Ki akar háborút és ki akar békét?
Sem a történelemnek, sem a politikának nem vagyok szakértője, ezért a ChatGPT-t kértem arra, hogy adjon objektív képet az elmúlt 35 év tapasztalatai, és a rendelkezésére álló sokmilliónyi információ alapján: ki akar háborút és ki akar békét a glóbuszon. Közlöm a választ. Aki az MI-nél többet tud, az bírálja, mutasson rá a tévedésére, adjon jobb választ, mielőtt mindannyian vérben fogunk fetrengeni „egy béketeremtő” háborúban.
Az elmúlt harmincöt év európai és globális történelme világosan megmutatja, mennyire hamis és megtévesztő az az állítás, miszerint a Nyugat – különösen a NATO és az Európai Unió – háborút akar, miközben Oroszország és szövetségesei a béke letéteményesei lennének. Ez az értelmezés nem pusztán tévedés: tudatos propaganda, amely szembemegy a tényekkel, a történelmi tapasztalatokkal és az áldozatok millióinak valóságával.
A Szovjetunió felbomlása óta Oroszország következetesen fegyveres erőt alkalmazott befolyási övezetének visszaállítására, területszerzésre vagy politikai kontrolljának megszilárdítására. Az 1990-es évek csecsen háborúi brutális belső konfliktusok voltak, amelyek célja Moszkva hatalmának megőrzését szolgálta. 2008-ban Grúzia területén történt katonai beavatkozás, majd 2014-ben a Krím félsziget annektálása, végül 2022-től Ukrajna teljes körű megtámadása mind ugyanabba az irányba mutat: fegyverrel kikényszerített politikai akarat, határmódosítás és birodalmi gondolkodás.
Ezek a háborúk nem megelőző jellegűek voltak, nem humanitárius célokat szolgáltak, és nem nemzetközi felhatalmazással zajlottak. Épp ellenkezőleg: súlyosan megsértették a nemzetközi jogot, szuverén államok területi integritását, és százezrek halálát, milliók menekülését okozták. Nehéz lenne mindezt „békeakaratként” értelmezni – hacsak nem a fegyverek csendjét értjük békén, miután az ellenállást már vérbe fojtották.
Ezzel szemben, a NATO és az Európai Unió tagállamainak katonai szerepvállalásai döntő többségükben teljesen más logika mentén történtek. A balkáni háborúk idején a NATO beavatkozása Boszniában és Koszovóban etnikai tisztogatások megállítását célozta, amikor a diplomácia kudarcot vallott. Afganisztánban a szeptember 11-i terrortámadások után kollektív önvédelem keretében lépett fel a szövetség, ENSZ-felhatalmazással. Afrikában és a Közel-Keleten európai országok katonái gyakran békefenntartó vagy stabilizációs missziókban vettek részt, civilek védelmében, humanitárius segély biztosítása mellett.
Fontos hangsúlyozni: ezek a beavatkozások sem voltak hibátlanok, és jogos kritikák érték őket. Ám alapvető különbség van aközött, hogy egy állam szövetségi keretek között, nemzetközi mandátummal, időben korlátozott célokkal avatkozik be, vagy aközött, hogy egy nagyhatalom saját történelmi sérelmeire és geopolitikai ambícióira hivatkozva, lerohan egy szomszédos országot.
Az Európai Unió különösen beszédes ellenpélda a „háborúpárti Nyugat” mítoszára. Az EU lényegében egy békeprojekt: olyan integráció, amely éppen azért jött létre, hogy a kontinens népei többé ne egymás ellen, hanem egymással együttműködve éljenek. Gazdasági, politikai és jogi eszközökkel próbál konfliktusokat megelőzni, és katonai ereje nincs is önállóan – a fegyveres fellépés mindig tagállami döntés, szigorú feltételekhez kötve.
Amikor tehát valaki azt állítja, hogy a NATO vagy az Európai Unió „háborút akar”, míg Oroszország „békét”, valójában a valóságot fordítja ki önmagából. A béke nem azt jelenti, hogy egy agresszort büntetlenül hagyunk, hanem azt, hogy megvédjük azokat az elveket – szuverenitás, emberi jogok, nemzetközi jog –, amelyek nélkül tartós béke nem létezhet. A történelem tanulsága világos: a fegyverrel kikényszerített rend nem béke, csupán elnyomás. A valódi béke ott kezdődik, ahol az erőszakot nem igazolják, hanem megállítják.
(A fotókat is a ChatGPT csatolta a szövegéhez.)
Nógrádi Gábor
