Halász Judit: Ki tudja, hány leendő Oscar-díjas van most a Vas utcában

– A pályája során volt-e még ilyen nehéz időszaka, mint ez a mostani?

– Egyáltalán nem volt. Talán az életem kezdetén, amikor még tartott a háború, de akkor még nagyon kicsi voltam, alig emlékszem valamire.

– Miből, hogyan érezte, hogy ez a jelenlegi helyzet művészileg kezelhetetlen?

– Elsősorban abból, hogy itt a járvány! Egyik napról a másikra élünk, nem tudjuk másnap lesz-e előadás a színházban, félbeszakadnak a próbák, amelyeket amúgy is maszkban kell csinálni. Lehetetlen helyzet! Nem tudjuk megtarthatjuk-e a hétvégi koncertjeinket, a közönség pedig nem tudja, merjen-e színházba menni. Az ember nem tud lépni, mert nem tudja, mi lesz holnap, és hogy egyáltalán lesz-e holnap? Ráadásul én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik kevéssé ismeri azokat a digitális eszközöket, amelyek mostanság oly divatossá váltak és sokan használják is. Én viszont e téren kifejezetten tehetségtelen vagyok. Órákat kellene vennem informatikából, hogy lépni tudjak, és létre tudjak hozni valamit amit tovább tudok adni. Ehhez segítségre lenne szükségem, amit a családtól meg is kapnék, de a család nem áll mindig a rendelkezésemre, mert a gyerekek, az unokáim, iskolába járnak, és a vírusok miatt kénytelenek vagyunk szeparálni magunkat egymástól.

– De látom, hogy használja az okostelefont…

– Azért nem vagyok teljesen analfabéta, de minden nap jönnek új eszközök, új kifejezések, amelyekhez a gyerekek tökéletesen tudnak alkalmazkodni. Ők rögtön ismerik az újításokat, rögtön otthon vannak a technika fejlődő világában, szemben velem…

– Egyébként a művészi lehetőségeket kibővítik ezek a technikák, vagy inkább szűkítik?

– Én úgy érzem, nekem szűkítik. Persze van, aki ennek az ellenkezőjét állítja, főként azok, akik ezeket az új digitális megoldásokat is hozzá tudják adni ahhoz, amit eddig csináltak. Még a járvány kezdete előtt, egy sor dolog volt, amit szerettem volna megcsinálni, de most akadályokba ütközöm.

– Például?

– Például egy új lemezt készíteni, mert nagyon régen csináltam már. Igaz, amikor az utolsó elkészült, akkor úgy döntöttem: befejezem, elég dalom van ahhoz, hogy megéljek belőle, akár kétszáz évig is.

– Már nem anyagilag érti, gondolom…

– Természetesen nem! Arra utaltam, hogy olyan sok dalom van, hogy minden fellépésemen új előadással léphetnék fel. És miután az én dalaim elsősorban a költészeten alapulnak – meg Bródy János szövegein, versein – ezért mindenkihez szólnak; a gyerekekhez, a családokhoz, azokhoz, akik szívesen hallgatnak irodalmat, zenét, és akiknek ez a műfaj örömet szerez.

– Ha már a dalok… Engem némiképp meglepett az a wikipédiás ismertető, amely önt bemutatja, és ahol azt olvastam – a Kossuth-, a Jászai-díj mellett –, hogy színész, filmszínész és énekes. Ez utóbbi nekem nagyon furcsa volt, mert soha nem gondoltam úgy önre, mint énekesre. Azt hittem, ez csak egy izgalmas hobbi. Most viszont, ahogy beszél, az az érzésem támadt, saját magára olykor énekesnőként gondol…

– Előadóként, nem énekesként! Énekelni természetesen tanultam az egyetemen – illetve akkor még főiskolán – és utána is, de én színész vagyok. Mindent, amit a színpadon csinálok, azt alapjaiban ott tanultam. Amit a színpadon csinálok, azt másként is elő lehet adni, lehet jobban, vagy másként énekelni, de úgy, ahogy én csinálom, azt senki nem tudja. És ezek a dalok, illetve előadások így lettek sikeresek. Többen is kísérleteztek ezekkel a dalokkal, nem sok eredménnyel. Láttam olyan előadót, aki nem az énekhangjáról híres, mégis, kiáll az egy szál gitárjával és fantasztikusat produkál. Ugyanazt a számot tanult énekesek, zenészek nem képesek sikerre vinni, egy vacak sláger lesz belőle.

