Hol veszítette el a baloldal a munkásfiatalokat?

„A globalizáció és a neoliberális kapitalizmus lerombolta a régi munkásközösségeket, és kiszolgáltatottá tette a munkásokat a mindenkori piaccal és tőkemozgásokkal szemben” – írja tanulmányában Bartha Eszter, a munkásosztály történetének kutatója. Hozzáteszi: a jobboldali populizmus egy újfajta közösséget és egyszerű válaszokat kínál a „tudatukat” vesztett munkásoknak. Szinte egész Európában ez a folyamat zajlik. A szélsőjobboldali kötődés magyarázatát többen is keresték, Szalai Erzsébet például Magyarország félperifériás helyzetében és a több generáción átívelő családtörténetben véli felfedezni az okokat. Úgy látja, hogy a „magyar trauma”, a lezáratlan vagy kibeszéletlen múlt az, amely ma is alakítja a fiatalok gondolkodását. Bartha Eszter életút-interjúi is ezt igazolják. „Ha megkérdezik a fiatal munkásokat, nem rejtik véka alá, hogy a nagyszüleik is erősen antikommunista érzelműek voltak, vagy egyenesen az elmúlt rendszer áldozatainak tekintették magukat. A rendszerváltás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a szélsőjobbra sodródott fiatalok családjában a szülők jelentős arányban voltak a rendszerváltás egyértelmű vesztesei.” 

„A magyar munkásság mélyen megosztott társadalmi réteg”, írja Bartha Eszter. Nem véletlen, hogy Ferge Zsuzsa is széttördeltnek tapasztalta a hazai munkásokat és a munkástudatot. Ezt akár hagyományosnak is tekinthetnénk, hiszen a harmincas években is elválasztható volt egymástól a munkásoknak legalább három nagy csoportja. Az első a nagyvárosi, szakképzett, szociáldemokrata munkásság, a másik a vidéki telepen élő, radikális munkások, és a harmadik a vidéken élő, gyári munkahelyükre faluról ingázó, hagyományos életvitelű, konzervatív szemléletű munkások csoportja. A rendszerváltás után párhuzamosan ment végbe az egykor „sztárolt” nehézipar és bányászat leépülése, valamint a főleg multinacionális tőkéből megteremtett újra iparosítás, amely tovább tagolta ezt az egyébként is megosztott munkásságot. 

Szalai Erzsébet fogalmazta meg ezt a legjobban, amikor megkülönbözteti a multinacionális szektor munkásait a hazai ipar „buheráló”, sok esetben rosszabb körülmények között dolgozó munkásságától. Ennek a következménye, hogy a rendszerváltás eltérően érintette a munkások különféle csoportjait, voltak közöttük vesztesek és nyertesek is. A legtöbb kutatás arra a következtetésre jutott, hogy függetlenül attól, valaki a rendszerváltás vesztesei vagy a nyertesei közé került, vonzódik a radikális jobboldalhoz. Ebben persze szerepet játszott a családi szocializáció, a kortárscsoportok hatása, az ideológiai-világnézeti közhangulat, s az egyén saját tapasztalatai, véleménye, választásai is. 

„A vesztesek jobbra tolódása talán érthető. De a győztesekét mi magyarázza?” – teszi fel a kérdést a kutató. Az ok, szerinte, a magyar ember örökös vágya, hogy „nyertes” legyen. Jobban éljen, többet engedhessen meg magának, a családjának. Az életszínvonal-politika legitimálta a Kádár-rendszert a magyar társadalom szemében. Több szociológiai vizsgálat is kimutatta, a nyolcvanas évektől az állami szektor mellett a piaci szektor korlátozott virágzása tette lehetővé a kádári életszínvonal-politika fennmaradását. 

Kolosi Tamás L-modellről írt, Szelényi Iván a megszakított polgárosodásról és annak újraéledéséről, Róna-Tas Ákos pedig a „kis átalakulások nagy meglepetéseként” értékelte a teljes piaci átmenethez vezető utat. Szalai Erzsébet már 1986-ban észrevette a munkástudat lassú materializálódását. Bartha Eszter is úgy látja, hogy „a fogyasztói tudat erősítésével, amit eleinte még csak bátortalanul, majd egyre nyíltabban támogatott az állampárt, észrevétlenül zátonyra futtatta a munkáspolitikáját. Egyre inkább hiteltelenné vált a hivatalos forradalmi ideológia.” 

