Halottakat használnak saját céljaikra

– Mi Rajk László hagyatéka? Természetesen nem a tárgyi hagyatékra gondolok, hanem a szellemi, erkölcsi, művészeti és – nem utolsó sorban – a politikai hagyatékra.

– Valaki feltette nekem azt a kérdést, hogy hány munkaóra volt a most megjelent könyvet összerakni. Erről az jutott eszembe, hogy ha ezt a személyes tragédiák ellenére is mindig szabad életet – mint hagyatékot – ki lehetne fejezni munkaórában, vagyis időmértékegységgel, akkor azt mondanám, hogy hetvenegy év. Merthogy Laci mindig és egyfolytában dolgozott. Talán ebből is következik, hogy ez a páratlanul gazdag hagyaték, ez a majd hetvenegy év rendkívül sokszínű, ugyanakkor a sokszínűsége mellett nagyon is koherens. Tehát, ha értékelem őt a hetvenes-nyolcvanas évek demokratikus ellenzéke tagjaként, később SZDSZ-es politikusként – noha a nekrológokban ez a szerep háttérbe szorult –, vagy megnézem őt alkotóművészként, vagy a társadalomra érzékeny emberként, és persze – a számomra legfontosabbként – szerető és támogató társként is, akkor mindegyikben megtalálom személyisége legfontosabbját, a végtelen szabadságvágyat és a hazugság teljes elutasítását. Visszatérve kérdésére, ez a moralitás a legfontosabb hagyatéka.

– Mit értünk moralitás alatt? Mit jelent ez egy művészházaspár esetében?

– Hozott magával egy örökséget, amellyel nem volt könnyű együtt élnie, amelyet nem volt könnyű feldolgoznia. De megtette, és ehhez mérte egész életét. Lehet. hogy más ember 71 éves korára sem jut el odáig, hogy feldolgozza…

– Az édesapjára gondol?

– Igen, idősebb Rajk Lászlóra. Elviselni azt, hogy kivégezték az apját, ráadásul azok tették, akikkel apja korábban együtt törekedett egyfajta cél elérésére. Felnőttként pedig szembesülnie kellett az apa tetteivel, és ezekhez a cselekedetekhez valahogy viszonyulni, majd lebontani azt a rendszert, amelynek építésében az apja részt vett, amiért küzdött. Ezek nem lehettek könnyű dolgok. Amikor én megismertem Lacit, és az én családom is szembesült azzal, hogy ki az a férfi, akibe beleszerettem, emlékszem, súlyos kérdés volt, hogy miként lehet viszonyulni egy ilyen nehéz örökséghez.

– Trauma volt?

– Nem.

– A családnak sem?

– Nekik sem; ugyan egy vallásos, konzervatív, de nagyon nyitott, művészetekre fogékony családban nőttem fel, szerintem nem lettem volna Laci társa, ha nem ilyen az a légkör, amely engem otthon körülvet., De azért csak fel kellett dolgozni mindannyiunknak Laci történetét, már csak azért is, mert korábban nem találkoztam még ilyen emberrel. Olyasvalakivel, aki ilyen sors mellett, ennyire jóságos és elfogadó. Bár az apa-nélküliség nem volt ismeretlen a családban. Édesanyám szintén apa nélkül nőtt fel, pár hónapos volt, mikor nagyapám a Don-kanyarban eltűnt. Sírja azóta sem tudjuk, hol van. Ezt csak azért említem, mert Laci mindig hangsúlyozta, hogy az ő sorsa nem kegyetlenebb azokénál, akik ilyen vagy olyan ok miatt szintén apa nélkül nőttek fel. Ezzel együtt, felnőttként azonosulni azzal, hogy mi történt, szembesülni az apa sorsával, nem volt könnyű, illetve bizonyos értelemben lehetetlen is volt.

– Ezeket a dolgokat megbeszélték egymás között?

