Hevér Gábor kitálalt Vidnyánszkyról és Eszenyiről

A boldogság mint cél, nem mint állapot

Hevér Gábor szerint a boldogság nem olyan állapot, amelyet egyszer elér az ember és onnantól birtokol, sokkal inkább egy folyamatos törekvés. A színész felidézte egy korábbi kijelentését, miszerint élete második felében minden pillanatát úgy szeretné megélni, hogy boldog legyen, ugyanakkor rögtön hozzátette: ez korántsem sikerül mindig.

Úgy fogalmazott, mindenki erre vágyik, ő maga is próbál közelebb kerülni ehhez az állapothoz, de a teljes siker illúzió. Párhuzamot vont a színházzal: ahogy százszázalékos előadás sincs, úgy tökéletes életérzés sem. „Törekszünk rá, hogy az legyen, de mindig a napi diszpozícióinkkal szembenézve próbálunk eljutni a kilencvenvalahány százalékig” – mondta.

A jóllét szerinte részben tanulható, és ebben kulcsszerepe van annak, hogy az ember képes legyen nemet mondani. Saját pályájáról beszélve hangsúlyozta, a színészi szakma rendkívüli terheléssel jár, amelyhez nemcsak tehetség, hanem stabil idegrendszer is szükséges. A Nemzeti Színházban eltöltött éveit felidézve olyan mestereket említett, mint Törőcsik Mari, Garas Dezső vagy Bodrogi Gyula, akiktől sokat tanult a szakmáról és a túlélésről.

Szerinte a régi mondás – miszerint a pályához tíz százalék tehetség és kilencven százalék szerencse kell – ma már pontosításra szorul. A szerencséhez ugyanis hozzátenné az idegrendszert is, mert úgy látja: a pályán való hosszú távú jelenlétet elsősorban az határozza meg, ki mennyi nyomást képes elviselni.

A színész felidézte pályája legkeményebb időszakait is, amikor előfordult, hogy egy hónapban 33 előadást játszott, olykor napi hármat is. Emellett hajnalban indult sorozatforgatásra, miközben éjfél körül ért haza a színházból. Az Őrült nők ketrece kapcsán elmondta: három és fél órás előadásról volt szó, amelyben szinte végig színpadon volt, ezért fizikailag és mentálisan is rendkívüli terhelést jelentett.

A túlterhelésből fakadó felismerések vezették oda, hogy ma már tudatosabban válogat a feladatok között. Mint fogalmazott, ha túl sok a munka, igyekszik háttérbe szorítani bizonyos projekteket, még akkor is, ha korábban nem volt rá jellemző a visszautasítás. Ugyanakkor ma is vállal olyan feladatokat – például vizsgafilmeket –, amelyekért nem kap fizetséget, mert fontosnak tartja a fiatalok támogatását. „A segítség jobban esik, mint a saját fáradtságom” – jegyezte meg.

Kultúrpolitika, színházi átalakulások és a Nemzeti Színház emléke

A beszélgetés jelentős része a kulturális élet elmúlt éveiről szólt. Hevér Gábor nem titkolta, hogy az ország állapotát hosszú ideje nem látja derűsnek, és úgy érzi, ez a kulturális szférára is erősen rányomta a bélyegét. A jövővel kapcsolatban ugyanakkor várakozó álláspontot fogalmazott meg, remélve, hogy a színházi világban változások következhetnek.

A színész kritikusan beszélt arról a működésről, amely szerinte túlzott hatalmi koncentrációt eredményezett a kulturális szektorban. Úgy vélte, problémás helyzetet teremt, ha egy döntéshozó olyan támogatási rendszerek fölött rendelkezik, amelyekben közvetlenül érintett intézmények is szerepelnek.

Külön kitért az Átrium történetére is, amelynek megszűnése szerinte jól mutatta a finanszírozási rendszer problémáit. Elmondása szerint a tao-rendszer megszüntetése után jelentősen csökkent a színház támogatása, majd teljesen megszűnt, ami végül ellehetetlenítette a működést.

A Nemzeti Színház kapcsán felidézte az Alföldi Róbert igazgatása alatti időszak végét is. Mint mondta, példátlan helyzet volt, hogy egy igazgatóváltás után gyakorlatilag a teljes repertoárt megszüntették. Személyes döntéséről szólva elárulta: minden igazgatóváltáskor meghallgatta az ajánlatokat, de végül nem maradt. Kiemelte ugyanakkor, hogy sosem volt benne sértettség azokkal szemben, akik másként döntöttek.

A színházi szakma szétszakadásáról beszélve nosztalgiával emlékezett vissza a pécsi POSZT fesztivál korábbi éveire, amelyet valódi szakmai találkozóhelyként írt le. Szerinte akkor még létezett olyan fórum, ahol alkotók, színészek, rendezők találkozhattak, vitatkozhattak és inspirálódhattak egymás munkájából. A jelenlegi helyzetet ezzel szemben kevésbé tartja alkalmasnak a valódi szakmai párbeszédre.

Abúzus, hatalmi helyzetek és a „belső mérce”

A közelmúlt színházi ügyei kapcsán Hevér Gábor részletesen beszélt a munkahelyi visszaélések kérdéséről is. Kiemelte: szerinte minden esetet komolyan kell venni, ugyanakkor elengedhetetlennek tartja a pontos vizsgálatot és a kompetens szakmai segítséget.

A Vígszínház körüli ügyekre utalva elmondta, hogy aláíróként támogatta azoknak a megszólalását, akik bántalmazásról vagy méltatlan helyzetekről számoltak be. Ugyanakkor kritikusan beszélt az eljárások lebonyolításáról, különösen arról, hogy a megszólalók szerinte nem kaptak megfelelő visszajelzést arról, az általuk elmondott esetek valóban kimerítik-e az abúzus fogalmát.

Hevér szerint a színház eleve érzékeny közeg, ahol erős érzelmi és hierarchikus viszonyok működnek. Elismerte, hogy a próbafolyamatokban előfordulnak konfliktusok, emelt hangú viták is, de úgy véli, alapvető különbség van szakmai vita és megalázás között. Saját példáját említve azt mondta: ha valaki kiabált vele, ő rendszerint visszaszólt, még fiatal színészként is, ugyanakkor megérti azokat, akik félnek a következményektől.

Szerinte etikai szabályzatok önmagukban nem oldják meg a problémákat, mert a kulcs a személyes felelősségben rejlik. „Ez egy belső mérce” – fogalmazott. Úgy látja, rendezőnek vagy színházvezetőnek lenni nemcsak szakmai, hanem erkölcsi felelősséget is jelent: tudni kell, hogy különböző emberekkel különböző módon lehet és kell dolgozni.

Hevér hangsúlyozta, hogy a színház közös alkotás, amelyben a rendezőnek és a színészeknek partnerként kell együttműködniük. Saját tapasztalatai alapján azok a munkák működtek igazán jól, ahol volt lehetőség párbeszédre, vitára és kölcsönös tiszteletre.

A beszélgetés végén visszatért a boldogság kérdésére is. Azt mondta: nem állítja magáról, hogy boldog ember lenne minden pillanatban, de azt igen, hogy nem boldogtalan. Szerinte a kettő nem ugyanannak a skálának a két vége, inkább egy út részei. „A boldogság felé haladunk” – fogalmazott, hozzátéve: azon dolgozik, hogy élete minél több pillanata okozzon örömöt.