Kis lépés Európának, nagy ugrás a dolgozó szegényeknek
Egyre gyakrabban panaszkodnak az emberek, hogy még azok is csak nehezen tudnak kijönni a havi fizetésükből, akiknek munkahelyük van. A munkaügyi szaknyelvben ezt dolgozói szegénységnek nevezik, aminek a kutatók szerint az átlagbéreknél indokolatlanul alacsonyabb minimálbér az oka. Az Európai Parlament ezért tavaly novemberben elfogadta az uniós minimálbérekre vonatkozó általános irányelveiket. Az idén a megvalósítás első lépései következnek. Erről beszélgettünk dr. Lajtai György közgazdásszal, aki a szakszervezetek oldalán a magyarországi minimálbér bértárgyalások előkészítésében szerzett tapasztalatokat.
Az EU-val kapcsolatos politikai összecsapásokban folyamatosan visszatér az a felfogás, hogy minden „szociális” döntés a tagállamok saját hatáskörébe tartozik.
Az Irányelvben nincs szó konkrét összegekről, a szociális partnerek, a szakszervezetek, a munkaadók, a kormány közötti tárgyalásokon mindössze olyan közös módszertant dolgoznak ki, amely alapján minden országban nominálisan is meg lehet majd határozni a következő évek minimálbérének kiszámítását. Vagyis ez nem jelenti azt, hogy az egyes országoktól az unió átveszi a bérmeghatározás feladatát, de a kormányok kötelesek lennének olyan minimálbér meghatározási mechanizmusok alkalmazását támogatni, amelyek erőteljesebben védik a dolgozókat az elszegényedéstől. A minimálbér koordinációja kis lépés Európának, de igen nagy ugrás azoknak a dolgozóknak, akiknek az alkupozíciójuk ma túl gyenge a hathatós érdekérvényesítéshez. A dolgozói szegénység különösképpen a kelet-közép-európai országokra jellemző, aminek egyik oka, hogy nem elég szigorú a meglevő szabályok végrehajtásának kontrollja. Ezzel ki lehetne szűrni számos olyan visszaélést, amikor például egyes dolgozói csoportok, az alacsonyabb képzettségűek, a fiatal munkavállalók, a kisvállalati szférában foglalkoztatottak, vagy a közmunka-programok résztvevői még a törvényes minimálbért sem kapják meg.
Akik kételkednek egy közös megállapodás lehetőségében, vitatják, hogy egy ilyen szerteágazó kérdésben van-e esélye az uniós koordinációnak.
Egy általános, abszolút értékben megszabott európai minimálbérnek, nyilván nincs értelme. Másképp működőképes egy adott minimális bérszint Bulgáriában, mint a hollandoknál. Ami talán releváns Dániában, az egészen biztosan agyonvágja a versenyképességet Lengyelországban. Ha azonban nem abszolút, hanem relatív minimálbér-szintekről beszélünk, vagyis azt keressük, hogy az átlagbérhez képest hol lenne a minimálbér optimális mértéke, úgy már van értelme a közös módszereken, sávokon gondolkodni. A statisztika azt mutatja, hogy a gazdagabb európai országokban, ahol a minimálbérek már most is az átlagbér 45-50 százaléka körül vannak, nem csak a szegénységtől védik jobban dolgozókat, ott ez a foglalkoztatásukra sem jelent ez veszélyt.
A minimálbér körül fizető munkahelyeken a nők jellemzően túlreprezentáltak. A kiskereskedelemben, a szociális gondozásban, a takarítói munkakörökben…
A minimálbér-vita kimenetele ebből a szempontból is nagyon fontos. Egy közösen kidolgozott, s minden tagállamban követendő európai minimálbér-módszertan konstruktív mederbe terelhetné a hazai vitákat és tárgyalásokat is. Arról nem is szólva, hogy az alacsonyan képzettek és a nők körében a minimálbér meghatározásának fontos hozadéka lesz a nemek közötti bérszakadék csökkentésében is. Az európai törvényhozók abban bíznak, hogy első körben a minimálbér mindenütt eléri majd a mediánbérek 60 százalékát, kis idő elteltével pedig akár az átlagbérek 50 százalékát is.
A jelenlegi magyar kormány nincs egyedül azzal a tévhittel, hogy a visszafogott munkabéreket a versenyképesség legfőbb forrásának, a jóléti államot pedig a gazdasági fejlődés veszélyeztetőjének tekint. Ön is így látja?
