Gábor György: ringó, feszes csípők, kokain – amennyi csak belefér (2.)

Németh Péter 2020. december 6. 08:12 2020. dec. 6. 08:12

„Ezzel a militáns náci nyelvezettel minden további nélkül összevethető az a militáns verbalitás, amely a kormány – benne a miniszterelnök – beszédmodorát éppen úgy jellemzi, mint a verbális szennyet terjesztő bérsajtósaik irományait. Mert a küzdelem itt permanens: csapataik folyamatosan harcban állnak mindennel és mindenkivel” – erről is beszélt Gábor György filozófus a Hírklikknek adott interjú második részében.

 – A szeneslapátnál hagytuk abba a beszélgetésünket, noha éppen most kezdte el ünnepelni a jobboldal – persze a Szájer-ügy kirobbanása előtt, de talán csak egy nappal korábban –, hogy Orbán lett a magyar csúcstartó, a leghosszabban funkciójában lévő miniszterelnök.

– Amihez ezúton is szívből gratulálok. Még akkor is, ha a megemlékezők nem elégedtek meg a ténymegállapítással, hanem a himnikus dicsőítés formáját választották, ahogy az minden személyi kultuszocskának kijár. Hajrá, jöjjenek hát a 14-es számmal ellátott trolibuszok, vízibuszok!    

– A történtek miatt, azonban ez az egész mitizálás furcsa fénytörést kapott, kiváltképp akkor, ha végigveszem az Ibiza (Habony) – Adria (Borkai) – Lima (Kaleta) – Brüsszel (Szájer) útvonalat. A felsorolt állomáshelyek egy-egy szexuális, vagy kábítószeres, vagy mindkettőhöz köthető botrányok állomásai. Szerinted, ahogy ezeket a hatalom kezelte, kezeli, kifejezi-e a rendszer sajátosságait, jellegét, minőségét?

– Bizsergető, menetrenden kívüli luxus-charter járatokról beszélsz – ha jól értem –, amelyek abszolút kifejezik a rendszer sajátosságát, mintha egy röntgenfelvételt szemlélnél. Egyfelől mint rezsó fölött a hímzett falvédőn, áradnak az ember felé a kereszténységnek tulajdonított (és hazudott) jelmondatok, a Bibliából kikapirgált és félreértelmezett mondattöredékek, bámulhatod a templomok elé látványosan odaparkoló miniszteriális gépkocsikat, örvendhetsz a kereszténység szellemiségét már a színészképzésben is feltételül szabó oktatási irányításnak, meg az irodalom oktatásáért felelős, nyilas hangulatot árasztó „szakembereknek”, másfelől fülledt hangulatú night clubok, bódító ritmusra ringó, feszes csípők, kokain, amennyi csak belefér, luxusprostituáltak, közpénzből kistafírozott milliárdosok pajkos hullámokon ringatózó luxusjachtjainak fedélzetén famíliájukkal nyaralgató miniszterek, siker, pénz, nők, csillogás. És mindez egyértelművé, egyben röhejessé teszi a naphosszat dörgő vezérszólamot a keresztény Európáért küzdő Magyarországról. Az Ibizától az Adrián és Limán át Brüsszelig vezető útvonal is pontosan mutatja, hogy a magyar kormány nem a keresztény Európáért küzd. Egy nagy frászt, hanem kizárólag a saját, velejéig korrupt, becstelen és földi javakkal teli hatalmáért. Innen válik érthetővé ez az egész vétó-ügylet. De nézzük közelebbről! A Fidesz az örökkévalóságnak szánt végső berendezkedését három menetben próbálta stabilizálni. Időrendben az első az alkotmányozás volt, amelynek végeredménye egy minősíthetetlenül összetákolt, rendkívül silány, ám saját politikai-ideológiai meggyőződését pontosan tükröző és azt az egész magyar társadalomra minden konszenzus nélkül rákényszerítő Alaptörvény volt. Ez volt hivatott kijelölni a törvényalkotás kereteit, vagy ha mégsem, akkor a gránitszilárdságot a papundekli puhaságává alakították, hogy rendre a saját pillanatnyi politikai érdekeikhez tudják gyurmázni az Alaptörvénynek nevezett átváltozó művészeti produktumot. Ezt követte a teljes gazdasági és pénzügyi térnyerés, míg a harmadik lépcső a kulturális (Orbán)korszak megalkotásának merész álma, amelynek szerénysége legfeljebb az égig érő Bábel tornya felépítésének önhittségével és felfuvalkodottságával állítható párhuzamba. És kik is voltak a nagy evangélistái, örömhír hozói ennek az álkeresztényi mázzal leöntött vállalkozásnak? Csak emlékeztetőül: az alkotmányozásnak maga Szájer József, valahol Brüsszelből Strasbourg felé vonatozva, a gazdasági építmény oszlopfői az immár saját lábon álló teljes Orbán-család, plusz Orbán hűbéresei, Mészáros Lőrinc, Garancsi István & Comp., egyszóval a felcsúti futballstadion teljes díszpáholya, akár egy lábszagú stoplis focicipő-logóval ellátott Cosa nostra, valamint a közpénzjelleget nagy kitartással elveszejtő spekulánsok, mint például Matolcsy (you know, package, Hungarian fairy tale), amit aztán a segítségükre siető felkészült ideológusuk, Lánczi rektor kedélyes önfeledtséggel nem korrupcióként, hanem a Fidesz legfőbb politikájaként volt kedves definiálni. Végül a kulturális korszak egyik nagy hatalmú és gigapénzek fölött diszponáló alakja nem más, mint Demeter Szilárd, a magyar könyvszakma és irodalmi közgyűjtemények integrált fejlesztéséért felelős miniszteri biztosa, főigazgató, rockzenei pénzek kegyúri leosztója, akinek a kegyeiért versengenek beatzenében megőszült dalnokok, s aki amúgy a legaljasabb és leggyilkosabb antiszemita toposzokkal megtűzdelve szereti kifejteni mondanivalónak álcázott hablatyát, továbbá, aki néhány, az övéhez hasonló felkészültséggel rendelkező kollégájával iparkodik korszakká dagasztani a jogállamiatlanított züllöttséget, bornírtságot, ízléstelenséget, erőszakot, diktátumot és az indoktrináció mindent átható szellemiségét. 