– Magának mi a titka?

– Nincs titok. Egyszerűen az a fontos, hogy az embert érdekelje az, amit csinál. Nekem egy „titkom” van, amit megtanultam Várkonyi Zoltántól: jelen kell lenni a színpadon. Úgy emlékszem, Peter Brook írta: van olyan színész, aki bemegy a színpadra, némán, csak megáll, és mégis képes magára vonni a figyelmet. Ugyanakkor egy másik színésznek ez nem sikerül. És ez a kicsi különbség a lényeg. Várkonyi ezt úgy fogalmazta, hogy a színpadi jelenlét a színész legfontosabb tulajdonsága. Magyarul, ha valaki képes jelen lenni a színpadon, az képes hatni a közönségre.

– Biztos, hogy nem akarja, mégis a politika irányába terel engem… Azt mondta, hogy az ön dalai függetlenek a politikától – már amennyire Bródy dalai függetlenek tudnak lenni –, ugyanakkor beszél Várkonyiról, akit, ha nem is néven nevezve, de mostanság kiátkoznak a színművészeti egyetem kapcsán. Vagyis, ha akarjuk, ha nem, szinte minden szavunkkal kicsit belemászunk a politikába…

– Én nem hiszem, hogy amit most a hallgatók tesznek a színművészetin, az politika lenne. Pont ez benne a szép, ez benne a gyönyörű. Az nem politika… Ők egyszerűen szeretnék elérni azt, hogy tanulhassanak és alkothassanak. És azzal akarnak tárgyalni, akit képesnek tekintenek helyzetük megoldására, és nem azzal, akivel képtelenek lennének szót érteni, mert másról beszélnének, mint amiről kellene. Ismétlem: ez nem politika, ez maga a szakma. Egy rossz mondatot nem hallottam tőlük. Senkit nem szidtak, senkit nem bántottak, csak elmondták, hogy mit szeretnének, mit akarnak. Miközben persze védték azokat, akiktől ők nagyon sokat tanultak. Azokat, akik jórészt az én korosztályomhoz tartoznak, és akikkel én is dolgoztam, és akiket én is szívesen megvédek. Egyszerűen azért, mert tudom, mi mindent tettek le az asztalra. Hogy mennyi minden van, ami tőlük jön és tőlük ered. Az őket ért igazságtalan és durva támadások provokálták ki belőlem, hogy ebben a kérdésben egyáltalán megnyilvánuljak.

– De, ha ez nem politika, akkor kinek a harca?

– A szakma harca.

– Az egyik oldalról.

– Az egyik oldalról?

– Igen, a hallgatók, és tanáraik oldaláról.

– Igen, az ő oldalukról feltétlenül. Persze lehet, hogy az, aki a kuratóriumot vezeti, az is azt hiszi, hogy a szakmát védi – ugyan fogalmunk sincs arról, hogy mit akar bevinni az egyetemre. Persze én is zavarba jönnék, ha bevennének egy olyan cég kuratóriumába, amely olaj-ügyekkel foglalkozik. Nem ismerném a dolgok értéke közötti különbséget, mint ahogy a két kedves kurátor sem ismerheti, hogy mi a szakmai különbség X és Y operatőr (rendező, színész…) szakmai megítélésében. Meg arról, hogy hány potenciális, jövőbeli Oscar-díjas van benn a Vas utcában, hány leendő Kossuth-díjas zárta most be oda magát, és hány nagyszerű ember, színész, rendező. Nem tudjuk, hogy hány zseni ül ott most bent. Honnan tudnánk?

– Ehhez képest az ön kollégája, Rátóti Zoltán folyamatosan szembemegy velük…

– Én arról beszélek inkább, hogy Bánsági Ildikó kolléganőm elsőként szállt ki a Nemzeti Színházból és állt ki az SZFE mellett, el tudta mondani a lényeget, vagyis azt, hogy torkig van a megosztottsággal. Hogy ez a helyzet szörnyű. Mi, bárkivel találkoztunk a szakmából, mindig tudtunk miről beszélni, mindig volt közünk egymáshoz. Most viszont? Nem a lényegről beszélünk, nem arról, hogy miként csinálunk meg egy előadást. Vagy ki az, akivel jól tudunk együtt dolgozni? Nem azért, mert egyformán gondolkodunk, hanem mert tudunk egymással vitatkozni. Sőt: meg tudjuk egymást győzni. És veszekedni is tudunk.

