Oroszország csalódott, mert Európa nem roppant össze, miután Trump magára hagyta

2021 év végén a Hírklikknek adott interjújában számos olyan kijelentést tett, lehetőséget felvázolt, amelyek utóbb – sajnos – beigazolódtak. Ilyen volt az orosz támadás Ukrajna ellen már a következő év elején – februárban ez be is következett. S ilyen volt az is, hogy Moszkva megcélozta a NATO kialakult határainak a „revízióját”, Ukrajna és Grúzia gyengítését – azóta ez tény, sőt, Putyin ma már messzebb is gondolkodik. Ilyen körülmények között félve kérdezem: mit vár 2026-tól? Ehhez persze gondolom, előbb át kellene tekintenünk 2025 történéseit, tanulságait. Tehát kezdjük talán azzal, mi volt új a lassan magunk mögött hagyott évben?

Korábban azt is mondtam, hogy a 2025-ös év a lelepleződés éve lesz – ez bejött, tényleg az volt. A bolygón mindenkiről, minden nagyhatalomról, politikai erőről kiderült, hogy hova játszik, milyen gondolatisággal közelit a bolygó és egyes térségei biztonságához. Hogy egy példát mondjak: lelepleződtek Kína Tajvannal kapcsolatos szándékai. Amit korábban sok elemző előre prognosztizált, azt 2025 végén konkrét hírszerzési információk is igazolták: Kína a Tajvani-szorosnál öt nagy logisztikai és katonai gyűjtőközpontot létesített, hogy onnan indítsa el a tajvani inváziót, ha arról a pekingi vezetés dönt. Erre egyébként több dátumot is emlegetnek a szakértők, 2027 és 2029 közöttieket. Én későbbre teszem, de azzal, hogy Kína már jövőre nagyon komolyan elkezd rá felkészülni.

Érdekes, hogy az év áttekintését egy magyar biztonságpolitikai szakértő éppen a Csendes-óceáni térség fejleményeivel indítja. Kíváncsi vagyok arra, hogy mire fut ez ki.

Hamarosan eljutunk oda is. Nos tehát, az Egyesült Államok, Japán és Dél-Korea felmérte, hogy Kína revizionista módon közelíti meg a térséget: egyrészt egyesíteni akarja a „két Kínát”, másrészt a térség vezető hatalmaként teljes egyeduralmat akar a Csendes-óceáni régióban. Ez már csak egy ettől függetlennek tűnő fejlemény miatt is érdekes. Egy nagy lóugrással – vagy inkább annak tűnő lépéssel – el tudunk jutni ahhoz a december közepi hírhez, hogy elkészült az Egyesült Államok új nemzetbiztonsági doktrínája, stratégiája. 

Akkor ez volt a mondandójának az iránya. Ön mit olvas ki, milyen következtetéseket von le a dokumentumból?

Valóban elolvastam ezt a 33 oldalas anyagot. Én egy visszahúzódó, önmagába forduló nagyhatalmat látok, az lett az Egyesült Államokból, amelynek a hadigépezete a kétezres évek elején – 2010 környékén – a szövetségeseivel az oldalán még képes és kész lett volna akár egyidejűleg is háborút vívni a Csendes-óceáni térségben, a Közel-Keleten és Európában. Mára azonban elbillent a világpolitikai és a világot uraló biztonságpolitika, s már csak két régióra áll a fenti megállapítás. Az új amerikai doktrína legnagyobb vesztese pedig Európa. Az amerikai stratégia ugyanis a Csendes-óceáni térségre és a Közel-Keletre koncentrál. Az idén egyébként ennek már voltak tetten érhető lépéssorozatai, amelyek előrevetítették-előrevetítik a várható jövőt.

Milyen lépéssorozatokra gondol?

