Horgas Péter: nem akarom elfogadni, hogy a mi közös hazánk lelketlen, és nem foglalkozik a saját jövőjével

Egy új arcát ismerhetjük meg a Civil Bázisnak, beszállt az országos tanszergyűjtésbe. Mi indította erre?

A Civil Bázis egy politikai szervezet, viszont egyik kezdeményezője az Országos Közös Akaratnak (OKA), amellyel Országos Tanévnyitót szervezünk a Kossuth térre szeptember 1-jére. Azt gondoljuk, hogy egy ilyen jeles napon fontos azokra is figyelnünk, akik nem tudják biztosítani a gyerekeiknek a legalapvetőbb tanszereket. Ennek a programnak az egyik részeként próbálunk majd ott, a Kossuth téren felállítani egy sátrat, ahová várjuk a a különböző tanszeradományokat. A korábbi tapasztalataink alapján tudjuk, hogy vannak olyan helyek, ahol különösen nagy szükség van ezekre, és az adományozott tanszereket oda fogjuk elszállítani. 

A Kossuth térre csak tanszereket várnak, vagy pénzadományt is elfogadnak majd?

Csak tanszereket várunk. Néhány napon belül egy sajtótájékoztató keretében fogjuk meghirdetni, hogy milyen formában lehet majd pénzügyileg is támogatni az egész Országos Közös Akarat kezdeményezést. Lesz egy külön felület, és egy külön számlaszám is erre. 

Tanszergyűjtést nagyon sok civil és egyházi szervezet is végez. Mi a különbség azoké és az önöké között?

Különbség az tulajdonképpen nincs, hisz ilyenkor nagyon sokan próbálják támogatni a rászoruló családokat és a gyerekeket. Inkább csak azt erősítjük meg, és próbáljuk majd ezen a rendezvényen is felhangosítani, hogy nem ingyenes az oktatás, nincsenek egyenlő esélyek, rengeteg gyerek és család szorul segítségre. Azt gondolom, nagyon fontos és helyes, hogy ilyenkor, augusztus végén, egyházi és civil szervezetek nyomatékosan felhívják erre a figyelmet, miközben persze az egész mögött egy felháborító hiány van. Mi ugyanúgy, ahogy az egyházi és a civil szervezetek, egy nagyon súlyos állami hiányosságot próbálunk pótolni. Nincs illúziónk, természetesen nem fogjuk tudni elvégezni ezt a feladatot az állam helyett, még akkor sem, ha ez a közös államunk lenne. De látjuk, hogy sem itt, sem más területeken nem működik az állam. Viszont a gyerekek most gyerekek, most kell nekik segíteni, ahogy erőnkből telik. 

Azt tudjuk, hogy hány gyerekről, és milyen településekről van leginkább szó? 

A számot nem tudom megmondani, nincsenek pontos adataink, de – ahogy sok szervezetnek, úgy nekünk is – vannak személyes kapcsolataink, és tudjuk, hogy sok helyen nagy baj van. Őket magánemberként is támogatjuk folyamatosan – én is benne vagyok a Családok a családokért kezdeményezésben –, de nagyon sok ilyen összefogás, együttműködés van. Az biztos, hogy a gond több tízezer gyereket érint. Az is állami hiányosság, hogy nincs pontos adat erről. Ha lenne egy koordinált tevékenység ebben, az nyilván sok mindenben segítséget nyújtana. Nagyobb szervezésre most nincs erő, de azt nagyon fontosnak tartottuk, hogy egy olyan rendezvényen, mint az Országos Tanévnyitó, mindenképp meg kell jelenni. 

Milyen adakozókedvet tapasztalnak az emberek részéről?

Változó. Én az elmúlt évek tapasztalatai alapján azt tudom mondani, hogy jellemzően nagyon sok olyan támogatást látunk, ami olyan személyektől és olyan szervezetektől jön, akik maguk is támogatásra szorulnak. És ez az igazán megrendítő. 