Ez félreértés. A mai helyzetben leginkább azt kell látni, hogy az egyoldalúan túladagolt versenyképességi támogatás, a nyomott bérek, a gyenge forint visszaüt. Már-már tragikus mértékű az elvándorlás, ami egyes szakmákat gyakorlatilag kivéreztet. De általában is elmondható: a munkaerő válik a cégek növekedését akadályozó szűk keresztmetszetté.
Egy méltányosságra törekvő jövedelem-politikának nem kellene a túl alacsony bérek mellett a túl magas keresetekkel is foglalkoznia?
Ez nagyon nehéz dilemma. Mit jelent a túl magas kereset? Ezt hogyan lehet meghatározni? A helyes és célra vezető megközelítés inkább a leszakadó munkavállalói csoportok felzárkóztatása lehet. Nemcsak a közvetlenül a bérek oldaláról azonban, hanem közvetett eszközökkel is, a képzettségi szint emelésével, a képességüknek, adottságaiknak leginkább megfelelő munkahelyek felkutatásával, a mentális és fizikai egészségük javításával, a teljesítő képességük növelésével. Meg kell találni a kiutat abból a zsákutcából, amely a munka világában olyan anomáliákhoz vezetett, mint a munkanélküli segély időtartamának 90 napra csökkentése, az érdemi szociális párbeszéd eliminálása, valamint a nyugdíj-rendszeren belüli egyenlőtlenségek elszabadulása. Ennek is köze van a túl magasnak mondott keresetekhez. A mi régiónkban a dolgozók jelentős része számára a méltányos bérek jelenthetik, hogy a felzárkózás délibáb marad-e, vagy tényleges lehetőség lesz. A szakszervezetek feladata lenne a minimálbéren és a minimálbér környezetében fizetett, megélhetési szempontból sérülékeny-dolgozói csoportok leszakadásának megakadályozása, a szélesre nyíló bérolló megállítása.
A munkaadók minden béremelési kezdeményezést azzal próbálnak elhárítani, hogy bérköltség növekedésének számtalan negatív gazdasági következménye lehet.
Valóban fontos, hogy: lehet. De ezek minimalizálhatóak. Elkerülhető a foglalkoztatás csökkenés, az inflációt gerjesztő hatások is megelőzhetők. Ennél sokkal fontosabb, hogy a minimálbérért dolgozóknak is biztosítani lehessen az alapvető fogyasztási cikkek, az élelmiszerek és a lakhatás együttes költségének előteremtését, a bérük vásárló értékének megőrzését. A minimálbérből gazdálkodó háztartások a havi bevételüket teljes egészében a folyó fogyasztásra használják fel, érdemi megtakarítással nem rendelkeznek. A munkaadóknak is meg kell azt érteniük, hogy ha a gazdasági környezetet a jelenlegi nagy fokú bizonytalanság jellemzi, akkor az adott évi megélhetési költségek és a minimálbér viszonyát gyakrabban kellene felülvizsgálni. Amikor tárgyalóasztalhoz ülnek a felek, célszerű volna az adott évi megélhetési költségek és a minimálbér viszonyát is áttekinteni, amikor a következő évre vonatkozó béremelés kerül napirendre.
Euróban számolva a magyar minimálbérek évenként „rendezésének” százalékos mértéke a legalacsonyabb a Kelet-Európai régióban. Meddig tartható fenn ez az állapot?
Ez a forint leértékelődésével együtt jelzi, hogy a magyarországi, többnyire multinacionális vállalatok – a többi régiós országhoz képest – jelentős bérköltség-megtakarítással dolgoznak. Időszerű ezért részletesebben is áttekinteni az európai gyakorlatot, a különböző nemzeteknél bevált eljárásokat, és mérlegelni a kedvező és kedvezőtlen tapasztalatokat. Ezekből akár ötleteket is lehetne meríteni a Magyarországon adaptálható megoldásokhoz. A magam részéről talán a legfontosabbnak tartom, hogy a munkavállalók éljenek azzal a támogató „hátszéllel”, amit az uniós döntés adhat a kollektív tárgyalások szorgalmazásával. Ha jelentősen növekszik azoknak a munkavállalóknak a száma, akik olyan helyen dolgoznak, ahol kollektív szerződések védik az érdekeiket, akkor várható a minimálbérek megfelelő mértékű emelése, és az is, hogy országszerte a munkavállalók nagyobb része kerül át a magasabb bérsávokba.
