Gábor György Orbán Stern-interjújáról: „szószéki Cipollaként beszédült fosztogatni a plázateológiába”

– A patinás német magazin e heti számában megjelent interjújában több, személyesnek vélt kérdést is feltettek Orbán Viktornak, többek között arról is kérdezték, hogy mit tenne, ha a gyermeke meleg lenne és gyereket szeretne örökbe fogadni? A kérdés a kormány azon szándékára irányult, amivel az egynemű pároktól elvennék az örökbefogadás lehetőségét. Orbán válaszában közölte: „keresztények vagyunk, és minden Isten kezében van: az ítélet, a büntetés és a kegyelem is.” Ez nem kis mértékben analóg egy, a ’80-as évek második felében Kádár Jánossal készült interjúval, amit szintén egy külföldi, talán éppen német stáb készített. Ebben szintén elhangzott egy személyes szembesítés, a „hanyatló” pártfőtitkárt akkor váratlanul Nagy Imréről kérdezték. Erre Kádár képtelen volt válaszolni, csak a jól ismert csippentős hunyorgásaival, terelős kacsintgatásaival jelezte, hogy „tudom, hogy tudod, hogy tudom – tudjuk”, és nem válaszolt a kérdésre. Ön szerint mennyiben áll meg ez a párhuzam?

– Először is leszögezném, hogy kimondottan kedvelem a diktátorokkal készült életút-összegző, azt lezáró interjúkat – reméljük, az Orbánnal készült interjú is valami hasonló, s persze a politikai pályájának lezárására vonatkoztatva. A lap kérdése kiváló volt és a válaszoló be is vitte magát az erdőbe úgy, hogy tudatában sem volt annak. Pár mondatban, a felhozott példára reflektálva elmondható, hogy az idézett Kádár-interjú is nem sokkal a politikai pálya befejezése előtt készült és olyan kérdést kapott a hatalma vége felé járó ember, ami a legszemélyesebb, legprivátabb rétegét érintette, hiszen a Nagy Imre-kérdés életének súlyos és meghatározó, egyben soha fel nem oldott lelki-pszichés és morális terhe volt, amellyel elszámolni képtelennek bizonyult.  

– És bűne, tegyük hozzá.

– Így van és erre megérkezett a bűnös életútja végét taposó ember legadekvátabb válasza, hiszen a hamiskás szemcsippentéseiből kitűnt, hogy egy rendkívül súlyos, mentális sérüléséről volt szó, amellyel azóta sokan foglalkoztak, hozzám legközelebb álló módon Kornis Mihály Kádár János utolsó beszéde című munkájában. Vagyis a kacsintgató sérült ember „nemválasza” mindent elmondott. Ugyanígy, a hatalom csúcsairól már lefelé tartó, s immár minden eszközt magának gátlástalanul megengedő Orbán is egy személyes kérdést kapott, és a hatalmi gőg és őrület – ahogy a profi kérdező azt előre sejtette, mint a zsarnoki műfajból annyi mást (olvassunk manapság egyre több Shakespeare-t!) – berántotta őt a saját zsákutcájába. Ugyanis egy ilyen kérdésre megfelelő intelligencia, érzékenység és intellektuális rálátás esetén, vagyis önmagára nem héroszként, Isten küldötteként, küldetéstudattól duzzadó vezetőként tekintő ember részéről lehetett – és illett – volna olyan személyes választ adni, amit – értelemszerűen – igencsak kedvelnek a civilizált világ nem mikrofonállványként vagy pártos szócsőként funkcionáló lapjainak olvasói. Egy személyes, életszagú és a személyt megérintő választ, ami hihető, mert nem azonos a naponta visszaböfögött, politikai sztereotípiákkal, s amik testközelbe helyezik és hitelesebbé tehetik a politikust. Ehelyett Orbán részéről olyan válasz született, ami semmiben sem különbözik attól a rablási folyamattól, amit egész pályája során művelt, az emlékezetes Fidesz-székháztól a „csak ne mi kapjuk a legtöbbet” mondatán át, a mára már minden gátlásától megszabadult keresztapa szerepéig. Ám most a vallási érzülettel él vissza, ezt törekszik elrabolni a saját hagyományukat, vallási értékeiket és hitüket komolyan vevő emberektől, akik hitüket – szemben az egész Orbán-rezsim garnitúrájával, akik a politikai konjunktúra okán, s a gátlástalan karrier szándékával vedlettek hirtelen hívőkké. Orbán már Nagy Imre és társai újratemetésekor ellopta és magáénak igyekezett tulajdonítani azt a gondolatot, amelyet akkor már rajta kívül sokan fogalmaztak meg, írtak le vagy mondtak el, hisz' abszolút benne volt a levegőben: azt, hogy a szovjet csapatoknak távozniuk kell. Ezt követte a székház-botrány, majd apuka bányaügyletei, s mára már a nemzet kifosztásának családi vállalkozóját tisztelhetjük a személyében.  

