Gábor György: a Fidesz eljátszotta az ország esélyeit – 2. rész

Tulajdonképpen az oktatás elfoglalásával kezdődött az ország átalakítása?

Ezt nem mondanám. Persze azt nagyon nehéz megmondani, hogy mivel kezdődött, de ez mindenesetre annak egyik legalapvetőbb része. Ha belegondolunk, az ország átalakítása annyi mindennel kezdődött. Bármilyen távoli már, mégis idetartozik az, ami velünk, filozófusokkal történt, az úgynevezett filozófusper, ami a kritikai értelmiségnek a megfélemlítését volt hivatott szolgálni. Azt kellett megmutatni az ország számára, hogy aki velük mer vitázni, aki az ő politikájukat, oktatásról, kultúráról alkotott nézeteiket, média- vagy egyházpolitikájukat, ízlésüket stb. meri kritizálni, az így jár. Bizonyos tekintetben ez volt a nyitány, amely a fő motívumokat már magán viselte. Ami manapság a felsőoktatás háza táján történik, az hasonlóképpen roppant mód kifejező. Egy komoly állami vagyonról beszélünk, amelyet gyakorlatilag kiloptak és fideszes alapítványokba nyomták át. Közben páros lábbal taposták meg az egyetemi autonómiát, s felállították a fideszes káderekből verbuválódott alapítványokat, szemérmetlenül telepakolva miniszterekkel, államtitkárokkal stb. És roppant mód meglepődtek, amikor az Európai Unió elképedt ezen. Az egyetemi oktatásnak ugyanis a leglényege az autonómia. A XII.-XIII. századtól kezdve, amióta csak léteznek egyetemek, az oktatási és kutatási autonómia a garanciája a működésüknek. A tudást nem lehet kívülről, hatalmi erővel befolyásolni, mert akkor abból nem tudás lesz, hanem a politika szolgálólánya. Előfordult a középkorban is, hogy megpróbálták az autonómiát kikezdeni, de minden ilyen kísérlet előbb-utóbb csúfos kudarccal végződött: volt, amikor oktatók és hallgatók egyszerűen kivonultak az adott intézményből. Az oktatás és kutatás lételeme a szabadság. Ám azzal, hogy telerakták fideszes káderekkel az alapítványokat, majd, amikor ezt az EU szóvá tette – joggal, hiszen a giga közpénzekből ezzel az EU nem egyetemeket, hanem pártlerakatokat támogatott volna –, akkor mérhetetlen cinizmussal a miniszterek és államtitkárok helyébe a fideszes gazdasági és politikai holdudvar figuráit tették oda, milliárdosokat, olajbizniszben utazókat stb., akik, ha lehet mondani, még inkább függenek a Fidesz kegyeitől és jóindulatától, következésképp a bizonyítási kényszer a köreikben még erősebb. Vagyis ezeknek a lojalitása, szolgálatkészsége tényleg megkérdőjelezhetetlen.  

Ilyen kis lépésekkel, területről területre – megélhetési korbáccsal és mézesmadzaggal – foglalta el a Fidesz Magyarországot? 

Tulajdonképpen igen: gátlástalan brutalitással, fékezhetetlen pénz- és hataloméhséggel. Én ezért állítom jó ideje, hogy ez már nem autokrata, hibrid berendezkedés, ez a maffiaállam gyakorlatán működő diktatúra. Ne zavarjon meg bennünket, hogy az eszközei mások, mint mondjuk a sztálini vagy az ötvenes évekbeli hazai diktatúrának. Nem a ház előtt éjszaka megálló fekete autóról ismerszik meg a diktatúra, nem arról, hogy az Andrássy út 60-ban lerúgják az ember veséjét. Más korban élünk, más környezetben, ma nincs szükség az ilyen eszközökre. A diktatúrák, ahogy a demokráciák is mindig változtak. Más volt mondjuk a periklészi görög demokrácia, más egy toszkán városállam demokráciája a XIV-XV. században, s más egy XXI. századi demokrácia. Ugyanígy mások voltak a különböző korok diktatúrái. De az elv, a szándék, a cél, jelesül a hatalom megszerzésének és megtartásának technéje ugyanaz. Bátran állítható, hogy ennek a hazaáruló társaságnak a legnagyobb bűne, hogy azzal a Marshall segéllyel össze nem mérhető gigantikus pénzrengeteggel, ami az elmúlt években az unióból érkezett az országba, gyakorlatilag olyan tudásközpontokat, az innováció, a technika, a kultúra, az oktatás vagy a gyógyítás olyan korszerű, naprakész rendszerét lehetett volna kiépíteni, amivel Magyarország minden további nélkül fölzárkózhatott volna a fejlett nyugati világ mellé. Ezeknek a pénzeknek a döntő része magánzsebekben landolt, s az állampolgárok egy jelentős hányada még mindig nem fogja föl, hogy az a pénz, amiért most a legkorszerűbb kezeléseket kaphatná, amiből a legszínvonalasabb módon készíthetnék föl gyermekeit és unokáit a világpiaci megmérettetésre, amiből sokkal magasabb életszínvonalon élhetne és kultúrálódhatna, nos ezek a pénzek privát kastélyokban, magánmajorokban, prostituáltakkal teli jachtokban, privát célra használt honvédségi repülőgépekben, lenyúlt balatoni telkekben stb., stb. vannak, mindannyiunk zsebéből kiemelve, mindannyiunk életét megrontva, ellehetetlenítve. Így taszították Magyarországot a senki földjére. Fogalmam sincs, hány évtizedre lesz szükség, hogy ezt az ország kiheverje. Nem is tudom, kiheverhető-e egyáltalán.