A rendszerváltást előmozdító érzelmek egyik legfontosabb eleme annak a felismerése volt, hogy a Kádár-rendszer életszínvonal-politikája csődbe jutott, a munkások a demokratikus piacgazdaságtól várták, hogy a nyolcvanas évek közepétől stagnáló életszínvonal újra növekedjen, Magyarország utolérhesse a fejlett nyugati társadalmak fogyasztói színvonalát. A fiatal munkások nemzedéke már aligha tapasztalhatta meg a korábbi évek munkáséletét, de a szüleik visszaemlékezéseiből úgy gondoltatták, hogy az előző rendszerben nagyobb volt a munka és a munkás becsülete, mint most. Amikor a kutató megkérdezte őket, nagyon sokan, némi nosztalgiával a hangjukban, azt mondták: „abban a rendszerben a munkásnak becsülete volt”. 

Ez még mindig nem volna magyarázat a szélsőséges jobboldaliságra, de Bartha Eszter elfogadja egyfajta magyarázatként, hogy ebben a körben a jobboldaliság a kádárista nosztalgiákban keresendő. A radikális jobboldal Magyarországon élesen baloldalellenes retorikát folytat, de lényegében baloldali gazdaságpolitikai követelésekkel ötvözi azt. A családi szocializáción keresztül átöröklődött álláspontokat megerősítette a 2006 és 2010 közötti politikai események kommentálása a jobboldali propagandában. Azokat a lejárató állításokat, amiket ott olvastak, hallottak, a kutató interjúalanyai úgy értelmeztek, mint a „baloldal árulásának” és „korrupciójának” bizonyítékait. „Gyurcsány hazugság-beszéde máig visszatérő téma a baloldal kapcsán, miközben valójában nem is ismerik annak a részleteit, igazi tartalmát. Egyetlen mondatot hajtogatnak lassan húsz éve, amiből azt a következtetést vonják le, hogy a baloldal cserben hagyta a kisembereket a megszorító programjaival” – írja Bartha. Mégis a baloldal által követelt szociális, gazdasági juttatásokra vágynak, s ebben ez a legérdekesebb ellentmondás.

Hiába állnak a jobboldalon, elégedetlenek a bérezéssel, azt várnák el a kormánytól, hogy jobban támogassa a „belüket kidolgozó munkásokat”. Kapjanak több szociális juttatást, „mutassa ki az a rühes vezetés, hogy embernek nézi őket is”. Elvárnák a tárasadalom megbecsülését, mert ők keresik meg a jobbmódúak magas jövedelmét. Jobboldalinak mondják magukat, miközben azt követelik, hogy szüntessék meg az ország felső vezetésében a hazugságot, tegyenek azért valamit, hogy a pénzéhség ne tehesse tönkre a családokat; ne okozzanak a szociális problémák válásokat; ne vegye el tőlük a kormány az alapvető jogokat.

„Mégsem borították rá az „asztalt” a Fidesz-kormányra, amikor példátlanul munkásellenes törvényeket fogadtak el” – amit Bartha Eszter magyarországi helyzet fonákságaként értékel. „Tudják, hogy kiiktattak a munkajogból egy sor olyan elemet, amelyek a munkásemberek védelmét szolgálták, csorbították a szakszervezeti jogokat, hogy az idetelepült multik jobban érezzék magukat a gyárakban, mint a magyar munkások. Ők is látják, naponta tapasztalják az élet minden szeletét átszövő korrupcióit is, mégsem gondolkodnak el azon, hogy fiatal munkásként, aki előtt még egy egész élet áll, hol is volna valójában a helyük” – írja tanulmányában, és hozzáteszi: a bőrükön tapasztalják, az élet hányféle területén blokkolja a sorsukat a jobboldali kormány intézkedéseinek sora, hogyan kerülnek az útszélre ma a kisemberek. Hiába. Ez a fájó érzés ugyan ott munkál a fiatalokban, de gyakran átcsap a „ki a felelős?” típusú narratívákba, amelyek sokszor összeesküvés-elméletekbe torkollottak, és erőteljesen elitellenes nézeteket tükröztek. 

