Kozma Tamás: aki innovációval foglalkozik, annak mozgalmas az élet

– Ön könyvet írt, „Innováció és tanulás” címmel, aminek nyilvános bemutatója november 10-én lesz. Ismertetőjében többek között kifejti: „minden innováció mögött a közösség – széles értelemben vett – tanulása áll, amely a családban kezdődik, az iskolában folytatódik, és a munkahelyen, a szabad időben teljesedik ki.” Mik a tapasztalatai a magyar innovációt illetően, mennyire akarunk és tudunk tanulni?

– Itt két dologról van szó, az egyik, hogy mi az a szociális, vagy társadalmi tanulás, a másik az, hogy ezt a magyarok mennyire képesek csinálni. Az elsőre már adott egy régi válasz. A szociálpszichológusok azt már a ’70-es években föltárták, hogy életünk egész terjedelmében, hosszában és naponta is folyamatosan tanulunk. Ez a tanulás nem egyszerűen az iskolai tanulás – ahogy azt hagyományosan gondolni szokás –, hanem átfonja az egész életünket. Ez az a tanulás, amire én gondolok. Amikor azt mondom, hogy az innovációban bele van burkolva a tanulás is, és tanulás nélkül nincsen innováció, akkor ez alatt azt értem, hogy annak a közösségnek, amelyik az innovációban érintett, egy sereg olyasmit kell tanulnia az innováció során, amire nem is gondolt. Olyasmit, amire nem is számított, hogy fontos lehet. Egy példát is mondok erre: abban az utcában, ahol én lakom, az utca sarkán van egy gazdálkodó. Eredeti szakmáját tekintve tanár, de évek óta almalevet csinál, és viszi a piacra. Most kitalálta – mert olvasta valahol –, hogy az még sokkal jobb, és egészségesebb, ha céklával keveri a levet. Ez egy tanulás. Az eredetileg biológiatanár elővette a könyveket, átlapozgatta, és azt mondta: „itt van egy új lehetőség, próbáljuk meg”. Ez egy példa arra, hogy a tanulás mennyire átfogja az egész életünket. Arról, hogy a magyarok e tekintetben különböznek-e másoktól, nagyon nehéz nyilatkozni, mert az innovációkutatásnak – amit az utóbbi években a kollégáimmal együtt folytatok –, a kis közösségek szintjén kell megtörténnie. Ezeket a kis közösségeket nagyon nehéz összehasonlítani egymással. Én inkább azt mondanám, hogy nem a magyarok különböznek mondjuk a lengyelektől, vagy a macedónoktól – bármelyik nemzetet említhettem volna –, hanem a magyarok a magyaroktól különböznek. Ez izgalmas felfedezés. Van egy kisváros, ahonnan a példákat szoktam venni, és van mellette, 20 kilométerre egy másik kisváros. Ezek alföldi települések. Ha látnánk a piacon, hogy mennyivel mozgékonyabbak, kezdeményezőképesebbek, mennyivel szélesebb platformon és horizonton képesek megjeleníteni a termékeiket a távolabbi kisváros termelői és lakói, akkor elámulnánk. Azt ebben a pillanatban nem tudom megmondani, hogy ennek mi a magyarázata, de az tény, hogy vannak települések, kisvárosok, falvak, amelyekben a lakók látnivalóan törekvőbbek, kitalálnak újdonságokat, a problémáikat a saját módjukon oldják meg, míg mások ülnek a babérjaikon. Annak az innovációkutatásnak, amelyet folytatunk az az alapvető kérdése, hogy ezt miként lehetne serkenteni. 

– Azt is írja, hogy a társadalom átalakulásának motorja a „társadalmi innováció”, ami közösségi mozgalom, és alulról szerveződik. „Nincs innováció felülről, ha a társadalomban alul elhelyezkedők nem akarják.” De szerveződnek-e nálunk ilyen közösségi mozgalmak? 

– Nagyon is. Mondhatnám, hogy minden pillanatban és minden órában. Ennek igen egyszerű magyarázata van, az embernek meg kell oldania a problémáit. Erre általában egymaga nem képes. Nem azért, mert tehetetlen, hanem azért, mert az ember közösségi létre van ítélve. Együtt élnek a csoportok, együtt vannak családok, szomszédok, ismerősi, foglalkozási körök, és így tovább. Amikor tehát egy problémával szembesülünk, és keressük a megoldásnak valami új útját, mert a hagyományos út nem működik, akkor azonnal szembesülünk azzal is, hogy az a közösség, amelyik megpróbálja ezt a problémát megoldani, milyen eszközökkel rendelkezik. És hogy ki tudunk-e találni valami olyan eszközt, valami olyan utat, el tudjuk-e fogadtatni a közösség más tagjaival is, amire eddig nem gondoltak, amit ezen a helyen nem ismertek, és esetleg vonakodnak azt mondani, hogy akkor menjünk errefele. Merthogy sürgősen meg kell oldani a problémánkat, nem érünk rá kísérletezni. Vagy reménytelen próbálkozni a hagyományos úttal, mert látnivalóan nem sikerül, meg kell próbálnunk egy újat felfedezni. Mondok erre is példát. Éppen azon a szerkesztőbizottsági ülésen vetődött fel, amin részt vettem, hogy a lapunk fenntartójának nem lesz pénze a megemelkedett nyomdai árak kifizetésére. Ez a lap harminc éve nyomtatott, de öt éve elektronikus formában is megjelenik. Azon vitatkoztunk hosszasan, hogy akkor mi lenne a megoldás. Itt egy probléma: nincs pénzünk a nyomtatott változatra, itt vagyunk mi, egy közösség, a szerkesztőbizottság, és most ki kell találni egy új utat. Még nem találtuk ki, csak próbálkozunk vele. Itt van az innováció kipattanásának a melegágya. Most kellene kitalálni valami olyat, amit eddig még nem találtunk ki. Ehhez kellene a tanulás, látni, tudni azt, mások hogyan csinálják, mi az eredmény. Egyesek félnek attól, hogy elveszítjük a papíralapú kiadványt, kettesek azt mondják, hogy az elektronikus kiadványé nem csak a jövő, hanem már a jelen is. Ha az ember így fogja fel az életet, ha problémákkal, kihívásokkal találkozik, és azok megoldásának révén megy előre, akkor értheti, aki innovációval foglalkozik, annak mozgalmas az élet.