Valóban az egész ország jövője múlik azon, hogy ki milyen lehetőségekkel lép be az oktatásba. Hisz az a sokezer most iskolát kezdő gyerek fog minket eltartani, ők fogják majd ezt az országot vezetni, ők fognak itt élni. Szerintem az a felnőtt társadalom nagyon nagy felelőssége, hogy milyen körülmények között engedi be az iskolába ezeket a most iskolát kezdő gyerekeket. Azt tudjuk jól, hogy az oktatásban igen sok megoldandó, nagy probléma van. Ezt nyilván mindenki másképp látja, értékeli, de azt hiszem, abban nincs különösebb vita, hogy itt a felnőtt társadalomnak egységesen kell támogatni és segíteni a gyerekeket. Persze, nyilván mindenki képessége szerint tegye ezt. 

Abban lehet, hogy nincs vita, hogy szükség van a felnőtt társadalom segítségére, de Magyarországon a jelenlegi politikai légkör éppenséggel nem erre buzdít…

Talán nem. De talán épp a megbékélést segítené a segítség. Korábban volt egy mozgalom, a Nemzeti Minimum, amely a gyermekéhezéssel foglalkozik. Ott is azt gondoltuk, és reméltük, hogy mégis vannak olyan, nem csak politikai, hanem emberi alapkérdések, amelyek valóban meghatározzák, hogy ez milyen nemzet, milyen ország. És én most is azt gondolom, hogy erről a reményről továbbra sem szabad lemondani. Nem akarom elfogadni, hogy a mi közös hazánk lelketlen, és nem foglalkozik a saját jövőjével. Mert ez öngyilkos út, a nemzet saját magát számolja föl és ezt nem szabad elfogadni. Alkotmányos kötelességünk is, hogy ezeknek a dolgoknak ellenálljunk. Ezeket az alapvető – ha másnak úgy tetszik, isteni – parancsolatokat nem írhatják fölül, ezeket nem szabad áthágnunk. Ahogy mondtam, nekünk erre kötelezettségünk is van, a gyerekekkel nem szórakozunk! Nem szórakozunk mondjuk izomsorvadásos gyerekekkel sem, lehetnek bár mindenféle vélt, vagy valós gazdasági érdekek a háttérben. Beteg gyerekeket nem rakunk ki intézményekből, ehhez nem férhet kétség, és ha ilyet látunk, minden erőnkkel tiltakozni kell ellene! Szerintem ezek a tanszergyűjtések is azt jelzik, hogy nem működik az állam, és a jobb érzésű felnőttek – erejüknek megfelelően – nem hagyhatják magukra a gyermekeket. Máskülönben a saját jövőnket számolnánk föl. Ebbe nem szabad belemenni, és – ahogy Ferenc pápa is mondta – nem szabad elfordítani a fejünket. Ez tilos! Ez egy nemzet megszűnéséhez vezethet. Ha azon meditálunk, hogy vajon miért születik olyan kevés gyerek, akkor mindig érdemes ezeket a dolgokat átgondolni. Természetesen tudjuk, hogy vannak kétségbeejtő adatok, épp tegnap hallottam, hogy milyen kevesen kötik be Magyarországon a gyerekeket az autókban. Ez is jelzi azt, hogy a felnőtt társadalom mennyire figyel oda saját gyerekeire. És ezek mind olyan állami edukációs feladatok, amiket szintén nem végez el az állam. Itt nagyon sok rétege van az el nem végzett munkának. A civil, az egyházi szervezetek, vagy magánszemélyek próbálják ezt pótolni. Csodálatos történeteket tudnék erről mondani.