Egyértelmű jel volt, hogy a Csendes-óceáni térségben az USA elkezdte felújítani a II. világháború után pár évvel kiürített amerikai támaszpontok 80 százalékát. Újra nyitják az összes katonai támaszpontot, köztük azokat is, amelyeket 60-70-80 éve egyszer már bezártak. A lépéssorozat részeként Japán komoly fegyverkezésbe fogott, annak ellenére, hogy ez szembemegy a II. világháború utáni békemegállapodásban elfogadottakkal, miszerint védelmi doktrínájára alapozva, védelemre és nem támadásra rendezkedik be. Ám Japán már két éve aktív védelmi doktrínára váltott, ami bizonyos helyzetekben támadó lépéseket is jelenthet. Ezt pedig már tettek is követték. 2025-ben megindult a távol-keleti szigetország első fegyverkezési hullámsorozata: fegyvereket vásárol nemzetközi partnereitől, és emellett saját maga is komoly támadófegyverek fejlesztésébe fogott, elsősorban tüzérségi és rakétafegyverekébe. Ez nagy változás és egyben előrelépés. Ebből egyértelműen kiolvasható, hogy a három említett hatalom – az USA, Japán és mellettük Dél-Korea – egyértelműen gátat akar szabni Kína térségbeli terjeszkedésének. 

Eddig a nagyhatalmak játszmáiról esett elsősorban szó. De azért globálisan számos más, nem is kis konfliktus volt és van. Azok közül melyeket emelné ki így 2025 végén?

Valóban vannak közepes és kisebb konfliktusok, amelyek szintén robbanhatnak. Ilyen az India és Pakisztán közötti feszültség: 2025-ben volt is katonai összecsapás a két ország között, de néhány nap elteltével a feleknek sikerült stabilizálni az együttműködésüket, ugyanakkor a konfliktus bármelyik pillanatban kiéleződhet. Kína nagyon komolyan jelen van a térségben – ennek kapcsán említésre méltó, hogy milyen megdöbbentő volt a pakisztáni támadássorozat India ellen, azon belül az, hogy a kínai technika leiskolázta a nyugati technológiát. A tanulság: Kína elmegy a világ mellett. Kevés szó esett például arról is, hogy a Himalája térségében Kína – a világ legnagyobb duzzasztógátjának létesítésével – már nagyban folytatja India egyik legnagyobb vízgyűjtő területének az újra szabályozását és elzárását. Ez alapvetően megrendíti India és Pakisztán biztonsági rendszerét, kiszolgáltatja őket Kínának. Ilyen geopolitikai változások pillanatok alatt háborút eredményezhetnek. Megjegyzem: a 19.-20. században nem lehetett látni, hogy a harc majd a természeti kincsekért, a vízért indul el.

Még nem esett szó Dél- és Közép-Amerikáról, holott oda is keményen betette a lábát Trump. Hogyan látja az ott kialakulóban lévő helyzetet?

Abban a térségben Panama volt az egyik fő irány az idén, jelesül a Panama csatorna, amelynek az üzemeltetését az utóbbi években Kína túlnyomórészt megszerezte. Trump első intézkedései között sikeres támadást indított ez ellen, ki is szorította a kínaiakat onnan. Ez visszatérés volt a Monroe-elvhez, aminek a lényege, hogy az USA hátsó szobáiban egyetlen nagyhatalomnak sem lehet semmilyen befolyása. Trump ennek jegyében véget akar vetni az orosz és a kínai hatalmi esélyeknek a térségben. Venezuela erre jó példa. Amúgy ott egy újabb támadássorozat lóg a levegőben, az ország már katonai blokád alatt van. Egy ilyen blokád pedig már önmagában is katonai beavatkozás – más szóval, már zajlanak a katonai lépések. És sajnos nagy annak az esélye, hogy ez nyílt fegyveres összecsapásba csap majd át. Erre utal az is, hogy már megszüntették a polgári repülést az ország légterében. Damoklész kardja ott lóg. 

Térjünk vissza a közeli hazánkra, Európára. Mint előbb megállapította: az új amerikai doktrína nagy vesztese Európa. Miben? Hogyan?