– Vajon vallásos-e egyáltalán a magyar miniszterelnök?

– Erre nehezen tudnék válaszolni, de az jól érzékelhető, hogy a vallási-szakrális-spirituális fosztogatásnak is nagy mestere. Visszaél azzal az érzülettel, amely jól kibírt nélküle kétezer esztendőt, amely képes volt építkezni nélküle is, s amely spirituális intézmény élén olyan emberek állnak, mint például a magyar miniszterelnöknél hitében és gondolataiban is valamivel hitelesebbnek tűnő Ferenc pápa. Ehhez képest Orbán Viktor a vallási érzületet a legócskább politikai céljainak rendeli alá és kotyvaszt belőle egy fogyaszthatatlan, érthetetlen, ostoba vegyületet, amit nevezzünk bátran plázateológiának. Amikor kell, akkor a muszlim Azerbajdzsán nagy támogatója, akik egy aljas módon lemészárolt keresztény örmény katona állatias gyilkosában saját nemzeti hősüket ünneplik, vagy ha az azeriek éppen az ősi keresztény örmény emlékeket teszik a földdel egyenlővé. Aztán a türk tradíció harcosává és misszionáriusává válik Orbán, a nagy spirituális átváltozó művész, hogy a következő pillanatban sámánná legyen, s hogy afféle szószéki Cipollaként belevegyítse mindebbe a maga és egyre különösebb pályát befutó regimentje képére átgyúrt kereszténységet, összekeverve katolicizmust és protestantizmust, ortodox, pravoszláv hagyományt és futballspiritualizmust. Egy innen-onnan összelopkodott hatalmas, értelmetlen zagyvalék az egész, amely semmi másra nem kell neki, csak arra, hogy időnként belezúgja az elé tett mikrofonba az értelmetlenségig lejáratott, ám széles rajongótáborának igen-igen tetsző bűvszavakat: Jóisten, hit, vallás, kereszténység, oszt jónapot!   

– Egyáltalán, miként érzi magát felkentnek, miként érzi szükségét annak, hogy folyvást Istenre hivatkozzék, miközben az Úr által elítélt úgyszólván összes bűnt elkövette már többszörös visszaesőként – teszem ezt már hozzá jómagam...? 