Egy másik jelentős sérelmi narratíva a multinacionális vállalatok általi kizsákmányolás érzetéhez fűződik. Nem titok előttük, hogy sem anyagi elismerésben, sem megbecsülésben nincsenek egy szinten a magyar leányvállalatnál a nyugat-európai anyavállalat otthoni telephelyén hasonló munkakörben dolgozó kollégáikkal. Azok többszörös fizetést kapnak, miközben a magyar telephelyen – ahol időnként a munkakörülmények is kedvezőtlenebbek –, intenzívebb munkát várnak el tőlük. Ráadásul a Nyugaton levő gyárban dolgozók számára jóval több szabadság és szociális juttatás jár. A megkérdezett fiatal munkások ezért a kizsákmányolásért nem a kapitalizmust okolják, hanem általában bűnbakokat keresnek, amit hol a Nyugatban, hol a multikban, hol pedig a rendszerváltó elitben vélnek megtalálni.

A Bartha Eszter által felvett interjúkban elmondják, hogy a rendszerváltás kárvallottja a magyar ipar és a magyar mezőgazdaság. Megszűnt a cukoripar, a gyárakból rengeteg ember került az utcára. A termőterületek legértékesebbjeit eladták. Az egyik megkérdezett huszonéves azt mondta, „Meg kellene határozni, hogy ez Magyarország, itt magyaroknak kell élni és a magyaroknak kell jól élni. Nem nyereséget termelni a külföldinek, azt itt kell tartani, abból majd jobban él az ország.” 

Ezek a jobbra tolódó fiatalok pontosan látják önmaguk politikai „téblábolását” is. „Mindig haragudtam a baloldalra, de 18 évesen oda szavaztam, mert azt hallottam, hogy a régi rendszer milyen jó volt a munkásoknak. Aztán jött a Fidesz, fiatalok voltak, lelkesítőek, aztán már rájuk szavaztam. Nem minden tetszett. Volt, amiről úgy gondoltam, a baloldali álláspont a munkások érdekét szolgálja – azt támogattam, ami nem tetszett a jobboldalon – attól elhatárolódtam. Mindig a kisebbik rosszat választottam. Most már gondban vagyok. Túl sok rosszat tapasztalok a kormány intézkedései között, nem szeretnék megint rájuk szavazni, de nem látok baloldali alternatívát a mostani kormánnyal szemben.”

Ez is azt mutatja, hogy munkáskörökben – az örökölt antikommunizmus mellett – jelen van egyfajta kiábrándulás is a politikai baloldalból. A liberalizmus is sokaknak negatív töltésű: összekapcsolódott a „szabadossággal”, valamint a rendszerváltó elit korrupciójával. A munkaethosz sokszor összekapcsolódik a rend utáni vágyakozással – ez pedig igencsak kedvez a szélsőjobboldali világnézet által felvállalt, „rendpárti” ideológiáknak. 

A politikai baloldal miért nem tud profitálni a munkások csalódottságából? – teszi fel a kérdést a kutató. Az általa megkérdezett szakmunkások „derékhadának” számító, már a rendszerváltás környékén született, vagy azt gyermekként megélt interjúalanyok politikai nézeteit a családtagjaiknak a szocializmus alatti traumái alakították, emiatt az erőszakot, a hiányt, és a nómenklatúra uralmát társították az államszocializmushoz. Ehelyett az olyan jobboldali hívószavak ragadták meg őket, mint a haza, a család, a kereszténység, vagy negatív értelemben az egyes kisebbségek iránti ellenszenv. De mindez hiába keveredik az oligarchikus, korrupt elitek által uralt társadalom miatti csalódással, valahogyan még mindig elnyomja a rendszerváltásban való csalódás. 

„A jelek szerint a baloldal a 2000-es évek elején veszítette el a munkásosztály támogatását, amikor az MSZP szociáldemokrata irányba fordult, a kormányzat pedig az SZDSZ nyomására a liberális gazdaságpolitikát erőltette”, véli Bartha Eszter, de a választ nyitva hagyja, mondván, ez egy olyan kérdés, ami megérdemelne egy újabb kutatást.