig megunták a maradjszépenotthont, megengedhetik maguknak, hogy kipihenve figyeljék a passzív jövedelmeik alakulását valamely jó klímájú országban, ahová éppen el lehet utazni.

Elképzelhető, hogy kissé másképp élik meg a korlátozásokat azok, akik valamely nagyváros közepén, harmadakkora-negyedakkora lakásokban kushadnak. Elképzelhető, hogy másképp cseng a maradjszépenotthon annak, aki az intézkedések miatt nulla bevételből gazdálkodja ki a megélhetését. Elképzelhető, hogy nem annyira őszinte a mosolyuk az összezártságtól azoknak, ahol a nem csökkenő napi teendőhalmaz kiegészül a gyerekek egész napos lefoglalásával is. Elképzelhető, hogy az sem zeng örömódákat, akinek az élete – megfosztva minden szórakozástól – a munkahely-intéznivalók-lockdown háromszögre szűköl le. 

Mindez elképzelhető. Ám úgy tűnik, az intézkedések meghozatalakor a képzelet minderre nem terjedt ki. Akkor sem, ha az előbb felsoroltak – mondhatjuk: a társadalom többsége! – felfoghatatlan áldozatot hozott azzal, hogy betartotta az intézkedéseket. Hatalmas fegyelemmel cipelte a rárótt terhet, annak ellenére, hogy joggal érezte: nem, kedves döntéshozók, kedves celebek, nem egy hajóban evezünk. 

Egy VIHARBAN vagyunk. Vannak néhányan, akik az óceánjárójuk bárpultjánál szelfiznek, vannak sokan, akik kisebb-nagyobb vitorlásokon-ladikokon hánykódnak, és olyanok is akadnak, akik egy-egy szál deszkába kapaszkodva várják a sorsukat.

Röviden megfogalmazva: soha korábban még nem volt ennyire nyilvánvaló, miért hatalmas baj, hogy a döntéshozók életvitele teljesen más, mint azoké, akikről a döntéseket meghozzák!

Persze, ki lehetett bírni, s jött egy csöndesebb nyár. A maszkok, s néhány újranyitni képtelen, vagy nem engedett hely, valamint az elmaradt rendezvények persze emlékeztettek mindenkit, hogy nincs vége a történetnek… s beköszöntött az ősz, s vele a második hullám.

(2) Hullámhegyek hullámvölgyei

Egy éve „helyzet van”.

Bár több hónapnyi lélegzetvételhez jutott a világ, úgy tűnik, ezt az időt nem volt képes felhasználni arra, hogy új forgatókönyveket dolgozzon ki arra az esetre, ha a vírus ismét támadásba lendül. Ismét mindenütt a már korábban ismert fegyver lett a védekezés alfája és omegája: a korlátozás kalapácsa. Teljesen feledésbe merült, hogy eredetileg ezt az eszközt, mint vészmegoldást, mint ideiglenes intézkedést találták ki – vidáman, szinte, hogy egymásra licitálva röpködtek minden országban a hosszú hónapokig tartó korlátozások.

Egy éve „helyzet van”, s úgy tűnik a „kalapács és tánc világa” nemcsak, hogy meghonosodott, hanem éppen a tánc van egyre inkább eltűnőben. Olyannyira, hogy egyre több helyen lengetik már be, hogy a világ sosem lesz olyan, mint előtte volt.

Persze, persze – új mutánsok, új hullámok. Ám valahol mégis felfoghatatlan, miként lehetséges, hogy nem látta előre a világ: egy vírus képes mutálódni, képes új és új formában támadni. Vajon a szakma felejtette el, hogyan működnek a SARS-vírusok? Vagy felhívták a figyelmet a lehetséges gondokra, csak nem vették őket figyelembe? Attól tartok, ezt már sosem fogjuk megtudni.

(3) Növekvő járulékos veszteségek

A döntések továbbra is az elefántcsonttornyokban születnek, ám azokon kívül hatnak. Talán ezért számít súlyos illetlenségnek feszegetni, amellett, hogy a korlátozások megállítják a járványt, ilyen más hatásai vannak. („Megállítják?” – kérdezte a harmadik hullám). 

Ám nagyon is itt lenne az ideje feszegetni.

