Király Zoltán: régen Kádár, ma Orbán mögé bújnak a pártállam szolgái

– Rendszerváltó politikusként, figyeled még egyáltalán, hogy mi történik a magyar parlamentben?

– Ma is érdekel a parlamenti munka, ámbár korábban sokkal intenzívebben követtem. Viszonylagos rendszerességgel be is mentem az ülésekre, hogy közvetlen közelről – a vendégpáholyból – testközelből figyeljem a vitát, mert az egésznek teljesen más az atmoszférája, mint a televízió képernyőjéről nézve.

– Persze a köztévé már jó ideje nem sugározza a parlamenti vitát. Nem úgy, ahogy a te idődben. Gondolod, hogy hiányzik?

– Nekem nem, mert két éve be sem tettem a lábam a Parlamentbe. Semmi értelme, hogy ott legyek. Kicsit azon is csodálkozom, hogy az ellenzék még bejár.

– Mert olyan gyenge, vagy olyan kevés a jogosítványa?

– Is-is. A rendszerváltás környékén a fél ország követte a parlamenti munkát, néha izgalmasabbnak bizonyult, mint a krimik. Az emberek érezték, hogy a politika centruma a parlament, lélegzet-visszafojtva figyelték az ott folyó vitákat. Mára az egész súlytalanná vált, kiüresedett, érdektelenné lett.

– Gondolod, hogy ezért az ellenzék lenne a hibás?

– Nézd, amikor ’87 környékén én a kádári parlamentarizmus lényegét feszegettem, akkor annak súlya volt. Nyilván közvetítette a televízió, de a parlamenti ülésen akkor már nem csak pártkáderek ültek, hanem nemzetközileg ismert személyiségek. Szentágothai János, akadémikus, vagy a kiváló művész, Kállai Ferenc, akik felszólalásaikkal segítettek nekem kvázi ellenzéki pozícióban. Persze, hogy van olyan fotó, ahol Kádár János feszülten figyeli a felszólalásomat.

– Az elkezdődött hét parlamenti szenzációja az lenne, hogy a kormány a teljhatalomból visszaad valamit a parlamentnek. Hallottál erről valamit?

– Ha arra gondolsz, hogy olvastam-e a törvényjavaslatot, vagy hallottam-e arról vitát valamelyik bizottság rendezésében, esetleg észleltem-e nézeteltérést a kormánypártokon belül, akkor a válasz egyértelmű: nem. Úgy is mondhatnám: NEM! A parlament munkájának nyilvánossága majdnem kisebb, mint a rendszerváltás előtti utolsó országgyűlésé volt. Az állampárti képviselők épp olyan zárt szájjal, fegyelmezetten ültek a parlamenti patkóban, mint ahogyan ma a Fidesz képviselői.

A kormánypárti képviselők valószínűleg semmit nem tudnak a miniszterelnök tervéről, feltehetően nincsenek beavatva. Viszont Orbán Viktor szerintem valóban visszaadja a kormányzati hatalom jó részét. Egyszerűen a miniszterelnöknek ma már nincs más lehetősége, hiszen erre nemzetközi színtéren tett ígéretet. Ha mégsem tenné, akkor nagyobb balhé lenne, mint amikor megszerezte a teljhatalmat.

– Nem fura, hogy szinte titokban, vita nélkül készül erre a miniszterelnök?

– Furcsa, de ez történt korábban is: a rendszerváltás előtti parlament napirendjét is titkolták, amíg lehetett. Unalmas, semmitmondó címekkel fedték el a lényeget, vagy elhallgatták. Emlékszem, két előterjesztésem közül a demokrácia csomagterv, vagy a Bős-nagymarosi építkezés időszakos leállításáról szóló javaslat még csak a plenáris ülés elé sem került. Amikorra a diktatúra meggyengült, néhányan már kifejezetten ellenzékiként léptünk fel, kritikusan fogalmaztunk. ’89 nyarán – a visszaléptetések után – pedig megalakítottam az első ellenzéki képviselőcsoportot.

– Közben pedig az állampárt által engedélyezett vita leginkább nem a plenáris, hanem a bizottsági üléseken zajlott.

– Igen, de titokban akarták tartani, hogy az említett két témát egyáltalán valaki beterjesztette a T. Ház elé.  Végül nekem kellett kiverekedni, hogy tessék ezzel foglalkozni. A szűkre szabott nyilvánosságra egyébként jellemző, hogy még az elnöki tanács rendeleteiről – amik azért az egész ország életét alakították – mindössze egy sima tájékoztatást kaptunk.

– Mert a hatalom ma nem tart az ellenzéktől. Nemcsak létszámban gyenge, de szinte minden jogosítványát elvonták. Így mit lehetne csinálni?

– Ezért nem kéne bemenni az ülésterembe, nem kéne szavazni, nem kéne legitimálni azt, ami ott történik! Ugyanis csak hőböröghetnek, kiabálhatnak, ami kedvezőtlen képest fest még az ellenzéki érzelmű szavazók körében is. Én sem szívesen hallgatom, ezért sem megyek be. 

– Jó, de akkor mit tehetnének?

– Hagyni kéne, hogy Orbán rendszere leleplezze magát. Ne felejtsd el, az egész ország tisztában van azzal, hogy a 2018-as választás előtt a fideszes jelöltek mindegyikét magához rendelte Orbán Viktor, aki a leendő képviselőkkel letetette a hűségesküt, ahogy a pártállam idején.