– Sokat beszélgettünk ezekről. Arról is például, hogy Laci 1949 januárjában születik meg, és az apja akkor még külügyminiszter, és nyolc hónapos, amikor apját kivégzik. Gondoljon bele: az az utolsó nyolc hónap, amely idősebb Rajk László életében sorsfordító volt, azonos a férjem szintén sorsfordító első nyolc hónapjával… És persze az is furcsán sorsszerű, hogy alig pár nappal az apja kivégzésének 70. évfordulója előtt hal meg.

– Azért is kérdeztem, hogy megbeszélték-e egymás között azokat a kérdéseket is, amelyekről sokan nem szívesen társalognak, mert amikor először találkoztunk, és beszéltünk a férje betegségéről, haláláról, elmondta, hogy amint kiderült – augusztusban –, hogy menthetetlen, meg fog halni, akkor ezt a diagnózist azonnal elmondta neki. Azt is hangsúlyozta, nem lehetett kérdés, hogy el kell mondani az igazságot.

– Úgy alakult, hogy végül én, és nem az orvosa mondta el neki... De visszatérek az előbbi kérdéshez, az édesapja utolsó nyolc hónapjához. Az az idő csupa hazugságból állt. Hazugság volt a vádirat, de ő maga is hazudott akkor, amikor elismerte az abban foglaltakat. Ezt a férjem nagyon tisztán látta, ugyanakkor azt, hogy apja – ki tudja, miért – belement a játszmába, amely az életébe került, hihetetlen elutasítással kezelte. Nagy kérdés volt számára az is, hogy az édesanyja mennyiben tudott férje életéről, és ha nem vagy igen, akkor mi volt az a kapocs, ami összetartotta őket. Éppen ezért vált fontossá számára – és számomra is – a közös életünk hazugságoktól mentes tisztán tartása. Ebben a kezdetektől megállapodtunk, erről szólt a mi házassági „szerződésünk”.

– Az őszinteség kényszeréről beszél? Ez volna a válasz arra a felvetésemre, hogy azonnal közölte Lacival a betegsége végzetes kimenetelét?

– Igen.

– Vagyis nincs az a kegyetlen dolog, amit ne beszélnének meg?

– Igen. Hiszen annyi hazugság volt az ő életében. Hazug volt a rendszer, amelybe beleszületett és ebben a hazug közegben próbálták őt emberré nevelni. Nem az édesanyja, nem a család, hanem a rendszer. Tudni kell, hogy Lacit pár hónaposan elvették az édesanyjától, és hamis papírokkal betették egy nevelőotthonba. A nevét is elvették tőle; majd’ három éves koráig Kovács István néven élt. Amikor a nevelőszüleihez került, akkor megint más nevet kapott, Györk lett a vezetékneve, és a keresztnevét sem használhatta, István lett. Majd, amikor az édesanyját kiengedték a börtönből, akkor őt visszakapta, de a nevét nem. Szinte követhetetlen a történet; csak hatévesként lehetett végül önmaga, azaz Rajk László. Szóval, hazugság hazugság hátán. És ebben sokan közreműködtek.

– Ezek lelki törést okoztak a férjénél, vagy inkább megerősítették, vagy másként: megkeményítették őt?

– Nem csak én, hanem bárki, aki kapcsolatba került vele, rögtön érezte, hogy rendkívül erős, bátor és fegyelmezett ember volt. De nagy szívvel. Feldolgozta és átlépett ezeken a traumákon. Másokat is segíteni tudott ebben. Például nagyon jól vigasztalt

– Beszélgettek-e arról, hogy vajon mi lett volna az apjából, ha nem úgy végzi, ahogy?

– Ez nem került szóba sosem.