(A) Közvetlen anyagi hatások

Még azokban az országokban is, ahol hazánktól eltérően, jelentős mértékben kompenzálták az intézkedések miatt dolgozni képtelen ágazatok képviselőit, rengetegen veszítették el a munkájukat, rengeteg karrier tört ketté, rengeteg vállalkozás kénytelen volt végleg becsukni kapuit. Mindenkinek a turizmus és a vendéglátás jut eszébe, ám számos hozzájuk kapcsolódó szakmacsoport érintett – a fotósoktól a takarítócégekig.

(B) Közvetlen pszichés hatások

Tegyük félre picit a szemforgatást! Az embereket nem arra találták ki, hogy egymástól elszigetelve, a személyes kapcsolataik döntő részét hosszú időre megszakítva éljenek. 

Eltűntek a hús-vér beszélgetések, eltűntek a bulik, a sörözések, a valódi közös programok. Utazni nagyon nehéz, vagy éppen lehetetlen, a sport legtöbb formája nem megengedett, a közösségi elfoglaltságok már lassan emlékké halványulnak. 

Hirtelen minden olyannyira online lett, hogy már lassan hozzá sem teszik e szót, ha bármilyen rendezvényre, találkozóra utalnak. (Sőt, egyre többször hallom, hogy a személyesen is megvalósuló események elé teszik oda az offline szót!)

Hogy egyre több helyen került át a munkavégzés a home office keretei közé, kezdetben szinte mindenki örömként élte meg. Ám kis idő múlva rengetegen szembesültek azzal a problémával, hogy a sok cégnél egyáltalán nem fektették le az otthoni munka szabályait. Nagyon sokan tapasztalták meg rövid idő alatt, hogy a munkahely, a kollégák elkezdték alapértelmezettnek venni, hogy ha valaki otthon dolgozik, eleve maradjszépenotthon van, egész nap a gépe előtt ül, tehát bármikor mozgósítható bármilyen sürgős feladatra. Rengeteg ember számára hirtelen eltűnt a határ a munkaidő és a magánélet között – pont egy olyan időszakban, amikor az utóbbi téren egyébként is beszűkültek a lehetőségek.

(Csak zárójelben érdemes megjegyezni: bizonyos szempontból a vírus okozta válság sokkal rosszabb, mint bármelyik másik a történelem során. A háborúk, természeti katasztrófák ugyanis valamennyire összehozták, s egymásra utalttá tették az embereket – e járvány viszont éppen, hogy szétválasztja azokat.)

(C) Közvetett anyagi hatások

Az egy éve tartó „helyzet” a félelem mellett bizonytalanságot is szül. Még a tánc idején sem tudni, mikor jön a következő kalapács, ahogy azt sem, eljön-e az a nap, hogy nem lesz több kalapács.

A hosszú távú tervek helyét szép lassan átvették a rövid távúak, ami azok kiadásaira is visszahat, akiket anyagilag nem érintett negatívan a járvány. Elvégre, ki tudhatja, a legközelebbi intézkedés nem pont őt „találja telibe”? S ki tudhatja, ha valakit baj ér, számíthat-e bármi segítségre egy olyan világban, ahol lassan a Covid19 az egyetlen baj, ami betölt mindent? Ezért halasztják el sokan a nagyobb kiadásokat, s koncentrálnak inkább az azonnal szükséges, nyomban megtérülő dolgokra.

(D) Közvetett pszichés hatások

Most még ezek a legkevésbé látványosak – ám hosszú távon katasztrofális helyzethez vezethetnek. 

A teljesség igénye nélkül csak néhányat emelnék ki:

