Lattmann Tamás: a kazettás fegyver a nemzetközi szokásjog alapján tiltottnak minősül

Az Amnesty International kutatása szerint az oroszok civilek elpusztítására alkalmas kazettás bombákat és más, hasonló elvek szerint működő lőszereket – olyanokat, amelyek kisebb, késleltetve felrobbanó aknákat lövellnek ki – vetettek be többször is Harkivban. Ezek tiltott fegyverek?

Fogalmilag tisztázzuk, olyan, hogy „kifejezetten civilek elpusztítására alkalmas kazettás fegyver” nincs, mert a civilek elpusztítására egy kis sámli is alkalmas, ha arra használják. Minden fegyver pusztításra alkalmas. Ezt csak azért érdemes tisztázni, mert a kazettás fegyverek esetében van egy elég régóta zajló vita arról, hogy ezek önmagukban mennyiben minősülnek tiltott fegyvereknek. Ezeknek a fegyvereknek – lehet légibomba, tüzérségi lőszer – az a lényegük, hogy maga az eszköz még a röppályán szétesik, és a benne lévő külön robbanófejek egy meghatározott méretű, kisebb vagy nagyobb területen szétszóródva, egyenként robbannak fel. Ezzel alkalmasabbak például az ellenséges élőerő vagy egy adott területen elszórt ellenséges célpontok pusztítására, vagy akár egy kifutópálya tönkretételére. Ennek megfelelően, ez egy nagyon népszerű fegyvertípus. Ugyanakkor nagyon régi probléma velük kapcsolatban pont az, hogy a civilekre hatványozottabban veszélyesek, mint a „normális” bomba, mert az felrobban, de tovább nem rombol. A kazettás bombából azonban kiesik mondjuk 30 robbanófej, abból detonál 28, és marad 2, ami utána mintegy aknaként fog működni, és amit tragikusan nagy valószínűséggel egy helyi kisgyerek fog megtalálni. 

Hol használtak ilyen fegyvert eddig?

A legtöbb fegyveres konfliktusban az elmúlt évtizedekben. Csak érdekességként, és a veszélyesség érzékeltetése céljából mondom, hogy mikor az Egyesült Államok 2001-ben, a szeptember 11-i terrorista támadások után megtámadta Afganisztánt, sok helyen alkalmaztak kazettás bombát, és valaki elővigyázatosságból kitalálta, a kis robbanófejeket élénksárgára festik, hogy biztosan látszódjanak, ha nem robbantak fel. Azt ugyanis meg lehet tanítani a helyi civileknek, hogyha látják, ne nyúljanak hozzá, és még véletlenül se vegye fel egy kisgyerek. A bombák mellett, viszont az amerikaiak élelmiszercsomagot is dobáltak le Afganisztánban, hogy a „winning hearts and minds” jegyében megnyerjék a helyiek támogatását, ám a bal kéz nem tudta, mit csinál jobb, és valaki azt találta ki, azért, hogy a csomagokat biztosan megtalálják a helyiek, fessék élénksárgára őket… De a lényeg mégis az - ahogy említettem az imént –, hogy a kazettás bombák robbanófejei másodlagos detonációval, kvázi gyalogsági aknaként tudnak működni, ha nem robbannak fel. Technikailag a gyártók mindenféle módokon próbálják megoldani, hogy ezek viszonylag „hatékonyan” működjenek. Ugyanakkor már nagyon korán kialakult természetesen a nemzetközi hadviselés, a nemzetközi humanitárius jog művelői körében egy olyan meggyőződés, hogy bizony ezt a fegyvertípust tiltani kéne. 

És tiltották?

2008-ban született egy nemzetközi szerződés, amely tiltja a kazettás fegyvereket, és amit annak idején Magyarország is aláírt, megerősített. Ugyanakkor az a nagy probléma, hogy ezt az egyezményt Nagy-Britanniát kivéve, egyetlen olyan állam sem írta alá, amelynek vannak rendszerbe állított kazettás fegyverei. 

Aki nem írta alá, arra nézve nem kötelező az egyezmény?