– A kultúrára visszatérve, Deák Dániel, a rezsim egyik fontos alkalmazottja, elemzője írta, ünnepelve Orbán csúcsát, hogy akkor válik az uralkodás igazi korszakká, ha majd a kultúrát is dominálni tudja…

– Rossz hírem van számára: ez nem fog sikerülni, a kultúrát nem lesznek képesek dominálni, legfeljebb ideig-óráig, és akkor is csak azt a valamit, amit ők kultúrának képzelnek. Aki sok ezer év történelmi és kulturális tapasztalattal a háta mögött képes ilyet állítani, az semmit sem tud a történelemből, s halvány fogalma sincs arról, mi az a kultúra. Először is a kulturális korszakok létrejötte nem megbeszélés vagy elhatározás kérdése, netán a Karmelita kolostorból érkező isteni akarat fegyelmezett végrehajtása. A nagy kulturális korszakok nem úgy szoktak kialakulni, hogy egy felülről benyúló kéz saját képére és hasonlatosságára átformálja a teljes kulturális mezőt, az esztétikai értékvilágot és minőséget, az alkotói folyamatot, a befogadói attitűdöt, a művészetszociológiai környezetet, rámutatva a követendő és tiszteletben tartandó hagyományra, s megnevezve az elfogadhatatlan és elutasítandó „elfajzott művészetet” (Entartete Kunst, Degenerate Art). A kulturális korszakok, noha magától értetődő módon igénylik a jó ízlésű, hangsúlyozom: jó ízlésű (!), jó szemű, jó fülű, jó érzékkel megáldott mecenatúrát, ám – hála a Mindenhatónak – nem felülről, a politikai hatalom iniciatívájára (és ízléstelenségére) találtatnak ki. Pontosabban szólva, előfordult már ilyesmi, a diktatúrákban rendre. Csodálkozom is, hogy ezekből a komszomolista és komszomolka lelkesedésű fiatalemberekből mennyire kiveszett vagy eleve nem is volt meg a kulturális emlékezet! A központi akarat elvére épülő rendszerekben gondolták úgy, hogy a hatalomnak kell uralnia az oktatástól a kultúráig mindent, hiszen az államnak, az új ember kovácsának átnevelői rendeltetése és kötelezettsége van: az új embertípus megalkotása. A hatalom által preferált, kívülről irányított, „egydimenziós” engedelmes klónok és alattvalók bővített újratermelése, a magyar tálib nagyüzemi előállítása. Ám az így létrejött „kulturális” készítményekről a rendszerek bukása után harminc másodperccel rendre kiderült, hogy a futószalagról lekerült termékek majd’ mindegyike silány, ócska, nem időtálló produkció, s legfeljebb, mint agitpropos végterméket őrzi meg a precíz és mindenre kiterjedő történelmi emlékezet. Egy felülről lenyúló, s a mások zsebeiben kotorászó kéz átalakíthatja a gazdaságot, átalakíthatja a törvényhozás egészét, s indíthat be a maga kisvasutas terepasztalán nehezen helyrehozható, nemzeti katasztrófákhoz vezető folyamatokat. Jellemző, hogy ennek analógiájára akadnak, akik tényleg azt hiszik, hogy mindez a kultúrára is gond nélkül átültethető, az erős kéz elve itt is működtethető. A legalapvetőbb tévedés abban rejlik – s most tegyük zárójelbe mindazt, amit a művészetről és kultúráról eddig megtanulhattunk (már aki), Arisztotelésztől Kanton át Gadamerig –, hogy az igazi kultúrának, az igazi művészetnek van egy sajátossága, ami miatt betörhetetlenné és domesztikálhatatlanná válik. Az a „belső, immanens logikája”, hogy lényegéből fakadóan kritikus, bíráló, oppozicionális, fityiszt mutató, kigúnyoló, ironikus, ellenkező, kalodába nem zárható, kordában nem tartható. Az értékes kultúra természetes módon foglalja magába a hagyományt, ugyanakkor túl is lép azon, mert ha nem tenné, maradna ócska giccs vagy kínos reprodukció. Ami azt jelenti, hogy minden alkotóban ott van az a bizonyos kritikai attitűd, amiért Bach zsenijét elismerve és fenntartva sem fog Bach után Bachként komponálni, Rembrandt után Rembrandtként festeni, Tolsztoj után Tolsztojként írni vagy Ady után Adyként verselni. És ez itt a bökkenő! A kritikai (és önkritikai) attitűd nem fér bele semmilyen autokratikus-diktatórikus rendszer kulturális elképzelésébe és elvárásának akár agyontámogatott keretébe, ahol aztán nem a tehetségek választódnak ki (ezért is kell lerohanni például a Sszínművészetit), hanem a rendszerhez hű „lojalisták”. Márpedig ezt – ajánlom a fenti lelkes mozgalmárok figyelmébe a történelmet, mint a tudás kimeríthetetlen tárházát – a kultúra nem viseli el. Mit ért volna XIV. Lajos, azaz a Napkirály fényességes korszaka az ő egész rendszerét, udvartartásának tipikus alakjait vagy éppen korának anyaszentegyházát gyilkosan kritizáló Molière nélkül?  

