Kaotikus november

Nézzük először a kormányzati oldal sikerlistáját. Mi tagadás: lélegzetelállító a novemberi tételsor, még akkor is, ha csak a legfontosabb mozzanatokra koncentrálunk.

• Átadták a Népstadion helyén felépített új, központi/nemzeti stadiont, amivel sikerült megkoronázni az évek óta tartó stadionépítési hullámot. Jöhet ide ezek után bárki, le fog esni az álla a magyarok különleges képességeinek kézzelfogható látványától.
• Az elmúlt tíz év legnagyobb diplomáciai sikerét arattuk le azzal, hogy a napokban végre munkába álló Európai Bizottságban a magyar jelölt is megkapta a belépéséhez szükséges támogatást. (E némileg fellengzős minősítés magától a kormányfőtől származik.)
• Két nagyhírű vendéget is fogadott hazánk, pontosabban a kormányfő. Putyin, majd Erdogan látogatásainak valóban még kellő nemzetközi visszhangja is akadt, nem beszélve a főváros türelmes népének visszhangjáról.
• Sikerült novemberben két, mondhatni ősfideszes kádernek az aktív életük végéig szóló, megnyugtató állást találni. Mind Polt Péter, mind pedig Handó Tünde megnyugodva tekinthetnek a – nem túl távoli – nyugdíjas éveik előtti időszakra.

E fönti tételek ellenzéki megítélése egészen másféle minősítések közepette kapott lábra. A stadiont a megszokott és értelmetlen luxus-beruházások pazarlásai közé illesztették. Várhelyi megválasztását egyfajta kudarcsorozat betetőzéseként, az orosz és a török vezető látogatását nemzetközi botrányként, a két Fidesz-vezető újbóli megválasztását pedig hosszú távú és a legkevésbé sem megérdemelt bebetonozásként értékelték.

A közvélemény szabadon válogathat a kétféle ítéletalkotás végletei között, és vetheti egybe a maga véleményét egyéb, idevágó ismereteivel.

 Na és mit mutat az ellenzéki oldal listája?

• Tucatnyi városban és kerületben voltak kénytelenek szembesülni azzal, hogy fideszes elődeik a korábban bemondottakhoz képest nagyságrendekkel nagyobb adósságokat, értelmetlen szerződéseket és egyéb terheket hagytak maguk után az önkormányzatokban.
• A polgármesteri/közgyűlési berendezkedés első hetei egyébként számos helyen olyan konfliktusokkal jártak, amelyek napvilágra hozhatták a választások előtti ellenzéki egység meglehetősen törékeny mivoltát.
• E viták többsége azonnal média-nyilvánosságot is kapott a kormányzati oldal nagy-nagy örömére, így ugyanis azonnal igazolva láthatták előzetes rágalmaikat az ellenzék kormányzásra való alkalmatlanságáról.
• A fővárosban mindez megtetéződött azon nagyberuházások sorsának újbóli megvitatásával, amelyekről már korábban is biztosan lehetett tudni két dolgot: 1. ezek a Fidesz vezérkara, s még inkább a körülötte meggazdagodott nagyvállalkozói gyűrű létfontosságú ügyei; 2. e beruházások mögött komolyabban vehető társadalmi támogatottság nincs, korábban sem volt, most viszont a Fidesz igyekezni fog legalább utólag ennek a látszatát előállítani. E két tényező eredményeként az új vezetés bármit is tesz, elképzelhetetlen nyomásnak lesz kitéve.
• E bizonytalan helyzetbe robbant bele a Jászberényben kormányzati oldalról kicsikart újraválasztás, amelynek eredménye mindenkit megdöbbentett. A kormány táborát azért, mert régóta nem kellett ekkora méretű kudarccal szembesülnie, főleg nem olyan területen, amelyet hagyományosan is a magukénak tarthattak. Az ellenzéket pedig azért, mert még az októberi sikereket is sokkal erőteljesebb fényviszonyok közé terelte azzal, hogy a lappangó elégedetlenség valós méreteiről újabb, eddig kevéssé ismert háttér rajzolódott ki.

E kétoldali, bár meglehetősen vázlatos körkép után nézzünk utána egy kissé azon novemberi eseményeknek is, amelyek valamely oknál fogva, nem lettek központi jelentőségű kérdésekké, bár nagyon is rászolgáltak volna. November 10. táján válhatott egy-két napra központi hírré, hogy az Európai Unió többszáz milliárd forintos büntetést készül hazánkra kiróni amiatt, amit Magyarország az uniós projektek pénzeinek felhasználása körül szabálytalanul megítélt és kifizetett pénzekkel elkövetett. Több országban is találtak hasonlóan vitatható és szabálytalannak minősített eljárást, de annyit és olyan magas büntetési összegekkel megterheltet sehol másutt, csak nálunk. Mindez magyar fordításban annyit tesz, hogy a kormány soron kívül és rendszeresen megjutalmazza a maga legszűkebb és leginkább megbízhatónak vélt klientúráját, s többnyire előre ki is fizeti nekik a munkadíjakat, ezáltal a csillagokba tornázva éves profitjaikat. Ám amikor kiderül e pénzek versenyeztetés nélküli, szabálytalan odaítélése, nem azok a kormánytagok fizetik vissza a büntetés, akik e döntésért felelősek voltak, s végképp nem az a kedvezményezett kör, amely a meg nem érdemelt hasznot eltehette, hanem: mi, mindannyian, magyar állampolgárok, merthogy ezt a büntetést a költségvetésből fogják leróni.