– Azt mondta, még az interjún kívül beszélgetésünkkor, hogy benn a színházban nem politizálnak.

– Nem.

– Most sem, amikor ez történik az SZFE-n?

– Én nem nagyon hallottam, hogy bárki beszélne erről. Benn az öltözőben előfordulhat, de kinn a társalgóban nemigen.

– Pedig, mondják többen, akkor lenne hatásos a művészvilág tiltakozása, és nem maradnának ilyen mértékben magukra az egyetemisták, ha mindazok, akik együttműködtek eddig az SZFE-t birtokba vevőkkel, otthagynák őket. Nem dolgoznának Vidnyánszkyval, Kálomistával…

– Szerintem nagyon sokan hallatták a hangjukat. Nem emlékszem hasonló összefogásra. Nézze, a Thália Színház tagjai is tiltakoztak, ők is megnyilvánultak. Olvastam például Csányi Sanyi gondolatait, és én egyetértek vele.

– Ön is vállalta nyilvánosan a véleményét, kiment az innovációs minisztérium elé felolvasni a támogató és tiltakozó leveleket. Kellet gondolkodnia azon, hogy megszólaljon, cselekedjen?

– Azt már elmondtam, hogy miért, és azon egy pillanatig sem kellett gondolkodnom, hogy az SZFE mellett állok. Ez természetes volt. Ha nem is értek mindig mindenben velük egyet, akkor is a fiataloknak van igazuk. Méghozzá több okból. Ők hozzák az új szellemet, az új eszméket, az új tehetségeket; egyszerűen övék a jövő. Egy merész gondolattársítással hadd hozzam ide a saját fiatalkoromat és a gyerekkoromat. Hogy milyen erősen hiányolom, hogy a XX. század történelmét képtelenek tanítani a gyerekeknek, mert nincs megírva Magyarország XX. századi történelme. Ez így volt a gyerekkoromban, mint ahogy ma is. Én a XX. század történelmét az irodalomból tanultam, sőt, az előző század egy részét is. Mert az irodalomból olyan dolgokat tudhattam meg, amilyenekről a történelem órákon soha nem esett szó. De az irodalom csak jóval később került a kezembe. Addig, elfogadtam azt, amit tanítottak nekünk, amire rávettek – hogy levelet írjunk Sztálinnak –, és ha találkoztam is rosszal, arra úgy gondoltam, hogy arról az ország vezetői biztosan nem is tudnak. Aztán elolvastam, már felnőttebb korba érve, Lengyel Józsefet, Sík Endrét, Bulgakovot, Semprunt, és minden világossá vált. Sőt: akkor éreztem igazán, hogy mennyire be voltunk csapva. „Nagy dolog a gyerekkor”, ahogy Radnóti mondja. De az ember nem marad gyerek; már egyetemista voltam, amikor megtanultam, hogy a világ változik, és azt is, mi volt a valóság az én gyerekkorom idealizált világában. De, teszem, hozzá, azért nekem jó volt gyereknek lenni, mert a családom szeretett, soha nem bántottak, megengedték, hogy gyerek legyek…

– Felnőttként pedig mondhatni, nagyon egyenes pályát futott be, nem?

– Nagyjából igen. Bár az utóbbi tizenöt-húsz évben már nem olyan egyenes.

– Mert?

– Nem tudom, hogy miért. Nem játszom olyan szerepeket, mint amilyeneket előtte játszottam. Jókat is játszottam és játszom, de a körülmények már nem ugyanazok. Én ilyenkor mindig igyekszem megtalálni azt a pontot, amiben jól érezhetem magam, és ott kirakni a magam játékait, illetve ott is megtalálom azokat, akik ott is játszanak velem. És amíg van játszótárs, amíg tudunk egymással kapcsolatot teremteni, addig nekem nincs bajom.

– Ebből az utolsó tizenöt évből színházi, vagy filmszerepek hiányoznak?

– Minden. Kaptam ugyan színházi szerepeket, de közel nyolc éve nem voltam a Vígszínház színpadán, kivéve a karácsonyi koncertjeimet, amelyeket – ha a vírusok is engedik – idén, ha csökkentett számban is, megpróbálunk megtartani november utolsó vasárnapján, és Mikuláskor is. A házi színpadon és a Pestiben játszom és játszottam. Ez nem panasz, csak észrevétel. A Pesti Színházat egyébként is nagyon szeretem, legszebb emlékeim oda kötnek. Ugyanakkor sok olyat is játszottam, ami nem okozott igazán örömöt nekem.