– Csak azért kérdezem, mert eltűnődtem azon, hogy vajon elfogadták-e volna egymást így? A kommunista apa és a liberális fiú…

– Valószínűleg nem. Pontosabban csak akkor, ha Laci a kérdéseire választ kapott volna. Megpróbált egy ilyen kísérletet, film is készült róla a nyolcvanas évek elején. Végiglátogatta és apjáról kérdezte a Rajk per túlélőit. Kérdése így kezdődött – ez volt a film címe is –: „Mikor látta utoljára apámat?” Arról tudok, hogy az édesanyjával, Rajk Júliával (akinek nagyon hálás vagyok, mert fantasztikus társat nevelt nekem), aki felvállaltan kommunista volt, sokat vitáztak, számos kérdésben nem értettek egyet. De biztos vagyok benne – noha nem ismertem őt –, hogy Júlia nagyon szomorú lenne attól, amit a mai Magyarországon lát, tapasztal, és abban is, hogy tenne ellene. És bár sok dologban nem értettek egyet Lacival, de az anya moralitása számos kérdésben meghatározta azt, hogy a fia milyenné vált. A férjem nagyon szerette az édesanyját.

– És önök mennyiben egészítették ki, vagy éppen nyomták el egymást? Hiszen két művészemberről beszélünk.

– Nagyon boldog és szabad életet éltünk egymás mellett és egymással. Más területen alkottunk, de ugyanakkor rendkívüli módon odafigyeltünk egymás munkájára. A politika sodort bennünket egymás mellé. A rendszerváltás idején, egyetemistaként én valamiért – megmagyarázhatatlan okok miatt – az SZDSZ-t választottam. Azok a dolgok voltak számomra fontosak, amelyekkel ennél a pártnál találkoztam: a szolidaritás, a szegények és a gyengék felemelése, az emberi szabadságjogokért való küzdelem

– Azért annyira nem megmagyarázhatatlan…

– Hát valóban nem… Így nem a Fidesznél kötöttem ki – mint sok más korosztálybelim –, hanem az SZDSZ-nél. Így és itt ismerkedtünk meg egymással, konkrétan Haraszti Miki volt, aki összehozott minket. Ezért aztán nem tudom leválasztani a kettőnk kapcsolatát a rendszerváltás nagyon friss és élő történetéről.

– Akkor milyen egyetemre járt?

– A bölcsészkaron kezdtem, de akkor már a Zeneakadémia hallgatója voltam.

– Azért a zenészekre – ha nem kurzuslovagok – nem jellemző, hogy a politikában szerepet vállalnak…

– Biztos a bölcsész mivoltomból következett, meg hát a családomban is erősen jelen volt a politika, persze csak érdeklődés szintjén. Hogy az aktív részvételem honnan jött, arra nem tudok választ adni. Belülről. Úgy éreztem, hogy tudok olyan dolgokat tenni, amikkel segítek. A ’89-'90-es kampány vizuális részét így már együtt csináltuk Lacival. Neki volt egy filmes múltja, én pedig beletanultam, olyannyira, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy lényegében már én vagyok a kampányfilmek gyártásvezetője.

– A saját karrierjét háttérbe szorította?

- Igen, halasztottam a Zeneakadémián. Másfél év kimaradt.

– Bánja?

– Nem. Nagyon sok olyan dolgot megtanultam, amit aztán később hasznosítani tudtam, előadóművészként vagy akár a Zeneakadémia tanáraként is. A kampányban megtanultam szervezni, azt hogy miként kell valamit meghirdetni, hogyan kell elkészíteni egy plakátot…, megvágni egy filmet, és főként, hogyan kell használni a komputert. Szóval egy sor hasznos dolgot sajátítottam el. Menedzselésben és vizuális látásban is.

– A kérdésemre tehát az a válasza, hogy egyértelműen építették egymást?

– Abszolút.

– Az ön énekesi karrierjét mennyire szolgálta a politikai elkötelezettség?

– Semennyire. Díjat, szerepet, felkérést nem kaptam azért, mert politikailag tartoztam valahova. Fordítva inkább el tudom képzelni, azaz nem kaptam díjat, mert politikailag besoroltak valahova. A pozíciók is ily módon – hál' Istennek – elkerültek.

– Hál’ Istennek?

