Hadat üzenünk Amerikának?
Folyton a régi vicc jut eszembe: két barát sétál, s az egyik hajtogatja, hogy „nem értem”, „nem értem”. Mire a másik: – Megmagyarázom. – Megmagyarázni én is tudom, de nem értem. Így vagyok a meghökkentően elvaduló Amerika-ócsárlással, ami a kormánysajtóban zajlik. A klasszikus kiforgatásával: a nemzetközi helyzet idehaza fokozódik. Mintha Orbán médiamunkásai versengenének, hogy melyikük tud gorombábban odamondogatni jó előre a holnap hivatalba lépő Biden-kormányzatnak, s ki képes jobban szörnyülködni a – jórészt persze csak a képzeletükben – létező amerikai állapotokon.
Már olyan is akadt, aki szerint Amerikában beköszönt a „kommunizmus”, ami az ő szitokszótárukban manapság kötelezővé vált, ám ettől még korántsem lett esedékes az óceán túlpartján. Hogyne, vannak amerikai szélsőségesek és honlapok, akik és amelyek ilyen veszedelemmel riogatnak, de miért muszáj effajta ostobaságokat továbbadni a saját szavazótáboruknak? Ez az, amit képtelen vagyok megérteni.
Azt ugyanis értem, hogy Amerikában ez hihetően mozgósító hatású a „kommunizmust” nem látott polgárok egy részének, utóvégre az ultrakonzervatívok már évtizedekkel ezelőtt ezt vélték felfedezni a – kimondani is szörnyű: ingyen egészségügyi ellátást biztosító – brit társadalomban (a svéd és más skandináv szocdem rendszer szintén mumusnak számít, egyébként az Amerikában „balosnak” tekintett Sanders szenátor ezt szeretné, dehogyis „kommunizmust”). De nálunk e témában tagadhatatlanul – hogy úgy mondjam – vannak ismereteink, főként az idősebb korosztályoknak. Viszont azok meg emlékeznek az előző pártállam nyugat-ellenes propagandájára („Amerikában verik a négereket”), s a tévék és internet korában ezt még reménytelenebb rájuk tukmálni, mint hajdanán. Amúgy pedig már a Kádár-rendszerben az ilyen hangvételű Amerika-gyalázást a szerkesztők bizonyosan visszadobták volna a szerzőnek, ez maximum a Rákosi-korban ment el.
S nem értem, hogy miért kell – netán jobboldali hagyományőrzés okán? – kvázi hadat üzennünk Amerikának csak azért, mert szavazói (hétmilliós, vagyis korántsem „minimális” többséggel) kipenderítették az Orbánék által kedvelt elnököt? Még akkor is érthetetlen, ha persze sejthetik, hogy a Biden-kormány külügyminisztériumában újra feltűnt, sőt, magasabb posztra került 2017 előtti Orbán-piszkálóktól sok jót aligha várhatnak. Mert a durva vagdalkozás túlmegy a már megszokott Brüsszel-szidalmazáson. Nemcsak arról van szó, hogy Washingtont holnaptól odaültetik Brüsszel mellé a honi kormánypropaganda szégyenpadjára. Ez tényleg amolyan hadüzenet, mintegy elővágás a biztosan várható bírálatokért, amelyekkel a Biden-vezetés csak „felzárkózik” az uniós kritizálók sorába, avagy visszatér oda. S ugyanannyira meggondolatlan, mint volt a hajdani: hosszú távú nemzeti érdeket veszélyeztet rövid távú kormányzati (választási) érdekből.
S azt végképp nem értem, miért „ápolják” a még rosszabb tradíciót azzal, hogy jószerivel Trump utolsó csatlósai lettünk? Miközben, ha óvatosan is, már az amerikai trumpista portálok némelyike is kezdi háttérbe szorítani a bukott elnök nagy hazugságát, az „ellopott választásról”. Muszáj a magyar jobboldali közönséget lankadatlanul traktálni az „elcsalt választásokkal”? Vagyis az új amerikai elnök legitimitásának kétségbe vonásával. Ahogy egykor, ez a „háború” sem a propaganda szintjén fog eldőlni. Valóban okos dolog nemcsak útszélien, de bután is csepülni az új elnököt? Washingtoni tudósítóként hallottam egy amerikai kollégámtól, hogy Kissinger mennyire feldühödött, amikor egy róla írt szófiai lap mocskolódását olvasta: a State Department minden égtájról naponta készít sajtószemlét a főnököknek, akik néha bele is néznek. Tényleg le kell írni olyasmit, hogy a „családi korrupcióit eltussoló” Biden csak „csúcsdísz” lesz alelnöknője mellett? Az elmaradhatatlan „szenilis” jelző mellett? Mintha hazai jobboldali nem pillanthatna bele egy CNN-közvetítésbe Biden sajtóértekezletéről.
Nem hiszem, hogy nemzeti érdek volna – megint egyszer – torzképet festeni Amerikáról. Méghozzá régen és sokszor megcáfolt állításokkal, még akkor sem, ha persze odaát jócskán akadnak portálok és politikusok, akik ettől hasznot remélnek. Egy valódi médiamunkás nemcsak örül, ha előítéleteit igazoló hírre bukkan, hanem ellenőrzi is annak hitelességét. Tudom, hogy hatásos amerikai (ott nem túl jelentős) közszolgálati média korifeusaként feltüntetni azt a jogtanácsosát, aki arról beszélt, hogy átnevelőtáborba küldené a trumpisták gyerekeit. Viszont, ha a Google segítségével percek alatt megtudhatjuk, hogy szavait lesikamerával vették fel egy bárban, ahol a barátnőjével fecsegett, s utána rögvest le is kellett mondania, akkor nemcsak az újságírónak, hanem talán még a propagandistának is támadhatnak – ahogyan az amerikaiak mondják – „második gondolatai”.
Miként azt is óvatosságra késztetheti a „választási csalások” emlegetésekor, aki tudja, hogy december elején még a Trumpot éveken át elszántan védő (és az oroszokkal való összejátszási vizsgálat után kimentő) Barr igazságügyminiszter is közölte az elnökkel: nem volt ilyesmi és ne dőljön be „bohócokból” álló jogászcsapata ferdítéseinek. Más témákban sem ártana megfogadni e bölcs tanácsot (Trump persze ajtót mutatott Barrnak). Ha látjuk, hogy a Princeton Egyetem alapos felmérése szerint a Black Lives Matter egyenjogúsági mozgalom kétezer helyen tartott hétezer tüntetésének „legalább 93 százaléka” békés volt (és fehér többségű részvétellel), a néholi vandalizmusra pedig főként a tüntetés lezajlása után, és bűnöző elemek, de sokszor fehér fajvédő milicisták részéről került sor, akkor aligha jut eszünkbe őket egybevetni a Capitolium ostromlóival, akik az alkotmányos rendet fenyegették. A torzképpel tartós kárt okoznak a hazai (legalábbis a jobboldali) köztudatban, s leginkább azt nem értem, hogy miért nézik le ennyire a saját – pár rendszerváltást már megélt – szavazóikat? Persze, amennyiben az amerikai „választási csalás” folytonos emlegetésekor éppen nekik szeretnék előre megmagyarázni jövő tavaszi kudarcukat, akkor nem szóltam egy szót sem.
