Karácsony Szilárd: vannak előnyei is annak, ha egy szakszervezet önállóan szedi be a tagdíjat – 1. rész

Miért jó ez az új javaslat az államnak?

Hogy az államnak mi az érdeke, azt tőle kéne megkérdezni, én arra nem tudom a választ. Én abban tudok segíteni, hogy körbejárom ezt a témát, hiszen sokan még azt sem tudják, honnan ered a tagdíjlevonás. Az ezzel kapcsolatos jogszabályok az elmúlt 30 évben jelentős mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy jelenleg tíz százalék alatt van a szakszervezeti tagok száma. Két nagyon komoly esemény volt, amikor ehhez hasonlóan nyúltak a témához. Ez a javaslat most egy trauma azon szakszervezetek számára, amelyek munkáltatói levonással szedik be a tagdíjat. De egyébként vannak előnyei és hátrányai is, ha a tagdíjat egy szakszervezet önállóan szedi be. Ahhoz, hogy megismerjük mik az alternatívák, hogyan lehet ehhez alkalmazkodni, tudnunk kell, mi az előzménye mindennek. Aki nem tudja, az nem látja át. 

Akkor érdemes az előzményekről beszélni, látni, hogy mi is történik itt, és mindennek milyen következményei vannak?

A nyolcvanas években még mindenki készpénzben kapta a fizetését egy borítékban, és a szakszervezeti bizalmi a fizetés napján minden hónapban körbejárta a tagjait, és beszedte tőlük a tagdíjat. Amikor a pénz összegyűlt, elszámolt vele a gazdasági felelősnek. Vagyis nem mindig volt munkáltatói levonás. Ez utóbbi a személyi jövedelemadó 1988-as bevezetésével egy időben merült fel először, akkor még a Szakszervezetek Országos Tanácsában (SZOT) azért, mert a tagdíj – egyébként mind a mai napig így van – levonható az adóalapból. Ha az adóalap csökken, akkor az az adót is csökkenti. Tehát logikusnak tűnt, ha már a munkáltató elszámolja az adóelőleg levonást, és abban van tagdíj is, egyből érvényesítse az utána járó adókedvezményt. Ezért álltak át a szakszervezetek a munkáltatói levonásra. Ne felejtsük el, hogy akkor még szocializmus volt, és a munkavállalók 98 százaléka szakszervezeti tag volt. 

Mi történt a rendszerváltozás után?

Megjelentek az alternatív szakszervezetek. A LIGA Szakszervezetek a megalakulásuk 20 éves évfordulójára kiadott könyvben büszkén említi meg azt, hogy ők kezdeményezték a szakszervezeti tagdíjlevonás megszüntetését. Ezt egyébként a Munkástanácsok Országos Szövetségével együtt követelték. Azért tették, mert szerintük az emberek féltek kilépni a régi szakszervezetből, hisz' akkor azt a munkáltató is látja majd. Csakhogy végül nem az került a jogszabályba, hogy a tagdíjat nem vonja le a munkáltató, hanem mindenkinek újra kellett nyilatkoznia arról, hogy szakszervezeti tag akar-e maradni. Ez azért nagyon érdekes, mert a szakszervezeti tagok mintegy fele nem újította meg a tagságát, lényegében ekkor feleződött meg a 98 százalékos szervezettség. Az új szakszervezetek azt hitték, hogy a munkavállalók majd tódulni fognak hozzájuk, de nem ez történt. A régi SZOT utódszakszervezeteiből fogyott jelentősen a tagság, de nem lett robbanásszerű átvándorlás az új, a magukat akkor független jelzővel ellátó szakszervezetekbe. Ez nagy veszteség volt. 

A tagdíjat azért továbbra is vonták központilag? 

Igen. Egy demokratizálódó országban egy friss kormány nem mert volna beleszólni a civilszervezeti szféra életébe egy olyan törvénnyel, hogy nem vonja le a tagdíjat. Ezt csak akkor lehetett, ha ezt a szakszervezetek egy része kéri. Ezt a szívességet tette meg a LIGA Szakszervezetek és a Munkástanácsok annak idején. Ez 2000-ig aztán nem is volt téma.

Mi történt 2000-ben?

Akkor februárban volt a kéthetes vasutas sztrájk, ami után viszont jött a hideg zuhany, hisz' a társadalom kellőképpen szakszervezet-ellenes hangulatba került. Két hétig ugyanis nem járt az országban a vasút, és ez nagyon sokaknak rengeteg kellemetlenséget okozott. A következmény pedig az lett, hogy az akkori döntéshozók megszüntették a tagdíjlevonás kötelezőségét. 