– Igen. Az önerő a fontos, a munka, a csinálás, ahogy Lacinál is az volt. És abból vagy siker lesz, vagy nem, vagy szeretik, vagy utálják. A férjemnél például ez a kettősség mindig jelen volt. Megcsinálta mondjuk a Lehel piacot, amit aztán volt, aki utált, és volt, aki szeretett. Ugyanez vonatkozott a veszprémi emlékműre: sokan nagyon szerették, a politikai hatalomnak nem tetszett, ezért aztán lebontatta. Az én karrierem pedig elég furcsán alakult. Nagyon sikertelen énekesként indultam.

– Mert? Nem volt X-faktor?

– Nem, egyszerűen nem ment. Hogy miért, nem tudom.

– De mit jelent egy énekes esetében, hogy nem ment?

– Valahogy nem sikerült. Hiába volt bennem érzés, nem tudtam átadni. A hang egy eszköz, a testem a hangszer, és ezt nem tudtam úgy összerakni, ahogy szerettem volna. Ezért is halasztottam a Zeneakadémián. Éppen ezért – a magánéleti nagy találkozás mellett – szakmai szempontból is jól jött a rendszerváltás, volt mire fogni a sikertelenséget. Nem okozott belső vívódást, hogy felfüggesztettem az éneklést.

– Azt gondolta, hogy nem elég tehetséges?

- Nem, én azt tudtam, hogy tehetséges vagyok. Egyszerűen valami nem működött. A hang nem ment oda, ahova szerettem volna, nem tudtam dolgokat megcsinálni, és ezt a külső fül is így hallotta. Én tehát a rendszerváltásnak három dolgot köszönhetek: a szabad Magyarországot, a férjemet és a szakmai megújulásomat. Ja, és még egyet: a férjem, aki akkor parlamenti képviselő lett, az egyik nap vett nekem egy zongorát. Amúgy nagyon viccesen került hozzánk a zongora; Pilisvörösvárról kellett elhozni. Laci biztosított róla, hogy az SZDSZ-ből a kollégái remekül meg fogják nekem szervezni a szállítást. Álltunk és vártuk a transzportot Pilisvörösváron, és egyszer csak megérkezett egy nyitott platójú dömper. Hát nem a legklasszikusabb módja a zongoraszállításnak. Olyannyira nem, hogy a tulajdonos először oda sem akarta adni a hangszert. Aztán mégiscsak engedte…

– A karrier mikor egyenesedett ki? És mi a fő irány: a tanítás, vagy az éneklés?

– Fele-fele. Szabadúszó énekes vagyok. Próbálkoztam operával is a pályám elején, de nem ment, nem éreztem, nem szerettem a műfajt. Aztán rátaláltam az igazi utamra: a kortárs zenére. Ezt a ma már igazolja: fantasztikus szerzőkkel dolgozom, Kurtág, Jeney, Dukay, és a fiatalabb generációból sokan. De hol egyenesedett ki a pályám? Három találkozás volt fontos. Először is, lett egy fantasztikus énektanárom, Kaposi Margit, aki hihetetlen módon bízott bennem. Aztán az akkoriban Schwajda György vezette Művész Színházhoz (ma Thália) Selmeczi György vitt el, és így a híres orosz rendezővel, Anatolij Vasziljevvel és fantasztikus színészekkel – Garas Dezső, Darvas Iván, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya, Eperjes Károly – állhattam egy színpadon. Ez volt a „Nagybácsi álma”. Kellett a darabba egy énekesnő, és azt mondták, hogy az én figurám erre alkalmas. Becsöppenve a társulat életébe, orosz románcokat énekelve, kiderült számomra, hogy ez a zenei világ nekem való, és a mai napig kísér. Megmaradt az orosz repertoárom, elég sok önálló dalestet csinálok. Ebből írtam a doktori dolgozatomat, sőt, tanítom is. És itt beszélek a harmadik találkozásról. Dobszay László meghívott az Egyházzene Tanszékre tanítani, így most már tizennyolcadik éve oktatok a Zeneakadémián.