– Szerinted – és ez is része a kultúrának valamilyen módon – nem kellett, nem illett volna megszólalnia a köztársasági elnöknek és a keresztény egyházaknak akár a Demeter-ügyben, akár a morális válság kérdésében?

– Egyenesen kötelező lett volna megszólalniuk, persze csak akkor, ha az illető elnök az egész ország köztársasági elnöke lenne, s nem egy politikai hatalom alkalmazott bérköztársasági elnöke, vagy ha amazok vallási tanításuk elkötelezett, hithű követői lennének és nem ugyanannak a politikai hatalomnak bérkeresztény elöljárói. Fel kellett volna emelni a szavukat, alapvetően nem is a humánum miatt, hanem a hivatásuk okán. A Petőfi Irodalmi Múzeum embere ugyanis egy olyan határt lépett át, amellyel nem a zsidóságba gyalogolt bele, hanem a tisztességes, civilizált világ legalapvetőbb értékrendjébe, az önmagát törvényen kívül helyező – Kertész Imrét idézve – a „sátánnak öltözött” világ elkötelezett képviselőjeként. Soros Györgyöt persze, mint mindenki mást, lehet kritizálni, sokan meg is teszik ezt, például Izraelben, ahol bírálják politikai nézeteiért vagy pénzügyi megfontolásaiért. Ezzel nincs is semmi baj. Ám ez a „sátánnak öltözött” alak nem Soros Györgyöt illette kritikával, hanem az ő apropóján a zsidóság és az egész civilizált emberiség egyik legsúlyosabb tragédiájával kezdett el szórakozni, látott neki annak relativizálásához, midőn a mai magyarok és lengyelek helyzetét és sorsát a gázban elpusztított „nagy orrú”, „büdös” zsidókkal állította párhuzamba. A politikusok úgy minősítik egymást, ahogy akarják, ezt teszik naponta ezerszer – manapság ez egy ilyen szakma. Amikor Tusk azt mondta, hogy a német jogtudós, a nácik által kedvelt és rájuk igen nagy hatást gyakorló Carl Schmidt is büszke lenne Orbánra, igen kemény, megengedem, súlyos és bántó megjegyzést tett. De mi köze az ipari körülmények között, nagyüzemi módon elpusztított áldozatoknak, köztük csecsemőknek, terhes asszonyoknak vagy magatehetetlen idős embereknek ahhoz, hogy Tusk hogyan minősíti Orbánt, vagy épp Orbán a magyar törvényhozás szent katedrálisában hogyan minősíti épp nem nácinak, hanem kommunistának a politikai ellenfelét, vagy egy másik politikai nagyság és közjogi méltatlanság, lelkületének és intellektusának rezdüléseit hűségesen tolmácsolva, miként nevezi moslékkoalíciónak a politikai ellenoldalt? Hogyan jön néhány, kényszerzubbonyából a véletlen okán épp kiszabadult politikusnak az ilyen vagy olyan megnyilatkozása az emberiség egyik legnagyobb tragédiájához és a civilizált világ közös emlékezetéhez? Gondolok itt például a református csodagyerekként elkönyvelt Gulyás Gergelyre, aki vallását pártszolgálatra felcserélve, semmit sem ért vagy semmit sem kíván érteni abból, ami a miniszteri biztos tollából kizubogott, amikor Demetert szánalmasan, ostobán és aljas módon azzal mentegeti, hogy de hiszen Donald Tusk is csúnyákat mondott Orbánra. Szóval a magyar miniszteri biztos tolerálhatatlan határátlépését tolerálta az ő kormánya és annak vezetője, tolerálta mindannyiunk köztársasági