Ez az első Fidesz-kormány idején volt? 

Igen, 2000-ben az már az első, a Fidesz-FKGP-MDF koalíció alkotta Orbán-kormány idején történt. Akkor a már amúgy is 50 százalékos taglétszám fele is még elment, 22-23 százalékra csökkent le a szervezettség. Ugyanis mindenkihez ugyanúgy oda kellett menni külön-külön, hogy fizeti-e tovább a tagdíjat, vagy sem. Ha tag akart maradni – mivel központilag nem vonták le a tagdíjat – azt neki kellett valamilyen módon fizetnie. Akkor viszont még nem volt annyira általános a fizetések bankszámlára utalása. Ennek is van jelentősége, mert ugyan ma már nincs olyan munkáltató, amelyik nem utaltatja át a fizetéseket, de akkor még nem mindenki rendelkezett bankszámlával, sokan vették fel készpénzben a bérüket. Átutalni már azért akkor is lehetett bankszámláról, de lehetett sárga csekken, vagy készpénzzel is fizetni. Ennek a három fizetési módnak a kezelése bonyolult procedúrát jelentett, és többletköltséget a szakszervezetnek is, mert innentől kezdve, nyilván kellett tartania a befolyó tagdíjakat. Ugyanis a szakszervezet adta ki az év végén az adóbevalláshoz az igazolást, hogy ki mennyi szakszervezeti tagdíjat fizetett be, és nem havonta lehetett érvényesíteni az adókedvezményt. 

Ez mikor változott újra?

A 2002-es (MSZP-SZDSZ) kormányváltás után visszaállt a központi levonás lehetősége, és nagyon sok szakszervezet ismét élt azzal a lehetőséggel, hogy megint a munkáltató vonja le a tagdíjat, azonnal lehetett érvényesíteni az adókedvezményt, a munkáltató begyűjtötte és átutalta. Azért ennek a tagdíj-beszedési formának is vannak hátrányai. Az egyik például az, hogy a munkáltató tudja, ki tag, ki nem tag. Ugyan a kollektív szerződésekben rögzítik, hogy ezt az adatot a munkáltató nem kezelheti, nem érvényesítheti, de, hogy ez a valóságban hogyan érvényesül, az más kérdés. Ha a munkáltató vonja le, akkor a szakszervezetnek nem kell bizonygatnia azt, hogy a kollektív szerződéséhez megvan a tíz százalékos taglétszáma, mert akkor ő is látja. Ha a szakszervezet más módon szedi be a tagdíjat, akkor a munkáltató nem tudhatja, hogy ki szakszervezeti tag, ki nem. Ennek egyébként van jelentősége, mert az átálláskor akár még olyanok is beléphetnek a szakszervezetbe, akiket esetleg eddig az tartott vissza, hogy a munkáltató látja az ő tagságukat. 

Van példa arra, hogy a munkáltató kíváncsi, ki a tag, ki nem?

Igen. A Suzukinál a 3000 munkavállalóból 300 ember volt olyan, aki azt mondta magáról, hogy ő szakszervezeti tag, és a munkáltató követelte a névsorukat. A szakszervezet – teljesen jogosan – nem adta át a névsort, mert nem is köteles ilyet átadni, de az új szakszervezet nem is alakult meg. A szakszervezeti vezetők kirúgásával és egyéb eszközökkel ellehetetlenítették azt. Ott egyébként nem járultak hozzá az emberek, hogy a munkáltató vonja le a tagdíjukat. A legjobb megoldás persze az lett volna, ha egységesen minden munkavállaló belép a szakszervezetbe. Onnantól kezdve senkinek nem lett volna kockázata, mert akkor 3000 embert kellett volna egyszerre elbocsátani. 

Van még kockázata annak, hogy a munkáltató vonja le a tagdíjat? 

Van. Erre is volt példa az elmúlt 30 évben. Sztrájk idején a munkáltató kap egy meghatalmazást a munkavállalótól, hogy a neki járó bérből vonja le a tagdíjat, és nem a számlájára, hanem a szakszervezetnek utalja. Volt arra példa, hogy a munkáltató a pénzt a munkavállalóktól levonta, de nem utalta át időben a szakszervezetnek. A sztrájk kellős közepén, akkor, amikor a szakszervezet sztrájksegélyt akart belőle fizetni. Vagyis a munkáltatói levonás kockázatot is jelent a szakszervezetek számára, amivel a munkáltató nem jogszerűen ugyan, de vissza is tud élni.

(Folytatjuk)