– Esetünkben ahelyett, hogy a Stern kérdésére szellemes, bölcs és személyes válasszal próbálkozott volna, afféle hitfosztogatóként arról kezdett beszélni, hogy keresztények vagyunk és Istennél az ítélet, a büntetés és a kegyelem. Azaz teológiailag teljességgel tudatlan módon, gyáván és ostobán elkezdte átírni a felelősséget, mindent az Isten nyakába varrva, hogy megkerülje a személyes választ. Az interjúban már eleve azt említi, hogy „Isten megkímélt ettől a csapástól”, tehát eleve „isteni csapásnak” tekinti a homoszexualitást, vagy azt, ha lányának mondjuk egy muszlim ember udvarolna. A zsidó és a keresztény hagyomány közös elbeszélését és nyelvezetét Bibliának nevezi a tradíció. Ez a Biblia, amit Orbán nyilvánvalóan nem olvasott, legfeljebb falvédő-idézetekből ismer, azt mondja el, hogy az Isten az összes teremtménye közül egyedül és kizárólagosan az embert teremti meg saját képére, és szabad akarattal rendelkező lénynek. Ami most a legfontosabb: a szabad akarat eredményezi a szabad döntést, a döntések pedig az embert felelős lénnyé teszik. Kizárólag így kapnak értelmet a törvények, akár a szakrális, akár az etikai törvényekről legyen szó. A döntését meghozó ember tudja, mi a jó és mi a rossz, döntéseinkben nem vagyunk Istentől „túldeterminált” lények, s épp ez teszi az embert tetteiért és döntéseiért felelős és elszámoltatható személlyé. Ha ez nem így lenne, nem lenne értelme a vétek vagy a bűn fogalmának, hiszen ezáltal a legnagyobb vétket is nyugodtan az Istenre foghatnánk. Loptam? Erőszakoskodtam? Gyilkoltam? De hisz' Isten predesztinált erre, tessék hát rajta számon kérni az elkövetett bűnöket, engem meg legyenek kedvesek kihagyni mindebből! Ilyen persze nincs! A szabad akarat felelőssé teszi az embert, s nem lehetséges Isten nyakába akasztani az elkövetett disznóságainkat. Orbán viszont reflexből hárít és menekül, azt állítja, hogy Istennél van az ítélet, a büntetés, a kegyelem, tessék mindent vele elintézni. És ostobaságában ezzel taszítja el magától a Stern által feltett kérdésben rejlő lehetőséget, s az őszinte válasz esélyét. Ám ugyanezt teszi az ország legfőbb uraként, folyamatosan az Istenre, a transzcendensre helyezve át mindent: a politikai cselekedeteit, a döntéseit, s ezzel a felelősséget hárítja el önmagáról. Egy korábbi interjújában szó szerint az szerepel, hogy két országot szolgál: az országot, kis „o"-vall, ez Magyarország, és az Országot, nagy „O"-val, ez Isten országa. Ez ad magyarázatot mentálisan is elgondolkodtató küldetéstudatának, s annak, hogy féktelen rajongói minden bűn és gazemberség ellenére, benne látják Magyarország megváltóját. Orbán a politikai tetteit transzcendens módon igyekszik legitimálni. 

– A Stern kérdésével tehát – bár az magas labda volt – Ön szerint egyértelműen zsákutcába sétált?   

– Így van, miközben nyugodtan adhatott volna olyan elegáns, szellemes választ, amiből sokkal több kiderülhetett volna, mint a lepusztított sztereotip maszlagokból. De ez az, amikor manipulációs törekvése önmagát is foglyul ejti, elhiszi mindazt, amit feltételezhetően maga sem gondol komolyan egy pillanatra sem, s kínosan hatalmas luftot rúg a levegőbe. Amúgy az egész kormánya – ebben a tekintetben éppen úgy, mint Kádáré – ezekre a rosszul kivitelezett hárításokra épít, amihez ő nem a munkásosztályra hivatkozik, mint forradalmi élcsapatra, hanem az általa elképzelt és politikailag többszörösen megbecstelenített kereszténységet használja fel saját harcához. Egy hívő ember természetesen szabadon bízhat az isteni kegyelemben, ez magától értetődő trivialitás, de egy ország vezetője, irányítója, aki tízmillió, különböző szemléletű ember miniszterelnöke, ilyen hivatkozást, közvetlen politikai megnyilvánuláskor egyszerűen nem engedhet meg magának. Kötelessége lett volna saját, s politikailag értelmezhető választ adni, s nem az isteni ítéletre vagy megbocsátásra mutogatni. 

