Lattmann Tamás: Orbán igazából nem tudott volna jót mondani a magyarverő törökök ügyében - 2. rész

Vannak-e szabályok a nemzetközi jogban arról, hogy egy kormánynak meg kell védenie az állampolgárait, vagy épp a történelmét egy másik, nem szövetséges állammal szemben? Gondolok itt például az augusztus 20-i magyarverő törökökre, vagy arra az orosz történelemkönyvre, amely fasisztának nevezi az '56-os forradalmárokat.

Ez nagyon érdekes dolog. Ebben a kérdésben az államok a saját érdekük miatt azt az álláspontot szokták képviselni, hogy pont ők mondják ki: nekik kötelességük és joguk is megvédeni a saját állampolgárukat. Ez azért izgalmas dolog, mert ezt az álláspontot gyakran kritizálják. Így sokszor az üléspont határozza meg az álláspontot. Első körben ezt a kérdést is érdemes kettéválasztani: van a nemzetközi jog, meg van a belső jog. A belső jog alapján elképzelhető, hogy az állam teremt magára nézve kötelezettséget, hogy megvédje a saját állampolgárát, vagy kiálljon mellette. Ez azt jelenti, hogy akár egy belső törvénybe, akár az alkotmányába beleír egy ilyen kötelezettséget. Ilyet egyébként – ahogy a világ többi államában is – a magyar jogban számos ponton lehet látni. Az államok belső joga például jellemzően nem nagyon szokta engedni – csak feltételekkel, korlátozottan – a saját állampolgár kiadatását más államoknak: „a mi állampolgárunkat mi büntetjük meg.” Sok államnak a politikai gyakorlatában is látjuk, hogy állampolgárai védelmét adott esetben a nemzetközi kapcsolatok szintjén is egyfajta kötelezettségként értelmezi. Csak itt az a probléma, hogy a belső jogi kötelezettség végrehajtása adott esetben nemzetközi jogi kötelezettség megszegésével járhat. Példa erre a teheráni amerikai nagykövetség elleni 1979-es híres-hírhedt incidens, amikor amerikai állampolgárokat, diplomáciai személyzetet fogtak el Iránban. A teheráni nagykövetségi ügy végül a nemzetközi bíróságon ért véget, ahol kimondták Irán felelősségét, azt, hogy megsértette a nemzetközi jogot, majd utána sokáig mentek még a tárgyalások az amerikaiak és az irániak között, amíg végre mindenki hazatért Amerikába. Erről szólt az Argó-akció című film is, ami bemutatta, hogyan csempésztek ki amerikai diplomatákat Iránból. De arról nagyon kevesen beszélnek azóta is, hogy az Egyesült Államok amellett, hogy beperelte Iránt, párhuzamosan egy mentőakciót is szervezett. Ugyanis az Egyesült Államoknak az volt a határozott álláspontja, hogy neki joga van védeni az állampolgárait. Ez azzal járt, hogy két helikopterrel berepülnek Iránba, és erőt alkalmaznak. Washington álláspontja nagyon világos volt, azt mondták, hogy nekik ehhez joguk van. Ugyanakkor az ENSZ alapokmánya, meg a vonatkozó szabályok azért az erő alkalmazására így nem adnak lehetőséget, az említett szabályok azt mondják, hogy erő alkalmazására a Biztonsági Tanács felhatalmazása alapján és önvédelem esetében van lehetőség. A saját állampolgárok védelmét az államok hajlamosak önvédelemként aposztrofálni. Az más kérdés, hogy az amerikaiak iráni katonai akciója – gépmeghibásodás miatt, meg lezuhant az egyik helikopter – nem sikerült, de ott közben folyamatban volt egy bírósági eljárás. A nemzetközi bíróságon azért fölmerültek olyan gondolatok, mennyire van az rendben, hogy folyik egy bírósági eljárás, és egy állam azzal párhuzamosan katonai akciót is végre akar hajtani. Fölmerült, hogy ezt az esetet minősíteni kéne, de a nemzetközi bíróság többsége – szakmai értelemben helyesen – úgy döntött, hogy ennek a kérdésnek a vizsgálatára nem terjed ki a joghatóságuk, és abban a kérdésben, hogy jogszerű volt-e a katonai akció, nem foglaltak állást. Azért volt ez egy izgalmas rész, mert itt lehetett azt mondani, hogy ütközik egymással a nemzetközi jog és az államok belső, önmaguk által kijelölt kötelezettsége. A kérdés az lett volna, hogy akkor melyik az erősebb. Két bíró úgy döntött, hogy ő ír erről, és mind a két bíró egyértelműen úgy foglalt állást, hogy az Egyesült Államok megsértette a nemzetközi jogot a katonai akció ötletével. Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy a 15 fős bírói tanácsból az egyik bíró szovjet volt, a másik meg a szír. Nem feltétlenül az elfogulatlanság példaképe egyik sem. A különvéleményekből kiolvasható, hogy azokban kvázi állami álláspont jelenik meg náluk. De összességében arra nincs egyértelmű válasz a nemzetközi jogban, hogy ilyen összeütközés esetében a nemzetközi jog, vagy a belső jog az erősebb-e. Vegyük hozzá, hogy azért ez egy extrém helyzet, hiszen itt megsértették az erő alkalmazására vonatkozó szabályt. Olyan betonbiztos igazodási pontunk nincs, mint egy nemzetközi szerződés vagy egy más ügyben hozott bírósági ítélet, ami egyértelmű eligazítást adna számunkra, hogy az ilyen összeütközések esetében melyik az erősebb. 