Miért nem vettük észre? 

Sok oka volt ennek, külön elemzést érdemel. Amiből kiindultunk, a svéd campus példájából, úgy tűnik, a lakosság nagyobbik része még mindig a stadionok erejében hisz és nem a tudás erejében. Úgy tűnik, még mindig abban hisz, hogy az uniós pénzek jobb helyen vannak az ország megannyi Lölőjénél, a mindig zsebből, készpénzzel fizető minisztereinknél, mintha nálunk lennének. Az ő gyermekeik megérdemlik a méregdrága sportcipőket, elvégre jár az nekik, a mi gyerekeink pedig csak járjanak a kitaposott lábbelijeikben. Ha nem így gondolná az ország lakosságának többsége, Orbánék már nem lennének hatalmon. 

A közelmúltban már mindenkit megfenyegettek a „szuverenitásvédelmi” törvénnyel. Lassan az utolsó lehetőség is elvész, hogy európai Magyarországon élhessünk?

Abszolút, pontosan erről van szó. Mi több, már ott tartunk, hogy a civil szervezeteket nem fenyegetik, hanem egyenesen megfenyítik. Ne felejtsük el, hogy egy olyan országban élünk, ahol 2023-ban, 33 évvel a rendszerváltás után minden további nélkül megtörténhet, hogy egy színészt, aki részt vesz egy tüntetésen és ott beszédet mond, s nem fegyveres ellenállásra szólít fel, hanem az oktatás mellett áll ki, azt a hatalom egyszerűen letiltja egy filmbeli szerepéről, ellenkező esetben a stáb pénz nélkül marad. Nos, ezt hívják úgy, hogy diktatúra. Ennek ez a tradicionális neve. 

A magyar pártok, a magyar közvélemény, vagy épp a magyar értelmiség már csak akkor ébredt föl, amikor „rácsukódott a fedő, és rájött, hogy forr a víz”? 

Nem tudom. Azt látom, hogy most már nem mesebeli Csipkerózsika álmukat alusszák az ellenzéki pártok, ahonnan egy ihletett csókkal akár fel is lehetne ébredni, hanem mély és kóros álomba zuhantak. Nem látom az intellektuális erőfeszítéseket, nem látom az elszántan lecsapott labdákat, amelyekről a Fidesz immár naponta gondoskodik, bizonyítván, hogy valami végképp megroggyant és tönkrement az ő köreikben is, s hanyatlik, pusztul a rendszer, nem látom a komoly víziókat. 

Egyáltalán van még kiszállás ebből a „buliból”, vagy igaza lesz Orbánnak, aki azt mondta, hogy 2030-ra itt egy egész más Magyarország lesz? Át lehet úgy alakítani egy országot, hogy az édesanyja se ismerne rá? 

Ez a történelmi gyakorlat. Ha a XX. század magyar történelmére visszatekintünk, gyakorlatilag ez történt végig. Minden átalakulás mélyén, a XIX. század legvégétől kezdődően, mindig egy visszaalakulás volt. Ha elolvassuk a XIX. század nagy magyar szerzőit, a legkiválóbbakat, Mikszáth-tól, Eötvös József, Kemény Zsigmond vagy Vajda János politikai publicisztikáján át mondjuk Ady publicisztikájáig és a nyugatosokig, akkor azt láthatjuk, hogy az ország 150 éve mintha ugyanabban a körben mozogna. Mentalitásában félfeudális, a polgári habitust, a polgári mentalitást, a civil kurázsit, az öntudatos polgárságot és az elemi szolidaritást nélkülöző országról van szó, amely mintha újra és újra visszajutna ugyanoda. Ha Ady publicisztikáit, vagy Mikszáth országgyűlési karcolatait, regényeit olvassuk, olyan, mintha egy-egy kortárs szerző munkáját tartanánk a kezünkben.

Akkor minden így marad?

Ha egy ország akkora esélyt kap, mint még soha a múltjában – amit megkapott az Európai Unióhoz való csatlakozással, és azzal, hogy euró-milliárdok áramlottak az országba – és ezzel az eséllyel legfeljebb kisvasutakig, pénzt faló stadionokig, az összefonódások és a protekcionizmus gátlástalan, szemet szúró, gusztustalan bulijaiig jut el, ott nehezen mondható, hogy lesz majd másként. És ha a kapott eséllyel visszaélők, az országnak járó pénzeket lenyúlók büntetlenek maradhatnak, miközben az ország a mesebeli meggazdagodásukat csendben és szájtátva nézi végig, ott miért is a reménykedés? 

Az 1. részt itt olvashatják.