Kérem, egyet mondjon el…

Épp az adományozással kapcsolatban tudok ilyet. Mi pontosan látjuk azt, hogy ki adományoz, hiszen a banki átutalásnál mindig ott van egy név. Számtalan alkalommal volt, hogy olyan ember adományozott, akiről konkrétan tudjuk: éhezik. Ilyenkor ez nagyon zavarba ejtő, és valamilyen fura zavart is érez az ember, miközben persze megható és felemelő is, és az embernek tényleg könnybe lábad a szeme. De azt jelzi, hogy itt azért nagyon nagy baj van, és igen mélyről kell kezdenünk a szolidaritás oktatását, annak megértését. Én nem akarok populista lenni, de amikor azt látom, hogy egy idősotthonban az idős beteget ellepik az ágyi poloskák, és ugyanaznap azt, hogy egy 27 milliárdos jachttal hogyan utazik egy honfitársunk, akkor azt mondom, ez nem egy normális állapot. Ezek persze csak példák, de amikor egyszerre jelenik meg ez a két hír, akkor az ember – az indulaton túl – valami óriási feladatot lát maga előtt. Úgyhogy valóban csak azt tudom mondani, hogy azok, akiknek ez nem okoz különösebb terhet, egy ilyen időszakban, amikor iskolakezdés van, amikor minden család nyilván szeretné a gyerekének a lehető legjobbat megteremteni, segítsen. Tudjuk, hogy augusztus végén nagyon sok családnak igen nagy gondot jelent, hogyan teremtse elő a legalapvetőbb eszközöket az iskolakezdéshez. És ez a spirálfüzettől a tornacipőig tart. Vannak civil és egyházi szervezetek, amik csak a cipőkre koncentrálnak, vagy épp a tanszerekre. Mi, az OKA az utóbbit választottuk, mert a Kossuth téri demonstráció erre ad lehetőséget. Csakhogy az OKA nem egy szociális intézmény, hanem egy kezdeményezés, vagyis nem akarunk ebbe a dologba mélyebben belemenni. Csak azt gondoltuk, mindenképpen lehetőséget kell teremteni ez alkalommal a tanszergyűjtésre, mert a konkrét eseményen túl, jelezni is szeretnénk valamit. De hála istennek, nagyon sokan foglalkoznak tanszergyűjtéssel ilyenkor.

Az állam annyi segítséget nyújt, hogy előre hozza a szeptemberi családi pótlékot, egyéb támogatást, és kifizeti augusztusban. Azt a családi pótlékot, amit 2008 óta nem emeltek, és mellette azokat a támogatásokat, amik szeptemberben ugyanúgy hiányozni fognak a családoknak. Sokan fölháborodtak ezen, azt mondták, ez nem igazi segítség. De azok a családok, amelyek megkapják, és tényleg szükségük van rá, mert nincs máshonnan jövedelmük, megértik azt, hogy ez nem igazi segítség, ez nem jó?  

Azt gondolom, hogy igen. Biztos vagyok benne, hogy ezt értik és tudják, hiszen a saját bőrükre megy. Az, hogy néhány hónap elteltével, vagy amikor szavazunk, hogyan emlékeznek ezekre a tapasztalatokra, tudják-e, hogy melyek azok a politikai, képviselői közösségek, amelyek valóban a népet képviselik, a nép megbízását, igényeit próbálják kielégíteni, akik a valódi népképviselők, egy másik kérdés. Nyilván társadalmi és politikai feladat fenntartani ezt az emlékezetet és figyelmeztetni rá. De itt már nem csak tanszerekről, hanem alapellátások súlyos hiányosságáról van szó. Az, hogy mikor, és hogyan tudatosodik sok-sok honfitársunkban, hogy ezek a hiányok rendszerszintű problémákra utalnak, és a hatalom jelenlegi birtokosai talán mégsem a népet képviselik, talán mégsem közszolgaként működnek, egy komoly kérdés. Nyilván az OKA, a Civil Bázis és minden olyan civil szervezet, amelyik elkötelezett abban, hogy ez mégiscsak egy demokratikus jogállam legyen, azon dolgozik, hogy megmaradjon ez az emlékezet. Merthogy ez most nem az, az egészen biztos.