Ön mit gondol erről?

Az én álláspontom az, hogyha egyszer alapvető szabályként elfogadjuk azt, hogy a belső jogot nem használhatjuk nemzetközi jogsértés szentesítésére, vagy igazolására, akkor ebből logikusan az következik, hogy az állampolgár esetleges védelme, mint belső jogi kötelezettség nem alkalmas arra, hogy azzal nemzetközi jogot sértsünk meg. Szerintem el kell fogadni, hogy a belső jogot nem használhatjuk nemzetközi jogsértés szentesítésére, mert ellenkező esetben tényleg soha nem működne a nemzetközi jog. Hiszen egy perc alatt lehet belső törvényt írni, és az akár az is lehet, hogy megsérti a nemzetközi jogot. Igazából pedig a nemzetközi jog szintjén nem jelenik meg olyan szabály, ami az állampolgárok védelmének kötelezettsége vagy jogosítványa esetében felülírna más, létező nemzetközi jogi szabályokat. Szerintem ilyen nincs. Ha ezt meghallják, akkor az államok igen nagy többsége, és különösen a politikusok, „lábrázást” kapnak tőle. Mert nekik az az érdekük, hogy folyamatosan azt kell eladniuk a választópolgároknak: bármi áron megvédik őket. Azt elismerem, hogy lehet ilyen belső kötelezettségük az államoknak, sőt, a magam részéről azt mondanám, hogy ilyen belső kötelezettsége van is az államnak, de a nemzetközi jogot ez nem írhatja felül. 

Magyarul jól tette Orbán, hogy a magyarverő törökök ügyében hallgatott, mint a sír?

Ebben a történetben Orbán nem tudott volna igazából jót mondani sem politikai, sem más értelemben. Ha mond valamit, amivel egyértelműen megfedi Erdogan embereit, akkor lehet, hogy azzal megsérti a „szultánt”, ami politikailag nem bölcs. Olyat meg nyilván nem akart mondani, hogy a „szultánnak” ezt szabad, hiszen szerinte Magyarország „a szuverenitás hazája”. 

És ez mennyire látszik meg a magyar miniszterelnök megítélésében itthon?

Semennyire. Merthogy Orbán Viktor követői már kellemesen kondicionálva vannak arra, hogy a miniszterelnöknek mindig mindenben igaza van. Már tele volt vele a kormányzati média, hogy aki bemutatott Erdogannak amúgy is egy „balos, zöld, libsi kommunista”, és egy átlagos orbánista szemében úgysem kár érte, megérdemelte, amit kapott, mert minek ment oda. Aki meg nem szereti Orbánt és támogatja ezt a srácot, úgy véli, hogy gusztustalan és undorító az, ami vele történt, ilyet nem szabad csinálni, az meg nem fogja kevésbé nem szeretni a kormányfőt ezek után. Orbánnak tulajdonképpen nincs vesztenivalója. Szerintem ezek után sem fogunk tőle semmit hallani a történtekről, mert akármit mond, azzal csak potencionálisan ront a helyzeten. Azt meg ő is, meg a sajtó is nagyon jól tudja, hogy ez az ügy körülbelül 72 óráig lesz hír.

(Az 1. részt itt olvashatják.)