• A gyerekek, kisiskolások nemcsak a mozgásigényüket tudják nehezen kielégíteni, hanem a tanulásuk is akadályoztatott. Az online oktatás módszertanát, tematikáját, stílusát a jellemzően már csak a járvány elején kezdték el kidolgozni – ha elkezdték egyáltalán.
• A tinédzsereknél ez volna a serdülés időszaka, a nemi vágyak első jelentkezése; ezzel az egyébként sem könnyű helyzettel a jelenlegi minimál-szocializációs helyzetben nagyon nehéz megküzdeni.
• Az egyetemisták, fiatal felnőttek számára itt volna az élménygyűjtés, a féktelen bulik, a baráti körrel töltött nyaralások, hétvégék időszaka – mindebből azonban alig lehet bármit megélni.
• E korosztályok számára, akik jellemzően még nem alakítottak ki tartós párkapcsolatokat, hosszú távon hatalmas károkat okozhat, hogy a valódi szocializáció helyét a filmek, sorozatok nézése vette át. Normális esetben is „meg kell érni” a felismerésre: a filmek szereplői idealizált bombanők és szuperpasik, viselkedésüket a dramaturgia határozza meg – éppen ezért a valóságban ilyen emberek nem léteznek. Sejthető, hogy ebből a „csapdából” a normális körülmények közt felnőtté válókhoz képest képest is sokkal nehezebb lesz kiverekedniük magukat.
• A mostani pályakezdők munkakeresése sokkal nehezebb lesz, mint amilyen az utóbbi időben bármelyik korosztályé volt. 
• A felnőtt, dolgozó korosztály életéből hosszú időre eltűnik a legtöbb töltődési lehetőség. Ennek ellenére, a külső, a munkával és más intézni valókkal kapcsolatos elvárások ugyanúgy rájuk nehezednek. (E töltődés hiánya már olyan mértékben meghatározó, hogy alig akad olyan 30 feletti ismerősöm, aki ne azt mesélné, egyre nehezebb küzdenie a megkattanás ellen!)
• Az előző réteg problémáit csak súlyosbítja, ha egyedül él, ha rossz párkapcsolatban él, ha minden mellett a gyerekeiről, sőt, a szüleiről is gondoskodnia kell.
• Hogy az intézkedések elválasztják egymástól az embereket, a családokat is szétszakítja. Ez különösen azokra az idősekre nézve veszélyes, akiknek nehézséget jelent az online kapcsolattartás, illetve, akik egyedül, magukra hagyva élnek.
• Végezetül, bármelyik vázolt esetről elmondható, hogy ha az egyébként sem könnyű helyzet mellé még pénzügyi gondok is társulnak, az anyagi deprimáltság hatványozottan súlyosabbá tesz mindent!

(E) Az emberek egyre romló egészségi állapota

E probléma egyik fele egyértelműen a Covid19 miatt elmaradt szűrések, vizitek, kezelések, műtétek sokasága. Az egyébként is leterhelt egészségügy egyszerűen nem tud hatékonyan foglalkozni a normális időkben is jelen lévő problémákkal.

A másik fele viszont sajnos a korlátozásokból következik.

Az előbbi pontokban felsorolt közvetlen és közvetett hatások stresszhez, kimerültséghez, frusztráltsághoz, s nem utolsó sorban egészségtelen életmódhoz vezetnek. Ezek viszont éppen azok a tényezők, amelyek miatt többek közt magas vérnyomás, elhízás, szenvedélybetegségek, illetve az immunrendszer legyengülése jelentkezhet. Vagyis, tipikusan azok a dolgok, amelyek talaján különféle krónikus betegségek is kialakulhatnak. Sajnos egyre több, olyan 40–50 éves, vagy fiatalabb ismerősömet diagnosztizálják ilyen állapotokkal, akiknél korábban semmi nem utalt arra, hogy komoly egészségügyi problémájuk lenne.

Igazán viszont az aggasztó, hogy az előbbi két tényező hatására számos olyan embernél is jelentősen megnő annak a kockázata, hogy ha elkapja a Covjd19-et, az súlyos lefutású lesz, aki eredetileg nem is számított a veszélyeztetettek közé! Részben talán ennek köszönhető, hogy egyre több 40–50 éves, vagy fiatalabb fertőzött kerül kórházba – s ez az a nemzedék, amely a legtöbb országban az oltási sor végén kullog. Ha pedig a járvány a fiatalabb korosztályokat tizedeli meg, annak a gazdasági következményei is katasztrofálisak lesznek.

Az imént felsorolt tényezők egytől-egyig a járvány miatti korlátozások hozadékai. Nem a járványé. Hanem az intézkedéseké.

Azon intézkedéseké, amelyek rendszeres, illetve hosszú távú alkalmazása ellenére is sok helyen az egy évvel ezelőttihez képest nemhogy csökkent volna, hanem drasztikusan emelkedett az új fertőzöttek és az áldozatok száma! Úgy, hogy már a társadalom vakcinációja is megkezdődött.

Mindez már önmagában is indokolná, hogy szembenézzünk a tényekkel: a korlátozásokra, mint legfontosabb intézkedésre támaszkodó járványkezelés hosszú távon nem bizonyult hatásosnak. A károk már most jelentősek; a társadalom regenerálódása már most is éveket venne igénybe – ha pedig nem változtatunk a járványkezelésen, a veszteségek felfoghatatlan méreteket öltenek. 