Őszintén szólva, azt hittem és abban reménykedtem, hogy az október 13. után végre lábra állt ellenzék kapva fog kapni ezen az alkalmon, és nem fogja kiengedni a fogai közül ezt a váratlan ajándékot. Soha korábban nem lehetett volna ennél plasztikusabban, pontosabban és képszerűbben megragadni a tizedik éve tartó Fidesz-rendszer lényegét: tételesen, nyilvánosan és egyenként, naponta, hetente kellett volna kimutatni mindazokat a – hét operatív programban feltárt és rendszerszerűen elkövetett – bűnöket, amelyek miatt ezt az irdatlan méretű büntetést kénytelenek leszünk kifizetni. Egyenként, újra meg újra, mint ahogyan mindezt annak idején, 1996 őszén, a Tocsik-ügy kapcsán tették – mintaszerűen. ÖTSZÁZSZOROS MÉRETŰ TOCSIK-ÜGYRŐL BESZÉLÜNK! – így kellett volna érzékeltetni a nagyságrendet azzal a lakossággal, amelynek egymillió forintos összeg fölött teljesen elvész a tájékozódási képessége. És egyenként, minden egyes projekteknél be kellene mutatni az eredeti árazást, a túlárazást, a valódi versenyeztetést mellőző megoldásokat, valamint az érintett cégek éves mérlegeiben a nyereségek alakulását.

 S ha a Kedves Olvasó azt hinné, hogy ez olyannyira bonyolult feladat lenne, ami esetleg meghaladná az ellenzéki erők szervezettségi/szakmai felkészültségét, akkor ennek eloszlatásaként szeretnék még hivatkozni két, ugyancsak novemberben megjelent hírre. Az egyik a Forbes magazin novemberi kiadványából megismerhető adatsor, miszerint a leggazdagabb magyar vállalkozók idei listáján egyre előkelőbb helyre kapaszkodnak fel azok a családtagok, akik a kormányfő közismert rokonai, továbbá azok a nagyvállalkozók, akik e rokonok közvetlen üzletfelei. Az általuk elnyert beruházások, építkezések pedig rendre megismerhetők a különféle hivatalos közlönyök és értesítők adataiból. De mehetünk még egy lépéssel beljebb is ebben a közismert, vagyonfelhalmozó dzsungelben. Az Átlátszó nevű portál november 20-ai oldalán olvasható egy nagyszabású kutatómunka számszerűsített eredménye. Sorra vizsgálták az elmúlt évek legnagyobb értékű állami nagyberuházásainak azon tételeit, amelyeknél a legkirívóbb és legnagyobb összegű túlárazások, utólagos áremelések történtek. Nos, 42 ilyen jellegű nagyberuházás összesen ÖTSZÁZHETVEN MILLIÁRD forinttal került többe az eredetileg megállapított, induló vállalkozási árakhoz képest. S mit gondolnak, kik lehettek ezeknek a beruházásoknak a kivitelezői, haszonélvezői, kedvezményezettjei?  Ha elolvassák az összeállítást, nem fognak meglepődni, mert ugyanazt a tucatnyi nagyvállalkozót és céget fogják viszontlátni, akik a Forbes listáján oly’ látványosan törtek előre…

Mi az, ami mégis hiányzik? Leginkább az eltökélt, következetes és naponta elvégzett ellenzéki és médiamunka, amely képes lenne számszerűsítve és vitathatatlan módon is tudatosítani mindenkiben azokat a tényeket, amelyekkel egyébként általában valószínűleg tisztában vannak, legfeljebb nincsenek pontos ismereteik a részletek felől. Ez lenne az a mozzanata a novemberi eseménysornak, amely bennünk, krónikaíró elemzők fejében a legnagyobb hiányosságként rögzült. Egyelőre. Nem tagadható, hogy néhány politikus, ellenzéki képviselő minden lehetséges alkalmat megragad e fönti, kiáltóan igazságtalan helyzet tudatosításáért. Hadházy Ákostól Jakab Péteren át, Szabó Tímeától Széll Bernadettig valóban akadnak olyanok, akik mindezeket szóvá teszik, számon kérik, ha hagyják őket egyáltalán megszólalni.

Mindez azonban így kevés és rendre el is porlik, különösebb következmények nélkül. Más lenne a helyzet, ha az egész ellenzék hasonlóan egységes és átgondolt, sok lépésben felépített stratégiával illesztené mindezt politikai cselekvésének középpontjába, úgy, mint ahogyan képes volt az egységes jelöltállításra.  Az egész nyertes hálózatot tételesen, évekre és beruházásokra lebontva, konkrét helyszíneket és költségeket bemutató módon, minden elképzelhető nyilvánosság-felületen kellene a választók többségével újra és újra megismertetni. Nem beszélve a felhalmozást követő luxusfogyasztások szervesen illeszkedő következményeinek felmutatásáig. Így aztán még a Borkai-ügyet is el lehetne terelni arról a kényszerpályáról, ahová a Fidesz-vezérkara novemberben szerette volna beszorítani. Össze lehetne kötni mindent – kicsiben és nagyban is –, és meg lehetne osztani az ellenzéki pártok között e feladatokat úgy, hogy mindegyikük tudna belőle politikai tőkét is felhalmozni. Nem beszélve a közvélemény ismereteinek egészen más szintre történő emeléséről. Az lenne a legnagyobb nyereség, ha minél többen megérthetnék annak a rendszernek az igazi lényegét, amit ma már ugyan nem szeretnek, de még kevéssé érzik magukat hivatottnak a megbuktatására.