Gábor György: a komisszárok minden autokrata rendszernek úgy kellenek, mint halnak a víz

Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója az előző Orbán-kormánytól 17 milliárd forintot kapott arra, hogy a PIM-et „irodalmi erőközponttá” alakítsa, megkapta a nemzeti könyvtárat, a „magyar könnyűzene társadalmasítására” is 23 milliárdos programot talált ki. Most, az ötödik Orbán kormányban, mégis elbukta miniszteri biztosi posztjait, ugyanúgy, ahogy forrásai és lobbiereje nagy részét is. Mi okozta a magát „megveszekedett orbánistának” valló Demeter Szilárd terveinek kudarcát? 

Arról fogalmam sincs, hogy a kultúrának nevezett hátsó udvarban éppen milyen homokcsatákat vívnak. Egy dolgot tudok, hogy Demeter Szilárd teljesen alkalmatlan arra a szerepre, amire kiszemeltetett, és nem biztos, hogy elég a magyar kultúra menedzseléséhez azzal a remek tulajdonsággal jelentkezni, hogy valaki „száztíz százalékosan orbánista”. Ez még nem biztos, hogy kellő garancia. Csak az mond olyan csacsiságokat, hogy a magyar irodalom nyolcvan százalékát ki kellene kukázni, vagy, hogy nem érdekli a színház, meg hasonlókat, akinek se a kvalitásérzéke, se az esztétikai tudása nincs meg ehhez a munkához. Egy ilyen pozícióban nem az a kérdés, hogy érdekli őt, vagy sem, hanem az a lényeg, hogy van-e egy kultúraközi, interdiszciplináris vagy egy „gesamtkunstos” rálátása a dolgokra. Mert ma már, a XXI. században a gesamtkunstos rálátás nélkül különösen a kultúrában egy – nagy–nagy pénzek fölött diszponáló – fő-főmenedzser megmoccanni sem tud. De túl ezen, ami a legelképesztőbb számomra mind a mai napig, az a nagy próbálkozás, hogy itt létre kell hozni egy korszakot, az Orbán-korszak kulturális lenyomatát. Demeter Szilárd – másokkal, kis pártokkal és egyebekkel –, az egyik képviselője annak, hogy egy kulturális Orbán-korszakot kell megteremteni. Ha udvarias akarok lenni, akkor ez egy fából vaskarika, ha kevésbé, akkor azt kell mondanom rá: ez úgy marhaság, ahogy van. A korszakot ugyanis sosem az időbeliségében szinkron kor hozza létre. A kor műveket hoz létre, alkotók nyilvánulnak meg könyvekben, filmekben, színházban, zenében, képzőművészeti alkotásokban, de, hogy mi lesz ebből korszakos – azt nem tudni. A korszak utólag képződik. Ahogy Hegel írta: amikor „Minerva baglya” felröppen, amikor már túl vagyunk az eseményeken, amikor már rálátunk valamire. Azt attribútumai, jellemzői alapján utólag nevezhetünk bármit ilyen-olyan kornak, akár korszaknak is. (Persze, ez aztán nagy vitát fog generálni, hogy valójában arról van-e szó.) De aki azzal a szándékkal áll neki, hogy létrehozza, az majdnem azzal a hübrisszel, vagyis gőggel, elbizakodottsággal áll neki, mint azok, akik a Bábel tornyát akarták felépíteni egészen az égig. Úgyhogy ez egy infantilis, gyermekes és szolgai szándék csupán, olyan, amilyet annak idején a szocialista realizmus is célul tűzött ki. 

Ráadásul Demeter Szilárdnak voltak antiszemita megnyilvánulásai is, mint például az, hogy „Európa Soros György gázkamrája”. Később törölte az „írást”, majd úgymond „bocsánatot kért”, de ettől még leírta…

Ahhoz mindenkinek joga van, hogy antiszemita legyen, bár ez az én ízlésemmel ellentétes, nem is ülnék le vele barátkozni. A privát szférájában, a barátai között sörözés közben, a szerettei között persze terjesztheti a nézeteit. De egy „fő kultúros” esetében, aki hatalmas pénzek fölött diszponál, és ahogy mondja, egy egész korszakot akar megteremteni a kultúrában, az ilyen, vagy ehhez hasonló súlyos és perverz előítéletesség – ami akár az antiszemitizmusban, akár bármilyen fajelméletben nyilvánul meg – ellentétben van azzal, ami neki valójában a munkája lenne. A két dolog egész egyszerűen nem fér össze. A kultúrát aztán végleg nem úgy szoktuk osztályozni, hogy zsidó vagy nem zsidó. Egy műnek megvannak azok az esztétikailag, kritikailag, műkritikailag kezelhető elemei, amiknek alapján leírható, hogy jó, vagy nem, fércmű, giccs, vagy zseniális.

Vezethetett-e az antiszemita megjegyzés ahhoz, hogy Demeter Szilárd bukja a dolgait? Vezethet-e az antiszemita hozzáállás ma Magyarországon bukáshoz?