A nemzetközi jogban, hogyha egy állam nem ír alá, nem erősít meg egy szerződést, akkor az rá nézve nem kötelező. Ugyanakkor, pont azért, mert ez egy létező probléma, a szakmában élő álláspont, hogy a kazettás fegyver a szerződés nélkül is tilos, hiszen a nemzetközi szokásjog alapján is tiltott fegyvernek minősül. És a vita jelenleg ezen a ponton megállt, ugyanis a szokásjogot a nemzetközi jogban bizonyítani kell, és erre a bizonyításra még nem került sor: semmilyen nemzetközi büntetőbírói, vagy egyéb bírói fórum nem mondta ki valamilyen ítéletben vagy értelmezésben, kvázi bizonyíték-szerűen, hogy ez egy szokásjogi erejű tilalom. Ugyanakkor azok az államok, amelyeknek vannak ilyen fegyverei – például Oroszország, az Egyesült Államok, Izrael – azt mondják, hogy ez dehogy szokásjog erejű tilalom, egyáltalán nem az. Viszont, ami tény – és ebben a helyzetben is ez lesz számunkra sajnos tragikusan a megoldás –, hogy abban az esetben, ha ezt az eszközt mindenféle elővigyázatosság nélkül, sűrűn lakott területen használják, ahol lehet tudni, hogy civileket fog érni a hatása, ott egyértelműen megállapíthatjuk: maga a használat módja jogellenes, és megvalósíthat háborús bűncselekményt. Ezzel ki lehet kerülni azt a problémát, hogy egyébként maga a fegyver jogellenes, vagy nem. Általában ebből a szempontból szokták ezt a kérdést megközelíteni – és nagyjából itt is az a megoldás –, ha a fegyverről magáról nem is tudjuk megállapítani, hogy tiltott, az ilyesfajta alkalmazása mind szerződéses, mind pedig szokásjogi alapon biztos, hogy tiltott. Az a probléma a kazettás fegyverrel, hogy a konkrét romboló hatása nem irányítható egy konkrét, meghatározott célpontra, mivel a természeténél fogva nagy területen pusztít. A hadviselés joga viszont azt a kötelezettséget állapítja meg a hadviselők számára, hogy a támadásaik hatásait mindig mérlegeljék. Ha egy ellenséges reptér kifutópályáját, a hangárokat akarja valaki megsemmisíteni, arra mondjuk megfelelő lehet a kazettás fegyver, és az esetleg ott tartózkodó néhány civilt „járulékos kárnak” tekintik. De ha egy város közepén van néhány ellenséges harcálláspont, és azokra három-négy kilométeres távolságból tüzérségi tűzzel küld valaki kazettás lőszert, miközben tudja, hogy a szétrepülő robbanófejek a fél kerületet be fogják teríteni, akkor az megvalósíthat háborús bűncselekményt. Hiszen ott maga az alkalmazás módja olyan, hogy nincs tekintettel a potenciális polgári áldozatokra, vagy ne adj’ isten, tudomása van róla, hogy lesznek potenciális áldozatok, de nem törődik vele, mert „nem kár értük”. Ilyenkor ez egy közvetlen háborús bűncselekményt is megvalósíthat.

Az Amnesty International összesen 41 ilyen becsapódást vizsgált meg, ezekben legalább 62 civil vesztette életét, 196-an pedig megsebesültek. Olyanok, akik épp vásároltak, segélyért álltak sorba, vagy egyszerűen csak sétáltak az utcán…

Ez tipikusan az az eset, amikor sajnos úgy alkalmazták a fegyvert, hogy nem foglalkoztak vele, milyen másodlagos hatásai lesznek. Ez úgy tűnik, tipikus esete annak, amikor magának a fegyvernek az alkalmazása jogellenes módon történik, ami megvalósít háborús bűncselekményt.

Ki ellenőrzi, vagy ellenőriztetheti, azt, hogy ilyen fegyvereket használnak-e, és az ellenőrzést a megtámadottnak kell kérnie?