– Erzsébet királynőnek lenni nem volt jó?

– Az jó volt, jó most is… Éppen négy éve mutattuk be. Most a nyolcvanadik előadás felé járunk. De nagyon nagy a repertoár, és egy ideje csak öt-hat hét kihagyásával kerülhet sor rá. Ez nagyon nehézzé teszi a helyzetemet. Gondoljon bele: egy olyan szerep, ami két és fél órán keresztül nem hozza le az embert a színpadról, és olyan a szöveg… Látszólag ugyan nagyon hétköznapi, de mégis más, mint ahogy egymással beszélünk. Van benne valami olyan csavar, ami nem feltűnő, olyan, mintha mindig is így beszélnénk, de közben mégis rendkívül nehéz…

– Visszatérve arra, amit az utóbbi tizenöt évre mondott: kiszerettek az ön karakteréből?

– Nem… Inkább azt gondolom, hogy nem érdekelte az én színészi létem a vezetést. Nem érdekelte.

– De maga nagyszerű színésznő…

– Köszönöm. Akkor sem érdekelte.

– Ezzel hogy tud egy amúgy sikeres színésznő szembenézni?

– Úgy, hogy újra az irodalomhoz fordul. És emellett – én legalábbis – folyamatosan sok koncertet csináltam, Budapesten és szerte az országban, Londonban, a Felvidéken, vagy Erdélyben. Az ország legkülönbözőbb helyein vannak kedves ismerőseim, ismerem a vidék örömét és bánatát is, tősgyökeres budapesti létemre. 2000-ben nagyon beteg voltam, kétszer is, és a kettő össze is ért. Mindez eltartott három évig. Amikor kezdtem magam összeszedni, kimentem az utcára, és a legkülönbözőbb korú emberek szólítottak meg, és nagyon szépeket mondtak rólam, a lemezeimről, a koncertjeimről, a dalaimról. Gondoltam: kár lenne ezeket elereszteni, elszalasztani. Vagyis arra jutottam, hogy énekelni fogok nekik, akik gyerekként hallgathattak engem, de közben felnőttek, családjuk lett, gyerekeik – mindannyiukhoz szólnak majd a dalaim.

– A betegsége megváltoztatta önt?

– Csak annyiban, hogy az ember több dolgot képes felfedezni és értékelni. Sokkal többet, mert ha valakihez közel kerül az elmúlás, az meglátja azt a szépséget is, amit addig nem látott.

– Akkoriban egy ország aggódott önért, és ebben nincs semmi túlzás…

– Amikor a rendőr elütött, az négy évvel korábban történt. Kórházban voltam, rengeteg ajándékot, maguk készítette apró tárgyacskákat kaptam a gyerekektől. Ez nekem nagyon sokat segített. Amikor a János Kórház portása felhozta nekem azt a rengeteg levelet, és már magamnál is voltam, akkor úgy éreztem: érdemes meggyógyulni. Amikor – négy évvel később – újra nagyon beteg lettem, tényleg nagyon beteg, akkor elhatároztam, hogy én családoknak fogok énekelni. És születtek is olyan dalok, amelyek akkor élnek igazán, ha együtt hallgatja őket a család.

– Még mindig a betegségénél maradva: színészként megváltozott?

– Talán igen. Többet látok. Mint mindenki, aki szembetalálkozik az ismeretlennel… Vagy úgy fogalmaznék: az mást is lát. Kénytelen észrevenni olyasmit is, amin előzőleg könnyedén átlépett. Egy színész elsősorban az emberi mozzanatokat figyeli: ki hogyan viselkedik, miért viselkedik úgy, és bizonyos helyzetekre hogyan reagálnak az emberek. Illetve azt is, hogy különböző emberek miként reagálnak ugyanarra. Érdemes és kell is az ilyenekre figyelni, mert ez a tankönyv. Emellett azt is fontos tudni, hogy mi magunk is minden nap változunk. Ha az ember elkezd egy szerepet játszani, és közben eltelik néhány év, már másként játssza ugyanazt a szerepet. Nem azért, mert másként akarja, hanem mert ő maga, a személyisége, és persze a nézők is változtak. Azért mondják a nagy XX. századi rendezők, hogy öt évnél tovább nem nagyon szabad egy darabot játszani, még akkor sem, ha siker. A zenés darabokra ez valószínűleg nem vonatkozik. Ebben nincs igazán tapasztalatom.

