Kinek a zsebében van 3000 milliárd?

Rendben van, hogy a miniszterelnök minden olyan tájékoztatót magára vállal, amikor valami segítséget, átmeneti könnyítést kell bejelenteni; hol fáradt erőművészként jelenik meg a facebook oldalon, hol pedig a felelősség által nyomasztott elnökként, elfogadom: ez a szerepjáték jár neki. És biztos az is, hogy ő maga is nehéz napokat él át, biztos az is, hogy reggeltől estig dolgozik. De, hogy pontosan milyen lépések férnek bele a munkájába, mennyit foglalkozik a veszélyhelyzet által előidézett helyzet megoldásával, az egészségüggyel, a gazdasággal, a biztonsággal, és mennyit a kommunikációval, azt már nem tudhatjuk. Mindenestre tény, hogy a piár akciók változatlan ütemben folynak, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy a cselekvő, aggódó és segítséget nyújtó kormány képét mutassák fel. Azé a kormányét, amely csakis egyedül képes megoldani a ránk zúduló feladatokat, és amely, ennek megfelelően, a maga sajátos módján értelmezi az összefogást. De most ezt tegyük félre, erről már megírta véleményét Föld. S. kollegám (Kuss, én így szoktam összefogni).  

Maradjunk tehát a piárnál. Illetve azoknál a bejelentéseknél, szövegeknél, amelyek az objektivitás formáját öltik, valójában pedig egészen más a (hátsó)szándékuk. Az ugye megvan mindenkinek, hogy Orbán Viktor azzal indokolta a végtelenített vészhelyzet törvénybe iktatását, hogy három hónap múlva még rosszabb lesz a helyzet Magyarországon. Túl azon, hogy ez nem túl biztató kijelentés egy tettre kész, kész megoldásokkal szolgáló kormányfő részéről, gondolhatnánk, hogy a sok jó cselekedete mellett, valóban az ismeretlen vírus tombolása mondattat vele ilyet. De mégsem gondolhatjuk, hiszen ha rosszabbá válik a helyzet, akkor sem tudhatja Orbán, hogy három hónap múlva mivel kell szembenéznünk, lecsendesedik-e a járvány, vagy épp ellenkezőleg, illetve akkor sem lesz cselekvőképtelen, ha kilencven nap után a parlamenthez kell fordulnia újabb felhatalmazásért.

Ő azonban soha többé nem akar az országgyűlés foglya lenni, noha eddig sem volt az; a kétharmados többsége – és hű követői – okán szinte mindent megtehetett eddig is. Ám még mindig nem tartunk a lényegnél, a rejtett kommunikációs trükköknél. Például ott, hogy másnap, azaz kedden Gulyás Gergely kiáll az újságírók elé, és felerősíti a miniszterelnök előző napi szavait: nem tudhatjuk, mivel kell megmérkőznünk három hónap múlva, sőt: a válság – a járvány terjedése –akár az év végéig is eltarthat.

Vagyis: Gulyásnak most az volt a dolga, hogy elmélyítse a szándék jogosságát, azaz a kormány ama szándékát, hogy határidő nélkül tehessen bármit. A Gulyás-féle mondatnak ez, és csakis ez volt a célja; csöndesen, a küszöb alatt becsúsztatni ezt az információt, hadd hasson az embereknél, a családoknál. 

De még mindig nem értünk a végére. Sőt: most megyünk vissza az elejére. Arra, amit undorítónak és gusztustalannak minősítettem. Arra a bizonyos 3000 milliárdra. Nem tudom, hogy ki és hogyan számította ki, ki döntött arról, hogy ez éppen akkora összeg legyen, mint amennyit annak idején a magánnyugdíj pénztáraktól rekviráltak. Vajon melyik Orbán-ember fejéből pattant ki, hogy ebben a helyzetben is elővegyék a mindig hazug frazeológiájukat, azaz azt a kifejezést, hogy mennyi pénzt hagynak az emberek zsebében. Most ugyanis, a jövedelem-csökkenések, és állásvesztések idején, erről szónokolni elképesztő pofátlanság.

Ám ami még ennél is súlyosabb – lehet ezt fokozni? – hogy szó sincs arról, hogy akár egy fillért is otthagynának az emberek zsebében, legfeljebb átütemezték az adósságaikat. Mert, amit most nem fizetnek ki, azt ki kell fizetniük később, és, amit most nem keresnek meg, soha nem is fogják megkapni. 

Szívesebben hallottam volna végre a kormány emberétől egy őszinte szót: például, hogy mennyi pénzt hagynak ott saját, vagy az oligarcháik zsebében. Méghozzá azzal a kiegészítéssel, hogy ezt most szépen kiveszik a zsebükből, és átadják a tényleg rászorulóknak.