Az USA, amely – mint említettem – eddig akár három háborút is hajlandó volt/lett volna egyidejűleg vívni három különféle térségben, 2025-ben a három közül kettőben aktív szerepet vállalt. Ahogy láthattuk, a Csendes-óceáni térségben a szövetségeseivel felújít és új nemzetbiztonsági és biztonságpolitikai projekteket indít(ott), miközben a Közel-Keleten még tovább ment, s már nem csak hírszerzési támogatást és fegyverrendszereket biztosít. 2025 egyik fontos eseménye júniusban volt: amikor Izrael támadta Iránt, akkor az USA katonailag is beszállt Izrael oldalán, az amerikai légierő speciális bunkerromboló bombákkal semmisítette meg az iráni atomfegyverekhez nukleáris tölteteket előállító laboratóriumokat. Ez már nyílt állásfoglalás volt. És akkor válaszolok a kérdésére: Európa vonatkozásában gyökeresen megváltozott az amerikai hozzáállás. Az év első néhány hónapjában Donald Trump – második elnökségének kezdetén – már nagyon konkrétan megfogalmazta, hogy az Egyesült Államok az irányítása alatt hátralép, majd az év vége tájt – lóugrás vissza – az új nemzetbiztonsági stratégiában ez konkrétan meg is jelenik. A január-március arról szólt, hogy elkezdenek erről beszélni, az évet pedig úgy zárjuk, hogy már írásban is rögzítik: Európa szövetséges, ám a kontinensen elindult folyamatok nem tetszenek Washingtonnak, amely – ha szükségesnek látja – a saját arculatára formálja az európai politikát. Másrészt azt is rögzíti, hogy Oroszország nem elsődleges probléma, amit Európa tud, hát oldjon meg. Aktív diplomáciai lépésekben tetten érhető, hogy az új amerikai vezetés ugyan elő akarja mozdítani a békét – ám ezt sikertelenül teszi. 

Ön szerint meddig marad ez a sikertelen erőfeszítés Trumpék részéről? Más szóval: mit várjunk a háború és a béke ügyében a minket azért leginkább foglalkoztató ukrajnai háborútól?

Minimális esélyét látom annak, hogy jövő év január 20-ig – azaz Trump elnöki beiktatásának egyéves évfordulójáig – tűzszünet jöhet létre. Ne legyen igazam! Szívből kívánom, hogy inkább kelljen újraírni ezt az interjút (december 22.-én beszélgettünk – a szerk.), de sajnos ennek minimális az esélye. Ez pedig azt jelenti, hogy az elmúlt egy év diplomáciai erőfeszítése a kukában landolt. Voltak olyan fejlemények – mint a július végi szankciókkal való fenyegetéshez kötött ötven napos ultimátum, amit utóbb tíz napra csökkentettek –, amelyek nyomán végül létrejött az alaszkai Trump-Putyin találkozó, ahol a felek nem maradtak semmiben sem. Trump azonban azt vallja, hogy a háború Európa és Ukrajna problémája, ő akkor vesz részt a béke megteremtésében, Európa támogatásában, ha valamifajta pénzügyi modellt lát benne, ha Európa és Ukrajna fizet a biztonságért, a fegyverrendszerekért – ez esetben megkapja mindkettőt. Sokatmondó, hogy a hírszerzési támogatást továbbra is biztosítja, de csak abból a megfontolásból, hogy minek vásárolna fegyverrendszereket bárki is, ha azokat nem tudja használni, merthogy hírszerzési támogatás nélkül ez következne be. Ahogy egyébként láttuk is: Trump, saját tárgyalási pozíciójának az erősítése érdekében 2025 elején meglépte azt a szinte elképzelhetetlent, hogy mintegy 36 órára lekapcsoltatta az ukránok hírszerzési támogatását. Ekkor Kijev „megvakult”, és így az orosz haderő súlyos csapásokat tudott mérni Kurszk térségében az ukrán haderőre. Részben ennek következtében kellett az ukránoknak kivonulniuk a régióból. Az amerikai elnöknek ez a húzása alaposan megrendítette Európa bizalmát benne. Már csak azért is, mert eddig – ha a szükség úgy hozta – az USA sosem engedte el a szövetségesei kezét. Ám most bebizonyosodott, hogy Európára ez már nem vonatkozik. 

Hogyan kezeli ezt az új helyzetet Oroszország? Ez számára nem tűnik kedvezőtlen fejleménynek.