– Van olyan darab, amit régebben játszik, mint öt éve?

– Nagyon sok ilyen van, vagy volt. De például a Játszd újra Samet tizenhét évig játszottam, Kern Andris már vagy harminckét éve. De ő szereti játszani. Mellesleg ez volt az egyetlen olyan darab, amit nem untunk. Hogy miért, azt nem tudom.

– Van olyan darab, amit megun?

– Valószínűleg minden darabot meg lehet unni.

– Beszélt arról, hogy új lemezre készül. Ez egyfajta menekülés is abból a helyzetből, amit az utóbbi tizenöt évről mondott?

– Nem, ez nem menekülés. Nem, mert szeretem és élvezem, mert a dalaimon keresztül egy új világot ismerek meg. Vannak olyan régi rajongók, akik gyerekkorukban megszerettek engem, és most már felnőttek, és időnként bejelentkeztek. Vannak olyan családok, akik mindenhova követtek engem az országban.

– Önnek az Eszenyi-korszak milyen volt a színházban?

– Nem jó. Nekem rossz volt.

– Mellőzték?

0 Nem. Nem is szeretem ezt a szót. Nem mellőztek, nem érdekeltem a vezetést. Nem tudom másként mondani.

– Még sem volt hangos, nem tiltakozott…

– Nem szoktunk a színházban hangosan tiltakozni. Megpróbálunk házon belül elérni valamit, de nem biztos, hogy sikerül. Nézze, hogy személyes példát hozzak: nem olyan gyakori, hogy valaki ötven évet eltölt egy társulatban, ugyanannál a színháznál. De, ha eltölt valaki ötven évet egy társulatban, illik megünnepelni. Ám, ha a színház nem talál a világirodalomban egy darabot, ami nekem való, és nekem kellene eljátszani egy ilyen alkalom tiszteletére, akkor nincs miről beszélni.

– Mit játszott volna el szívesen, ha dönthetett volna?

– Én nem döntök, nem szeretek dönteni. Egyszer fordult ilyen elő az életemben, azt is megbántam. Mert ilyenkor túl nagy a megfelelési, bizonyítási kényszer. És egy színésznél nincs annál rosszabb, mintha a megfelelési kényszer irányítja.

– Mi volt az a döntés?

– Nem mondom meg.

– De kíváncsi vagyok.

– Nem mondom meg, mert nem voltam benne annyira rossz, de sokkal jobb is lehettem volna. Miközben én választottam. Ez még a Várkonyi idejében volt.

– Azt mondja a színházban ön nem hangos…

– Senki sem hangos.

– De most mégis felerősítették a hangjukat az egyetem ügyében. És, ha már visszatértem az SZFE-re, illetve arra, hogy nagynevű művészek – köztük ön is – emelték fel a hangjukat. Lehet-e ennek hatása? Egyáltalán: el tud-e érni valamit is a szakma?

– Én csak azt tudom mondani, hál Istennek, hogy mindenki most egy kicsit kieresztette a hangját. Talán újra egymásra talál a szakma. Én örök optimista vagyok, azt hiszem, lehetetlen, hogy ezt a most kialakult kórust ne hallják meg a döntéshozók! Bízom benne, hogy előbb-utóbb így is lesz. Hiszen mindannyian azt akarjuk, hogy ebben az országban mindenki jól érezze magát.

– Jobb lenne, ha előbb.

– Jobb lenne, jobb lenne, de Isten malmai lassan őrölnek.

– Ám ez még nem a napi politika.

– A napi politikáról nem beszélek. Jorge Semprun spanyol írótól olvastam egy nagyon érdekes gondolatot, ami sokszor jut az eszembe. Azt írja, hogy az értelmiségnek útmutatással, tanáccsal kell szolgálnia a hatalmon levőknek, de távol kell maradnia a hatalom gyakorlásától, mert az értelmiség és a hatalom lényegileg különböző dolgok. Ezért van az, hogy az igazi entellektüelek mindig elbuknak, ha hagyják magukat a közvetlen hatalomgyakorlás szintjére zülleszteni. És aztán Semprun ezt a tételét saját maga bizonyította: amikor kulturális miniszter lett, csúnyán megbukott…

– De nem Vidnyánszky Attilára gondolt most, ugye?

– Nem gondoltam én senkire.