A korlátozások azonban további veszélyeket is rejtenek magukban. 

(4) Úton a zavargások és összeesküvés-elméletek felé…

Hogy mindaz, amiről eddig írtam, mennyire fedi a valóságot, arról lehet vitatkozni. 

Arról viszont sajnos aligha, hogy függetlenül az általam bemutatott képtől, világszerte rengetegen érzik úgy, az intézkedések nem értük, hanem ellenük vannak, s az állam egyszerűen cserben hagyta az embereket! Bár hazánkra (még) nem jellemző, egyre-másra ütik fel a fejüket a zavargások mind több országban. 

Sokunknak persze azt mondaná a szíve, nem is rossz út így szerezni érvényt az igazunknak. Az eszünkkel azonban tudnunk kell, nem ez a jó megoldás. A vírus ugyanis tényleg veszélyes, és a tömegdemonstrációk csak a járvány terjedését segítik. 

Valahol azonban meg lehet érteni azokat is, akik nem akarnak az eszükre hallgatni. 

A korlátozások igazi vesztesei többségükben nem tartoznak azok közé, akiknél a súlyos, akár halálos Covid19 fertőzés kockázata kezdetben magas lett volna. Azt sem szabad elfelednünk, egyre-másra nőnek fel azok a nemzedékek, akik azt tapasztalják: azért dolgoznak, gürcölnek végkimerülésig, hogy életben maradjanak, s nem azért, hogy felhalmozzanak, előrébb jussanak. E generációk azok, amelyek már maguk sem tudják, hogy a 9/11 óta hányadik „korábban még soha nem látott méretű válságot” élik át. Ezek azok az emberek, akik azt érzik: a társadalom egyre többet követel tőlük, most már a fizikai szabadságukat is elveszi – cserébe viszont egyre kevesebbet nyújt.

E rétegeket hívja az utca, s fogja egyre erőteljesebben hívni, mert azt tapasztalják, az elefántcsonttornyok nem hallják, amit szép szóval mondanak, ezért csak tüntetve, üvöltve, a rendet felforgatva lehet megszólítani őket.

Talán még ennél is nagyobb veszélyt jelentenek azok, akik a tapasztalataikból teljesen téves következtetéseket vonnak le. Hasonlóan látják-érzik a dolgokat, mint amikről ez az írás is szólt, ám más irányba kanyarodnak: „azért történik mindez, mert valakinek ez az érdeke!”

Egyre több a vírustagadó, az oltástagadó, az összeesküvés-elmélet hívő. Az „alternatív tények” univerzuma nem a Covid19 miatt épült ki, ám éppen az teszi azt népszerűvé sokak számára. Hogy ezek az emberek mekkora kárt okoznak a vírus elleni védekezésnek, felesleges is részletezni. Arra azonban mindenképp fel kell hívni a figyelmet: sem az nem téríti le őket a tévútról, ha azt tapasztalják, róluk döntenek, de nélkülük – sem az, ha azt olvassák, érdekes módon a világ leggazdagabb rétege nem kis mértékben növelte a vagyonát az elmúlt egy évben! Hogy ők az utcán lesznek, ha valaki – bárki! – megszólítja őket, afelől nincs kétségem.

E veszélyek már önmagukban is elég fenyegetőek ahhoz, hogy felismerjük: haladéktalanul újra kell gondolni a járvány elleni védekezést, azt, ha kell, gyökeresen más alapokra kell helyezni! Vissza kell térni az eredeti elképzeléshez: a korlátozások olyan ideiglenes, rövid távon használható fegyverek, amelyeket végső esetben és a lehető legrövidebb időre szabad csak bevezetni. A hosszú távú fenntartásuk már önmagában igazolja a hatástalanságukat. 

Föld hívja elefántcsonttornyot! Elefántcsonttorony, halld meg az emberek hangját! Az ugyanis ott lakik nemcsak ebben az írásban, hanem az internet számtalan felületén, ahol az emberek – jobb híján – egymással beszélnek. 

Jó lenne, ha az elefántcsonttornyok megkezdenék a párbeszédet az emberekkel!

Most még nem késő.

Mert előbb-utóbb el fog jönni a pillanat, amikor már az emberek nem akarnak beszélgetni.