– Amikor felhívtam önt, azt mondta, hogy szívesen ad interjút, de nem akar arról beszélni, amit már megírt. Pedig az az írás, ami megjelent az Élet és Irodalomban, igen nagy visszhangot váltott ki. Miért nem akar róla beszélni? Mert kiírta magából?

– Részben azért. De a konkrét ügyről nem szívesen szólok, a jelenségről annál inkább.

– A konkrét dolog az volt, hogy egy bélyeget akartak kiadni…

–…Nem akárki akarta kiadni, Schmidt Mária akarta kiadni a bélyeget a férjemről és nem kérés volt a részéről, hanem bejelentés. Egy haláleset után pár héttel olyan álságos hangvételű levelet kaptam, amely nem csak Rajk Lászlóval, hanem bárkivel szemben megengedhetetlen és ízléstelen. Azért döntöttem úgy, hogy nem csak Schmidt Máriának, mint kormánybiztosnak írom meg a levelet, hanem a nyilvánosság számára is, mert rettenetesen dühít a történelem átírása, kormányszintű meghamisítása. Ez volt férjem véleménye is, küzdött ellene az utolsó percig. Ha hagyatékról kérdezett az interjú elején, hát ez is az. Szembeszállni az új magyar autokrácia történelemhamisító propagandagépezetével. A harmincadik évfordulóját ünnepeljük a rendszerváltásnak és ezen a kerek évfordulón tagadások sorával szembesülök.

– Mit ért tagadás alatt?

– Elsősorban azt, hogy a szamizdatot és a demokratikus ellenzéket a rendszerváltásból megpróbálják kitörölni. És azt is elfogadhatatlannak tartom, hogy saját céljaikra halottakat használnak, akik már nem tudnak szólni. Nem csak a férjemről beszélek. Frissen egyedül maradtként nyilván érzékenyebben reagálok, de olyan dolgok történtek itt az elmúlt években, amik felfoghatatlanok. A családhoz el sem jutott például annak a híre, hogy Krassó Györgyöt fogták és kiemelték a családi sírboltból és áttelepítették a Fiumei úti sírkertbe. Miért? És ki engedélyezte? Vagy ott van a Nemzeti Emlékhely Kegyeleti Bizottság. Ők döntenek arról – a bizottságban mellesleg egyetlen nő sincs! –, hogy ki a magyar történelemben fontos személy és ki nem, kinek a sírja méltó arra, hogy az utódok ápolják, hogy a nemzeti sírkert része legyen. Megnéztem a honlapjukon utolérhető listát, azon Göncz Árpád neve nem szerepel. A harmadik Magyar Köztársaság elnöke és sírja – ismétlem, a bizottság honlapján lévő források alapján – nem élvezi ezt a bizalmat. Kádár viszont 2014-től igen. De ugyanők döntenek arról is, hogy egy, a 301-es parcellában nyugvó, kivégzett mártír deportált, de életben hagyott felesége vagy szeretett gyermeke helyet kaphat-e az apa mellett vagy sem. Nekem is rettenetes élményem volt a temetőben, pontosabban a Nemzeti Örökség Intézete munkatársaival. Küzdenem kellett, hogy a férjem hamvai szülei sírjába kerülhessenek. Családokat választhatnak szét holtukban is. Szó szerint élet és halál urai az Urak. Rettenetesen felháborító, nem lehet ellene nem szólni! Lépni kell, tenni kell!

– Nem tudom, Rajk Lászlóval beszélgettek-e ilyesmiről, arról ugyanis, hogy van-e bármilyen optimista hitük a mai magyar rendszerről?

– Ha elolvassa a Magvetőnél A tér tágassága címmel most megjelent életút-interjúját, és annak is utolsó bekezdéseit, nem lehet Lacit nem optimistának látni. A könyv utolsó mondatai – bár az utolsó napokban íródtak, így szinte férjem utolsó szavai – nem egy nagybeteg ember búcsúzása az élettől; hanem lényegében egy stafétabot átadása, bizodalma a kultúra változást hozó erejében. Azt hiszem, nagyon boldog lett volna, ha megélheti az októberi választás eredményeit, hogy az általa olyannyira szeretett Budapest úgy gondolkodott és úgy döntött, ahogy döntött. Laci sosem volt pesszimista.