Még emlékszem, anno – tucatnyi hozzám hasonló rebellist leszámítva – az összes országgyűlési képviselőt, aki a Hazafias Népfront égisze alatt, az MSZMP jelöltjeként indult, behívták a megyei pártbizottságra, vagy pártközpontba, s eligazították őket. Akkor is épp úgy, mindenki megtudta, mi lehet a véleménye, ahogy ma Orbán kiosztja a szerepeket. Ezt az emberek tudják, de érzelmileg felkavaróbb lenne, ha az ellenzék nem lenne jelen, elismerve, hogy ilyen körülmények között tehetetlenek.

– A parlament elvileg a politikai vita színhelye. Mikor láttál utoljára valódi vitát?

– Arra már nem is emlékszem. Azt látom, hogy a Fidesz képviselői szolgai módon ismétlik azokat az érveket, amelyeket a Habony-szakműhelyben megírtak nekik – bárhogy is érvel az ellenzék. Ugyanakkor az is igaz, hogy hiteles, jelentős formátumú személyiségeket az ellenzék soraiban sem nagyon lehet látni. Számukra az összefogás maradt az egyetlen hatásos fegyver. A rendszerváltás idején, az értelmiség színe-java még ott volt az ellenzék mögött, az embereket érdekelte a közélet. Ma már ugyanez nem mondható el. Az érdeklődés alig pislákol az emberekben. Menekülnek a politikától, elsősorban azért, mert színvonaltalan, káromkodós, köpködős mocsár van itt közéleti vita helyett – ami taszít.

– Emlékszel még a rendszerváltás utáni parlamenti ülésekre? Más volt akkor a hangulat?

– Hogyne, emlékszem a Fidesz parlamentbe érkezésére. Minden frakciótag letett maga elé egy narancsot. Jópofák voltak, kedvesek és okosak. Az egészet belengte a rendszerváltás szelleme. Akkoriban a politikának volt egy magasztos küldetése, és mi ennek megfelelően igyekeztük viselkedni. Sajnos ez mára elillant, csak üres szavakkal, fárasztó magyarkodással próbálják helyettesíteni.

– Szükségszerű-e, hogy a demokrácia szellemével ellentétben, a magyar parlamentbe érkező Fidesz-vezetők mára cinikus, gonosz, és elfáradt hatalom-technikusokká váltak?

– Szükségszerű, mert nincs igazi hatalmi ellensúly. Ezt részben maguknak köszönhetik, másrészt annak, hogy a túlsúlyos Fidesz, mint állampárt olyan politikai környezetet teremt. Ha az ellenzék pucájában volna egy kis vér, akkor azt mondaná, hogy elmegy a fenébe az egész Fidesz-kormány, az egész parlament! Viszontlátásra, majd jövünk a következő választáskor. Azt nem tudom, hogy erre Orbánék mit reagálnának, de az bizonyosnak látszik, hogy a jelenlegi ellenzék két év múlva már komoly ellenfél lesz.

– Képviselőként te is kivonulnál?

– Természetesen. Elvégezném a választókerületi teendőket, de a Parlamentbe be nem tenném a lábam. Nem járatnám le magam. Azt már nem!

– Ha ez történne, gondolod, hogy a választók tényleg rájönnének, hogy ezek ugyanazok?

– Abszolút! Ordít róluk, hogy a Fidesz képviselői ma ugyanolyan monolitikus, pártállami rendszer-kiszolgálók lettek, mint amilyenek a rendszerváltás előttiek is voltak. Szürkék, csak a lózungokat tudják szajkózni, tehát megdöbbentő módon, olyanok, mint akik az egykori állampárt kiszolgálói voltak. Ebben a rendszerben rájuk van szükség.

– De ezt honnan tudod, hisz' a mai képviselők nem nyilatkoznak, elszaladnak a kamerák elől, elbújnak Orbán Viktor mögé, és igazán nem is szégyellik magukat. Honnan tudod, hogy ezek ugyanazok?

– Azért, mert a régiek is ilyenek voltak, csak ők Kádár mögé bújtak. Mint egykori televíziós, értetlenül állok azelőtt, hogy egy önmagát demokratikusnak tartó képviselő miért nem akar nyilatkozni, ha tudja, mit akar?

Illetve, ma már oda jutottunk, hogy a parlament elnöke intézményesen tartja kordában az újságírókat, s tartja távol a szakmát a politikusoktól. Emlékszem, hogy képviselőként az akkor közszolgálati tévések parancsba kapták, hogy engem ne fényezzenek. De amikor már lehetett, boldogan nyilatkoztam.

Amit ma Kövér művel, azt nem is értem. A tudósítók egy szűk ketrecben tudnak csak dolgozni, és a politikus, ha akar, akkor is csak egy szűkre szabott területen kérdezhető. Ámbár ezeknek a képviselőknek országos ügyekben nem lehet mondandójuk, mert ők csak parancsra cselekvő szavazógépek.

– Te meg tudod magyarázni, hogy az a fideszes garnítúra, amelyik narancsot vitt a parlamentbe, miért változott meg?

– Persze, a hatalom tette ilyenné őket. A hatalom érzete, akarása, megtartásának vágya. A hatalom eltorzítja az emberek jellemét, szellemiségét. Ezért változott meg a Fidesz is.