– Tehát az utcai harcos gyáván elmenekül a tettei felelőssége elől.

– Ezt én kevésnek tartom. Cinikus, gyáva és a térségünkben sokat megtapasztalt diktatúrák jól ismert megfutamodása mindez, a valóban fontos és önmagán túlmutató kérdésnek a pártkongresszusokon megszokott elintézése, letudása, s persze a kérdező és az olvasók totális lenézése, megvetése és hülyére vétele. Ez ugyanaz a szint, amikor egy kisgyerek az óvodában azzal védekezik, hogy nem is én törtem össze az autót, hanem a Pistike, aki tegnap is meg tegnapelőtt is. Ez ott bájosan megmosolyogtató, egy ország miniszterelnökétől egyszerűen elfogadhatatlan.   

– Miként értékeljük hát az interjúban szereplő személyes kérdésekre adott válaszait: kegyként, megengedő alázatként vagy fenyegetésként? 

– Kicsit eltérnék a konkrét választól egy viszont-kérdéssel: ha 2022-ben rendszerváltás lesz – mert szerintem kormányváltásnál több kell –, és adott esetben, természetesen kizárólag törvényes módon és keretek között bizonyos ügyek kivizsgálásra kerülnek, a vizsgálat során a konkrét kérdésekre is vajon hasonló válaszokra lehet számítani majd Orbántól és kormányának minden egyes tagjától? Az lesz a felelet, hogy ezt tessék Istennel elintézni, hiszen mindenért ő a felelős, ő jutalmaz és ő büntet, nála a kegyelem és nála az üdvözülés lehetősége, de nála az elkárhozás ítélete is. Egy ilyen válasz – mit mondjak – különösnek tűnne. És itt visszaérkeztünk a beszélgetésünk elejére: a biblikus-keresztény hagyomány szerint – Orbánnal teljes ellentétben – az ember felelősséggel viseltetik minden cselekedetéért, bármit is kövessen el, s a másra történő hárítás részben bűn, részben a teljes felelőtlenség tükröződése.  

– Orbán tehát, ha jól értelmezem, az idézett interjúban lényegében az ember szabadságot és szuverenitást tagadja meg önkéntelenül? 

– És a szabad választáshoz való jogot, meg ami a legfontosabb – a felelősséget. Ez elől Orbán sem menekülhet el. A rózsabokortól, a csalánostól nem tudjuk számon kérni, hogy megszúrt, hiszen a rózsabokor vagy a csalános nem tehet erről, következésképp nem érdemes keresni a felelősségüket. Orbán, ha lett volna ideje, s a falvédők helyett a Bibliát tanulmányozta volna, akkor találkozott volna a királyokra, az uralkodókra vonatkozó törvényekkel, parancsolatokkal. A Bibliából ismert az úgynevezett „királytörvény”, amely elmondja, hogy a törvények és parancsolatok alól a király sem vonhatja ki magát. Ő sem követhet el embertelenségeket, nem lophat („ne szerezzen magának nagyon sok ezüstöt, aranyat” – szó szerint!), ne forduljon a bűnös múlt felé, ne háborúzzon kedvére, s hagyja a háborús fenyegetőzést, retorikát, továbbá ne írja át kedvére a törvényeket, ahogy épp jónak látja, hanem tartsa tiszteletbe azokat, „ne térjen el a parancsolatoktól se jobbra, se balra.” Ezt mind megtalálhatta volna a Szentírásban Orbán – meg sok egyebet, amiről nem hallott, vagy amiről nem is akar hallani. S a királytörvény még arról is intézkedik, hogy az az uralkodó, aki nem tesz eleget az előírásoknak, akár el is űzhető a trónjáról. Ha korábban nem, a fentiekkel érdemes lenne lassan megbarátkoznia.