Oroszország nagyon magabiztosan folytatta a háborút, miközben pokoli veszteségeket szenvedett el. Ha 2026 februárig nem lesz tűzszünet, akkor négy éve tart a háború – vagy más nézőpontból 12 éve. Ha a négyéves ciklust vesszük, akkor az azt jelenti, hogy hosszabb ideje tart majd a háború, mint ameddig az I. világháború elhúzódott! Oroszország politikai, katonai és gazdasági vezetői úgy látják, hogy van terük ennek a háborúnak a megvívására. Nem mintha olyan jól állnának gazdaságilag, vagy mert ne fájnának az ellene hozott szankciók, ám Moszkvának van egy hatalmas partnere, Peking, amely lehetőséget lát a háborúban. Úgy ítéli meg: ha kész segítséget nyújtani Moszkvának, akkor azt Moszkva folyamatosan viszonozza majd. És lőn! A szibériai térségben, az energetikai piacon kapott is viszonzást. Ami pedig a katonai szempontot illeti: Moszkva úgy ítéli meg, hogy bár az USA – a Biden-kormányzat – 2022-23-ban beleugrasztotta Ukrajnát a háborúba, akkor elképzelhetetlennek mondva, hogy Ukrajna ne kapjon támogatást, de ez ma már nem áll. Oroszország most azt látja, hogy Ukrajna és Európa valóban magára maradt. 

Ebből az következhetne, hogy Európa felteszi a kezét, és visszakozik, hiszen van magának is elegendő baja a háború és az orosz fenyegetettség nélkül is. De nem ezt láttuk, kiváltképpen nem most, decemberben. Ez az üzenet vajon célba ért Moszkvában?

Éppen ezért volt nagyon fontos a közös 90 milliárd eurós hitelfelvétel elfogadása az Európai Tanács decemberi ülésén, amiből kamatmentesen Ukrajnának nyújtanak ugyanekkora összegű uniós támogatást. Csak emlékeztetőül: 24 tagország vállalta, hogy kvázi kezesként odaáll a hitel mögé, miközben három tagállam – Magyarország, Csehország és Szlovákia – nem volt hajlandó csatlakozni a többiekhez. Ez a 90 milliárd eurós hitel elvben elegendő ahhoz, hogy 2026-27-ben az ukrán állam működőképes maradjon, az ukrán hadsereg pedig képes legyen ellenállni az orosz hadseregnek. Elvben – ezt mondták – két évre elegendő lesz a pénz, de szerintem legfeljebb 1,5 évre. De még ezzel együtt is óriási csapás volt ez Oroszországnak, amely azt hitte, hogy miután az USA elengedte Ukrajna és Európa kezét, az Európai Unió elfárad, és nem fogja tovább bírni a küzdelmet, s ezzel a gazdasági, energetikai, katonai kivéreztetés sikerre vezethet. De az EU hajlandó volt beleállni.

Álságosnak tűnik, talán az is a kérdés: miért? Tényleg háborúzni szeretne, ahogy idehaza a kormánypropaganda harsogja?

Nem, nem azért, mert folytatni szeretné a háborút – még akkor sem, ha Orbán Viktor szereti ezt hangoztatni. Az ok az, hogy tudja, ha nincs ez a támogatás, akkor Oroszország egy bábkormányt hoz létre Ukrajnában, és precedens teremtődik arra, hogy ha elég erős vagy, akkor a nemzetközi szerződések, kötelezettségvállalások ellenére elfoglalhatod és meg is tarthatod más országok területeit. És ez – mint tudjuk – már két világháborúhoz is elvezetett. Olyanokhoz, amelyek döbbenetes pusztítást végeztek Európában. Szemben az Egyesült Államokkal, amelynek van ideje és türelme játszani, Európának erre nincs lehetősége. 

Putyin elszámította volna magát?

Ez így történt. Ez a megállapodás nagyon fontos lépés volt, megteremtette annak a lehetőségét, hogy Ukrajna képes legyen folytatni a háborút. A másik oldalról ugyanakkor új helyzet teremtődött: Trumpék logikájából a világnak rá kellett döbbennie arra, hogy az új amerikai vezetés valójában nem politikusokból, hanem elsősorban ingatlanfejlesztőkből áll, akik nem elveket követnek, hanem egészen egyszerűen úgy szemlélik a világot, hogy minden válságban benne van a pénzszerzési lehetőség. Ez óriási stratégiai váltás. Washington számára napjainkban minden háborús, gazdasági konfliktus egy-egy üzleti fejezet, mindegyik más-más módon lehet jövedelmező. Csak a kasszát nézik, azt, hogy a kockás füzet matek részére pozitív szaldó kerüljön.

(Folytatjuk)