– Ön sem?

– Én sem. Vannak pillanatok, amikor elkeseredem, de nem; csinálni kell a dolgokat.

– Mit ért az alatt, hogy csinálni kell?

– Nekem például van egy szakmám: zenész vagyok és tanítok, teszem a dolgom. Megpróbálom átadni azt, amit tudok, örömet okozni vagy vigasztalni a hangommal a koncerteken, és közösen találni utakat a tanításban. Tanítványaimmal nem mester és tanítvány kapcsolatot alakítok ki, hanem igazi párbeszédet. Kollégáknak tartom őket, én is tanulok tőlük. És elfogadom, ha valaki másként gondolkodik, de merek szólni, ha valami nem tetszik, és mindenkit arra buzdítok, hallassa a hangját. Énekesként ezt persze szó szerint is értem...

– Hol vállalna most politikai szerepet, olyasmit, mint a rendszerváltás idején?

-–Fura, de tegnap (a beszélgetés szerdán zajlott – np) a tudtomon kívül, címzetes tagjává választott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia. A jelölés módjáról nem tudok, csak a gratulációkból értesültem a hírről. Végignéztem az eddigi tagok listáját – hát fantasztikus neveket találtam, élőket és már nem élőket egyaránt. Szeretett barátok, kollégák és szakmai példaképek, mint például a közelmúltban elhunyt Konrád György, vagy Jeney Zoltán. Most ez egy olyan terület, ahol – ha már így adódott – tenni tudok.

– A kérdésre még nem válaszolt…

– A politikai szerepre? Hát azt biztos nem vállalok. Mert nem érdekel.

– Én nem ezt látom.

–  Nem… Ha a megszólalásaimra vagy kiállásaimra gondol, azoknak morális indokuk van.

– És a politikában már nincs moralitás.

–Ezt azért nem mondom; tudom, hogy vannak politikusok, akikben működik ez a belső erő..

– Szerintem nem nagyon van.

– Nem. Ha így lenne, akkor a teljes elutasítását kellene adnom a politikának, ami szerintem nem jó. Politikusokra szükség van. Rajtunk is múlik persze, kiket választunk és hogyan kérjük őket számon. Mert számonkérhetők. A politika ugyanolyan, mint az én szakmám: zenész vagyok, ezt is lehet jól és rosszul művelni. És hibázni is hibázunk. Néha én is éneklek hamisan hangokat, melléütök a zongorán, ugyanígy előfordulhat hiba a politikussal is. Az, hogy ennek a vállalása hogy történik – manapság sajnos jellemtelenül, sok-sok hazugsággal –, nos, az a nem mindegy.

– De soha nem szurkol azért, hogy a zenésztársa mellé üssön, vagy hamisan énekeljen…

– Nem, mert az tényleg bántja a fület...

– Nem beszéltünk Orbán Viktorról, pedig érdekelne, hogy milyen volt az önök viszonya a mostani miniszterelnökkel?

– Jaj…Ne beszéljünk róla, mert mindenki hozzá viszonyítja magát. Egyetlen emberhez. Szerintem épp az a legnagyobb baj a mai magyar politikai életben, hogy ő a meghatározó saját köreiben és azon túl is. A baj az, hogy nincs ellentmondás, csak viszonyulás hozzá. Közvetlen környezete úgy beszél, mint ő (zenész vagyok, a fülem nagyon érzékeny erre), megpróbálnak úgy öltözködni, ahogy ő, focizni, mint ő, még az is lehet, hogy otthon ugyanazt főzik, amit a felesége. Az is baj, hogy az ellenzék is mindig hozzá méri magát… Most elmondtam pár mondatot Orbán Viktorról, de ne beszéljünk Orbán Viktorról.

– Ne beszéljünk.