Én szkeptikus vagyok. Mégpedig azért, mert egyfelől a kormánypárti politikusoktól, a holdudvartól, de legfőképpen a miniszterelnöktől folyamatosan azt lehet hallani, hogy ebben a kérdésben zéró tolerancia van. De ez egy elv, és ennek a gyakorlatát én nem érzékelem. A gyakorlatban a legaljasabb módon kódolt üzenetek hangzanak el hatalmon levő politikusok szájából éppúgy, mint a hatalom köré szerveződött, és a hatalom pénzén élősködő lakájmédia részéről. Számtalan olyan kódolt, de nagyon könnyen, nagyon egyszerűen dekódolható üzenet megy át napról-napra szakmányban, amik ellentmondanak az elvnek. Az lehet, hogy erre a zéró toleranciára büszke a miniszterelnök, és ezt elmondja minden helyzetben – főleg külföldön –, de az is lehet, hogy külföldről érkezett valamilyen üzenet ezzel a megnyilvánulással kapcsolatban. (Ma már ilyet nem mondhat el egyetlenegy közszereplő sem. Tudjuk, hogy az internetre 3,5 percen belül minden anyag fölkerül, ezekről értesül az egész világ.) Lehet, hogy ezért kapott valamilyen üzenetet a kormány – ami egyeseknek elfogadhatatlan –, ez meglehet. Ha ez így van, az indíttatást én csak külföldről érzem, belülről nem. 

Orbánról azt mondják, úgy bánik a minisztereivel, bizalmas embereivel, mint a sakkfigurákkal. Amikor már nincs szüksége rájuk, akkor háttérbe helyezi őket, és újakat emel a legfelsőbb szintre. Lehet, hogy Demeter Szilárdra is ez a sors vár, mert Orbán úgy látja, hogy kulturkomisszárra már nincs szüksége? 

Kulturkomisszárra szüksége van. Azt is láthattuk az elmúlt napokban, hogy emberek bukása, vagy lemondása nem jelent valóságos bukást, hanem személyükben való egyfajta újratermelést. Más helyekre kerülnek, más helyekre „ejtőernyőznek” be. A legjobb példa erre Palkovics László, akihez hasonló pusztítást például a magyar tudomány, a kultúra, az oktatás területén kevesen voltak képesek végrehajtani. Asszisztált a CEU elüldözésétől kezdve az MTA szétveréséig, autonómiájának elvételén át a Színművészeti Egyetem – egy hihetetlen komoly múlttal rendelkező egyetem – szétveréséhez is. Ehhez képest ő nem bukott ember, hanem egy vállalat élére került. Komisszárokra ennek a rendszernek, és minden autokrata rendszernek alapvetően szüksége van. Úgy kellenek neki a komisszárok, mint halnak a víz. 

Demeter Szilárd végül is mit hozott a magyar kultúrának, és mi az, amit abból elvett?

Őszintén szólva azt nem tudom, hogy mit hozott…

Talán a Térey-díjat…

A Térey-díj sok szempontból vitatott, nagyon komoly viták övezték.  Azon túl ugyanis, hogy juttatást jelentett néhány alkotónak, az irodalmi élet további megosztását, újabb lövészárok létrehozását szolgálta. Nem tudom, hogy ez igazából mennyire volt hasznos. Biztos, hogy kaptak Térey-díjat, akik nagyon is megérdemelték, mint ahogy ennek örvén be lehetett csúsztatni egy csomó olyan embert is, aki nemhogy nem érdemelte meg, de gyakorlatilag értékelhetetlen a munkássága. Viszont valamiért megfelelő kádernek bizonyult. 

És mit vett el Demeter Szilárd a magyar kultúrától? Például az egyetértést abban, hogy ki tartozik a fővonalba, ki nem?

Egy normális világban – amilyennek 1990 pillanatában úgy tűnt, hogy talán ilyen lesz ez az ország is, de nem ilyen lett –, nagyon sok minden meghatározhatja az esztétikai értékét egy műnek. Egy dolog azonban nem: nem lehet átpolitizálni! Ha máshonnan nem, a saját, nem is olyan nagyon régi történelmünkből tudhatjuk azt, hogy az ötvenes években az irodalmi élet, a művészeti élet átpolitizálása megtörtént. A Kádár-rendszer legelején is voltak ilyen kísérletek, de ezek hála istennek, abbamaradtak. A későbbi Kádár-rendszer volt az, ahol Jancsó nyugodtan forgathatott, megjelenhettek Esterházy Péter könyvei. Ez tény. A lényeg az, hogy átpolitizált művészeti élet nem lehetséges. Direkt politikai szempontok alapján nem lehetséges esztétikai művekről ítélkezni. Ez sehova nem vezető zsákutca. A politikai alapon jónak tartott munkák szükségszerűen tűnnek el idővel a történelem nagy süllyesztőjében, mert nem állták ki az idők próbáját. Ezzel szemben az Arisztotelész által megfogalmazott esztétikai elvek még mindig használhatónak tűnnek arra – persze sok-sok finomítással –, hogy leírjunk egy műalkotást. Még egyszer mondom, direkt politizáló módon azonban nem lehet. Sajnos Demeter Szilárd, és a rendszernek az a kulturális holdudvara, amely maga kíván Orbán-korszakot megteremteni, az nem tud máshogy viszonyulni a művekhez, csak politikai előítéletek alapján. Ez pedig nonszensz. Lehet gyártani milliárdokért filmeket, a politikailag meggyőzött közönség valószínűleg elmegy megnézni, de ezek a filmek el fognak tűnni a süllyesztőben. Ehhez nem kell jóstehetség, egyszerűen ez történik. Ez történt a korábbiakban is. Ideológiai, politikai vezérelvek mentén filmeket rendezni, könyveket írni, festeni, zenét szerezni nem szokott beválni. Hála istennek.