– Az, hogy a diákok a pedagógusok mellé álltak a szerveződésben, a bérharcban, és azt kvázi kiszélesítették egy a jobb oktatásért vívott harccá, az egy innováció?

– Igen. Első ránézésre teljesen olyan. Hozzáteszem, az innovációt azért érdemes kutatni, mert sok esetben csalóka képeink vannak. Ha megtetszik nekünk valami, vonzódunk valami iránt, akkor hamarabb rámondjuk, hogy igen, ez olyan, amilyet én szeretnék. Be kell vallanom, hogy mint állampolgár nagyon is megértem, igenis egy fontos innovációnak tartom, tartanám, mint kutató azonban ebben nem vagyok biztos. Ahhoz jobban kellene ismernem a mozgalom melegágyát. Most nem gyanúsítgatni akarok, de a kutatói létből fakadóan, az ember az ilyen vonzó jelenségekhez is kritikus szemmel közeledik. Akkor tudom rámondani, hogy igen, ez egy társadalmi innováció, amikor jobban ismerem a gyökereit, a történéseit, a mozgatórugóit, a benne szereplőket, az úgynevezett helyi hősöket. Mert helyi hősök természetesen mindig vannak. Ha jobban látom a két felet – mert itt két félről van szó –, egyfelől a kormányzatról, az iskolafenntartókról, másfelől a pedagógusokról és a diákokról. Amikor azt mondom, hogy innovációkutatás, akkor ennek a dinamikáját keresem. Azt próbálom megérteni, hogy valóban alulról jövő, spontán kezdeményezés, esetleg más oldalról jött, mert ilyenek is vannak. Esetleg valakik kezdeményezik és mozgásban tartják, vagy ezt maguk az alulról jövő résztvevők tartják mozgásban. Hozzáteszem, az ilyen kutatásnak az a tapasztalata, hogy az innovációkat a civilek rövid ideig tudják fenntartani, részben anyagi, részben motivációs és részben szervezeti okokból. Az innováció tartósságának, és elterjedésének trükkje, hogy egy erősebb szervezet melléáll. Csakhogy, amikor az erősebb szervezet melléáll, és meg akarja szervezni, akkor a spontenaitását veszíti el. Ha a kormány, vagyis az érintettek valamiféle formában megtalálnák a partnerséget a pedagógusmozgással, akkor a megoldás is gyorsabban jönne, és tartósabb tudna lenni.

– Óriási információ- és tudásrobbanás zajlik a világban, és értelmezési vita folyik arról, mit is kellene megtanulniuk a gyerekeknek. Mi az, amit ön szerint a mai magyar iskolarendszerbe innovációként be kellene vinni?

– Ez azért jó kérdés, mert egymással feszültségben álló válaszokat kell és lehet adni rá. Egyfelől magam is tanárként, sőt, tanítóként kezdtem a pályámat, tehát tudom, hogy az iskolának milyen óriási jelentősége van. És az iskola óriási jelentősége az elmúlt 50 évben eltolódott a lexikálisról a tanulás módszereinek megtanításáig. Tehát, hogy mit hol keressünk, ha szükségünk van rá. Ez az egyik fele a dolognak. A másik fele sajnos az, hogy ha elavult tartalmakat – amik már nem érvényesek – elavult módszerrel tanítunk – márpedig egy oktatási rendszerben mindig benne van ez a kockázat –, akkor ezzel „bezárjuk” a fiatalok fejét. Akkor nem serkentjük arra, hogy ő maga találja meg a kiutakat és az új megoldásokat, hanem sokkal inkább arra szoktatjuk rá, azt fogadja el, amit már megtanult. Ez a feszültség máig benne van az iskolában. Könnyen lehet, hogy iskoláink nagy mennyiségben produkálják a lojális állampolgárokat, akik nem arra szoktak rá, hogy találják ki valahogyan az újat, hanem arra, hogy engedelmesen és szabályosan kövessék a régit. Másfelől, ha valaki egyfolytában csak az újdonságot keresi, akkor az megalapozatlanul sodródik a divatokkal. Ez egy nagyon érzékeny egyensúly, amit nem tudunk egyszerűen csak oktatásmódszertannal vagy oktatásszervezéssel megoldani. Ez maga is egy olyan helyzet, amiben a tanároknak újra meg újra meg kell újítaniuk mind az eszközeiket, mind a saját magukról szóló identitásukat és képüket.