elnöke, pedig az elődei körében még a bánáti bazsarózsának is kijárt a tisztelet és a szeretet, s tolerálják azok, akik az univerzális és „örök” keresztény értékrendet váltották a remélhetően 2022-nél tovább nem tartó partikuláris hatalmi ideológia számukra kétségtelenül szépen fialó aprópénzére. Áder számára talán még a megannyi horgászati problematika mellett is eltörpült a miniszteri biztos produkciója. Ezzel aztán a fent említettek Demeter Szilárddal együtt helyezték önmagukat civilizáción kívülre. Ugyanakkor mondjuk el, hogy a fent említettek beleilleszkednek egy orwelli méreteket öltő verbális háborúba. Emlékezzünk arra a kövéri alapvetésre, hogy a balliberális ellenzék nem része a nemzetnek; vagy a már említett moslékkoalícióra; vagy Deutsch Tamás intellektualitástól duzzadó asszociációjára, hogy tudniillik Manfred Weberről, saját pártcsaládja képviselőcsoportjának frakcióvezetőjéről íziben a Gestapo és az ÁVO jutott az eszébe. És ez a verbális ámokfutás és diaré folytatódott a PIM főigazgató miniszteri biztosával, akár fölülről rendelték azt, akár csak bizonyítani igyekezett ezzel szegény feje, hogy ő mennyire, de mennyire NER-kompatibilis. Hát sikerült is bizonyítania! Hadd jelezzem: nincs annál rosszabb szólás-mondás, miszerint a szó elszáll… Nem, a szó nem száll el, hanem ragacsos, odatapad, leülepedik bennünk, az agyunkban, a gondolatainkban, az érzelmeinkben, a mentalitásunkban, mindenhol. A szó nem száll el, hanem gyilkos eszköz tud lenni, az egyik leggyilkosabb, mert egy bunkóval egyszerre legfeljebb egy ember vágható fejbe, a szó azonban akár ezreket és tízezreket is lekaszabolhat. A zseniális filológus, irodalmár, Viktor Klemperer a Harmadik Birodalom nyelve című alapművében, a náci német hatalom nyelvezetét elemezve, s hatalmas példaanyagot felhasználva, épp ezt a verbális rendszergyilkosságot tette világossá. Ezzel a militáns náci nyelvezettel minden további nélkül összevethető az a militáns verbalitás, amely a kormány, benne a miniszterelnök beszédmodorát éppen úgy jellemzi, mint a verbális szennyet terjesztő bérsajtósaik irományait. Mert a küzdelem itt permanens: csapataik folyamatosan harcban állnak mindennel és mindenkivel: Brüsszellel és Sorossal, az EU-val és a saját zsebre is hasznosított Coviddal, a színész- és rendezőképzéssel és a tudománnyal, a civil szervezetekkel és a melegekkel, tanárokkal és tanítványokkal, egészségügyisekkel és betegekkel, saját szövetségeseikkel és a konstruált ellenségeikkel, a józan ésszel és a minimális tisztességgel. A harc komikus ám sokat eláruló ikonográfiájának részét képezi a koronavírussal szemben teljes fegyverzetben az utcát járó antiterrorista harcos, a tereken felvonuló páncélozott harci járművek, a kórházakba beszállásolt, s a terepet harckiképző központoknak vagy katonai gyakorlótérnek tekintő katonai parancsnokok, vagy az operatív törzs terepszínű egyenruhát öltött ajtósszekrényei, akiknek ugye az lenne a feladatuk, hogy az ország bizalmát elnyerve, tisztességesen és pontosan tájékoztassanak.   