Fő szabály szerint minden államnak a saját fegyveres ereje ellenőrzi saját magát. Egy támadó művelet megtervezése az állam saját eszközeivel, saját katonai szereplői által történik. Ha ott valami jogsértés, vagy bűncselekmény van, akkor előkerül mind nemzetközi, mind belső jogszabályok alapján, hogy az érintett állam a felelős a károkért, és köteles felelősséget vállalni az áldozatokért. Ez azt jelenti, hogy a saját belső jogrendjében saját maga kell, hogy ellenőrizze a saját aktorait az ilyen cselekmények miatt. Ez egyfajta „belső” ellenőrzés, az állam a katonai hierarchiai rendszeren keresztül saját magát ellenőrzi. Ha valamilyen jogsértés, bűncselekmény van, akkor saját igazságszolgáltatási rendszerének kötelessége eljárni a vonatkozó nemzetközi jogi előírások alapján. Nyilván sehol sem tökéletesen, de normális országokban többé-kevésbé ez azért szokott működni. Oroszországban, meg mindenütt, ahol az igazságszolgáltatás függetlensége némileg hiányos, ott gyakori, hogy nem működik tökéletesen. Ami ténymegállapítás szempontjából fontos és jelentős lehet, az NGO-k – lásd az Amnesty International – jelentése lehet, amit kívülről vagy elhisz valaki, vagy nem. Természetesen az érintett állam nem szokta elhinni, az érintett állammal ellentétes államok pedig szeretik a jelentést az egekbe magasztalni. Ezek a szervezetek azonban általában odafigyelnek a hitelességükre, ritka az, hogy egy NGO ilyen kérdésekben hazudik. Ami a nem kormányzati szervezetek között is egy külön „műfaj”, az a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága, ahol ezeknek a kérdéseknek a jogi aspektusai tekintetében a legkomolyabb szakértelem található. Ennek viszont nagyon komoly következménye a Vöröskereszt sajátosságából fakad: hogyha a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága tagjai vagy delegáltjai tapasztalnak valamit, tudomást szereznek valamilyen jogsértésről, akkor arról ők nem szoktak beszélni, mert a szervezet egyik működési alapelve a bizalmasság. Akár ha bűncselekményről is szereznek tudomást, arról nyilvánosan sosem beszélnek „kifelé”, a tudomásukra jutott jogsértésekről ők azt az államot értesítik, amelyiknek a jogsértés betudható. Ha ugyanis a Vöröskereszt a nyilvánosság elé menne ezekkel a dolgokkal, akkor ellehetetlenülne a humanitárius missziója, a hadviselő felek soha nem engednék a háborús helyzet környékére, hiszen nem kellenek az esetleges tanúk az esetleges jogsértésekhez. Emiatt van az, hogy még a Nemzetközi Büntetőbíróság statútumában is van egy előírás, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát, a küldötteit, azok alkalmazottait tanúként sem lehet idézni a bíróságra, ami egy nagyon speciális helyzet. A végső, „külső” ellenőrzés pedig – ha szabad így fogalmazni –, az a másik hadviselő fél. Elvileg egy fegyveres konfliktusban az elfogott katonák hadifogoly státuszra jogosultak, de, ha bizonyítható, hogy elkövettek valamilyen háborús bűncselekményt, akkor a fogva tartó hatalom is jogszerűen bíróság elé állíthatja őket. A harmadik külső lehetőség az a lehetséges nemzetközi büntetőbírói fórumok valamelyike. A Nemzetközi Büntetőbíróság a jelen orosz-ukrán háborúban minden további nélkül el tud járni azoknak a háborús bűncselekményeknek az esetében, amelyek Ukrajna területén történnek. Például az ön által említett konkrét ügyben is, amennyiben fel van tárva a tényállás, meg lehet állapítani, hogy orosz oldalon ki a felelőse ennek a műveletnek, végrehajtásának és tervezésének, vagy az esetleges jogsértések ki nem vizsgálásának. Ez megnyithatja akár a Nemzetközi Büntetőbíróság előtt is a személyes büntetőjogi felelősség megállapításának lehetőségét. Egyébként pedig általánosságban a jogsértő állam a felelős minden ilyen jogsértésért. Ez azt jelenti, hogy Oroszország esetében az ilyenfajta hadijog-sértések miatt az állam felelőssége is megáll. 

Ez nemzetközi perben kimondható?

Ezt nem könnyű valamilyen nemzetközi perben kikényszeríteni, már csak azért sem, mert a nemzetközi jogban az államok közti vitákban nincs kötelező bíráskodás. Jelenleg már van egy folyamatban lévő peres eljárás Oroszország és Ukrajna között, amiben van esély, hogy az ilyen és hasonló esetek bekerülnek a megállapítandó jogsértések közé. Bár vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy a bíróság tud ítéletet hozni, ugyanis ennek a pernek a joghatósági alapját a népirtás elleni egyezmény sérelmének állítása adja. A lényeg az, hogy elméletben fennáll akár az állam felelősségének megállapítása is. 

Maguk a civilek, vagy akár a rokonaik, akik elszenvedői voltak a háborús bűncselekményeknek, fordulhatnak bárhová is?

Normális esetben elméleti szabály az, hogy az állam a felelős akár az egyéni sérelmekért is. Például az Amerikai Egyesült Államokban szintén van olyan törvény, ami alapján a kormányzati alkalmazott által elkövetett jogsértés miatt kártérítésért lehet perelni a szövetségi kormányt, egy másik törvény alapján pedig az elkövető vonható személyében felelősségre, amennyiben az USA fegyveres erejének tagja bizonyíthatóan háborús bűntettet követ el. Ez meg is szokott történni. Elméletben egy ilyen cselekmény miatt Oroszországot is lehetne perelni orosz bíróság előtt, de el tudjuk képzelni, hogy mennyi esélye van annak, hogy most egy ukrán állampolgár elmegy Oroszországba, és bepereli Oroszországot a háborúban esett cselekmények miatt. Ami viszont lehetőség lenne még, hogy adott esetben megpróbálnak a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. Ilyen ügyekben a strasbourgi bíróságnak van rutinja. Sajnos sok olyan ügy volt, amikor egy állam katonai cselekménye miatt akár egyéni kártérítést is megítélt az áldozatoknak. Ennek akadálya ugyanakkor az, hogy nem sokkal a háború megkezdése után Oroszország bejelentette, kilép az Európa Tanácsból, és nem olyan régen az állami Duma, az orosz parlament formálisan fölmondta az Emberi Jogok Európai Egyezményét is. Ami elméletben azt jelenti, ha meg is indul egy panaszos eljárás, akkor is azt fogja mondani Oroszország, hogy ez őt nem érdekli, és egyáltalán nem lesz hajlandó együttműködni. Tegyük hozzá, hogy Oroszország az elmúlt években amúgy sem hajtotta már végre a strasbourgi ítéleteket.