– És ez tényleg veszélyes?

– Ezért is említettem Klemperer könyvét, a történelemből sokat tudhatunk meg. A „gyilkos” szavakat tettek szokták követni: egy elcsattanó pofon, egy dühödt rúgás vagy épp egy kirakat üvegének bezúzása. Sajnos azt nem tudjuk, mikor hangzik el épp az a szó, amelyik után csattan az első ütés. Ha tudnánk, könnyű dolgunk lenne, hiszen annak a szónak kellene csak megálljt parancsolni. De nem ismert ez a szó, nem ismert az a bizonyos pillanat. Ám azt tudjuk, hogy az igazi nagy tragédiák nem az utolsó felvonással szoktak kezdődni. Ezért kellene a legnagyobb határozottsággal, undorral és kollektív megvetéssel visszautasítani ezeket a szavakat, politikusoknak, közéleti személyeknek, az egyházak vezetőinek, hogy világos legyen: ezekkel a szavakkal és mondatokkal, ezekkel a gyilkos eszközökkel nem azonosulunk, nem azonosulhatunk.   

– Tamás Gáspár Miklós azt nyilatkozta az ATV-ben, hogy Orbán Viktor nem maradhat az ország vezetője, mert morálisan lezüllesztette, tönkretette azt, és bármily gyenge legyen is az ellenzék, át kell vennie a kormányzást. Mit gondolsz erről?

– Mélyen egyetértek filozófus kollégámmal abban, hogy Orbánnak mennie kell, és minden erővel a jelenlegi rezsim ellen kell fordulni. A bűnlajstrom rettenetesen hosszú, s egyes vonatkozásaiban – gyűlölöm ezt a szót, talán még sosem használtam, de most megteszem – egyenesen a hazaárulás fogalmával azonosak. Súlyos dolog egy országot bűnszövetkezetbe szerveződve kifosztani, hazahordani, erre rendelt pénzmosodákban átöblíteni, vagy külföldi bankszámlákon fialtatni. De van ennél egy sokkalta súlyosabb dolog. Az ország kifosztása és lecsupaszítása katasztrófa. Azonban újra a történelemre hivatkozva tudható, hogy egy gazdaságilag tönkretett országot kemény és komoly munkával egy céltudatos, képzett és tisztességes vezetés évek munkájával képes lehet talpra állítani. De azt a pusztítást, amit a lelkekben hajtott végre a Fidesz-KDNP, az ország kettészelésével, az ellenfeleknek és azok szavazóinak kijutó gyűlöletkampányokkal, az ország közepén meghúzott lövészárokkal, abban az országban, ahol mindenkit a másik ellenségévé sikerült tenni, mindenki harca mindenki ellen, s ami a hétköznapi rendes gyűlölködésnek olyan példáit produkálja – családban és munkahelyen, barátok és idegenek között, mindenhol – amelyhez fogható soha nem fordult elő az Orbán uralkodását megelőző időkben. A politikai ellenfél elpusztítandó és leradírozandó ellenséggé vált, nem is ember immár, hanem vírus és baktérium, nem a nemzet része, moslék csupán. Soha ne feledjük: a jelszót Orbán Viktor adta meg emlékezetes kijelentésével: a haza nem lehet ellenzékben! Az ellenséggel szemben pedig minden, a legaljasabb karaktermészárlás is megengedhető. Ez olyan mentális pusztítás, amelyet viszont semmilyen okos, tisztességes, felkészült erő sem lesz képes kiradírozni a lelkekből, s amit hosszú évtizedeken át hordozni fog ez az ország: a gyermekeink, az unokáink, mert az uralkodók jóvoltából és „keresztényi” lelkületéből ez zúdult rájuk, tévéből, rádióból, számítógépek monitorjairól, az utcán, a piacon, az Orbán-éra politikusainak szájából, továbbá a jó pénzért megvásárolt cselédsajtójuktól még ordenárébb módon felerősítve. Nekik semmi sem volt drága, még a saját gyermekeik sem. Ha valamivel, hát ezzel tették igazán tönkre az országot, azt a nemzetet, amire szemforgató módon megállás nélkül hivatkoznak.  

– Ceterum cenzeo: Orbánnak mennie kell?

– Így, ahogy mondod!