Légvárakra épül a magyar gazdaságpolitika

Valóban az lenne a megoldás, amit Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter mond, hogy minden megoldódik, ha korlátozzák az élelmiszerboltok haszonkulcsát néhány alapvető élelmiszer esetében? A már korábban kudarcot vallott árstop egy újabb változata orvosolni képes a hazai inflációt?

A nemzetgazdasági miniszter ebben bízik. Úgy gondolja, ha megfenyegeti a piaci szereplőket, akkor a legnagyobb szupermarketek nem fognak megpróbálkozni más termékek árának emelésével, hogy így csökkentsék az akár napi csaknem milliárdos veszteségüket. Büntetéssel, fenyegetésekkel ideig-óráig féken lehet tartani az inflációt, de tartós eredményt csak az inflációs nyomás okainak megszüntetésével lehetne elérni. Olyan szabályozást kellene bevezetni, ami valóban olcsóbbá tehetné azokat a termékeket, amelyek áremelkedése meghaladja a kritikus szintet. Piackomfortabb megoldás lenne az adócsökkentés a kereskedelemben, elgondolkodhatna a kormány azon, indokolt-e, hogy nálunk legyen az unió legmagasabb áfája, ami miatt a határok közelében lakók a szomszédos országokba járnak bevásárolni. 

Az áfa mértéke a kormány szemében szent és sérthetetlen. Ha a csökkentés szóba kerül, azzal hárítják el, hogy a kereskedők biztosan lenyelnék…

Ez nem azt jelenti, hogy nálunk kellene bevezetni a világ legkisebb áfáját, de azért el lehetne gondolkodni azon is, hogy mekkora forgalmat veszítünk a külföldi bevásárló turizmuson. 

A magas áfáról azért sem mondana le a kormány, mert minden forint bevételre szüksége van.

Egy alacsonyabb áfabevételt el tudna viselni a büdzsé, ha mondjuk kevesebbet költenénk bizonyos iparágak gazdasági támogatására. Milliárdokat adunk a kínaiaknak, hogy ide telepedjen a BYD, nálunk nyisson üzemet a CATL, meg nem is tudom kicsodák. Ha az a nekik ajándékozott 300-500 milliárd forint a kasszában maradna, akkor máris lenne forrás bizonyos adóterhek csökkentésére. Amikor megszületnek a gazdasági döntések, fel szokás tenni a kérdést: mi a fontosabb? Ha a fő cél az infláció elleni küzdelem, akkor számolni kell a mellékhatásával, tudomásul kell venni, hogy bizonyos külföldi cégeket nem lehet agyontámogatni. Ha meg az a cél, hogy ezek idejöjjenek, akkor meg ne siránkozzunk az infláció miatt. 

Számos közgazdász állítja, hogy a magas infláció mögött mindig valami hibás állami intézkedés van.

Ez kétségtelen. Ha nem így volna, akkor a magyar árak is belesimulnánk az EU-s átlagba. Ha nem is tetszik a kormánynak, de jól látszik, hogy azok az intézkedések, amelyek a rezsicsökkentéshez kapcsolódnak – a példátlan mértékű keresztfinanszírozás, ami a vállalati és a lakossági energiaárak között kialakult – nyilvánvalóan gerjesztik az inflációt. A vállalkozások sokkal drágábban kapják mind a villamosenergiát, mind a gázt, ebből következően magasabb árszinten termelnek. Ha magasabb a termelői árszint, azt természetesen érvényesíteni akarják az árakban is. Mi ezzel a probléma? Mondok egy másik példát. Amikor a biztosítási adókat felemelik és emiatt megnő a biztosítások díja, akkor miért várjuk el azt, hogy a biztosító ne emelje a díját? Vagy amikor a bankszámla költségek azért emelkednek, mert többszörösére emelt illetéket kell fizetni minden átutalás után, akkor miért gondoljuk, hogy ezt majd a bankok úgymond „lenyelik”?  Nekik nem fáj az a 200 milliárd, ami ebből költségként megjelenik náluk? Az a baj, hogy a magyar kormány mindig csak a maga érdekeit nézi. Azt gondolja, csak neki van szüksége a bevételekre, más meg nyelje le a veszteséget, vagy gazdálkodja ki. Ez az, ami hosszú távon nem működik.

Eljutottak a cégek odáig, hogy már nem nagyon van miből kigazdálkodni ezeket a veszteségeket.

Igen. Ezzel is szembe kellene nézni egyszer. Érdemes megfigyelni a termelői árindexet, mert nemcsak a fogyasztói árindex emelkedik. A mostani inflációs nyomásban vastagon benne van, hogy a béreket muszáj volt valorizálni. A 15 százalékos béremelés a szolgáltató cégeknél minimum 6-7 százalékos áremelést jelent, mert egyébként miből fizetnék ki a dolgozókat? Eközben a nekik benyújtott számlák végösszege is emelkedett, nőttek a hatósági díjak, bizonyos ágazatokra még különadókat is kivetettek. Ebben a helyzetben ne csodálkozzon a gazdasági miniszter, hogy hirtelen 10-15 százalékkal is kénytelenek bizonyos szakterületeken emelni az árakat. 

Ha jól értem, akkor ön szerint új szemléletű gazdaságpolitika kellene? 

Ezt már régóta mondjuk. Nem tartható fenn az a fajta gazdaságpolitika, ami a magyar vállalkozások kifosztásán alapul, mert most valójában ez történik. Extra magas adóteher sújtja a hazai KKV-kat, miközben a nálunk letelepedett külföldi cégek alig fizetnek adót, mert mindenféle mentességet kapnak. Ebből következik az állam növekvő étvágya, az egyre fogyatkozó magyar vállalkozói körnek kell kitermelnie a szüksége bevételeket. Ne csodálkozzunk, ha ezek előbb vagy utóbb megroppannak.

Most csak a magas élelmiszerárak verték ki a „biztosítékot”, ami azt mutatja, hogy a mezőgazdaság struktúrájával alapvető bajok lehetnek. Ön is így látja?

A nagyüzemek a szántóföldi gazdálkodást helyezik előtérbe, a nagyüzemi hazai zöldség- és gyümölcstermelés gyakorlatilag megszűnt. Nem költenek rá, mert nem kifizetődő. Amikor nincs az almának ára, akkor a gazdálkodók nem fognak az almafák ültetésére pénzt költeni. Emlékszünk rá, néhány éve 70 forintért vásárolták meg léalmának az étkezési almát, miközben a termelési költsége 100 forint körül járt. A legjobb almatermő vidékeken kivágták a fákat. A makói hagymát Hollandiában termelik, a zöldpaprikát Észak-Afrikában, a fokhagyma Kínából jön. Ami hazai termés, az jóval drágábban kerül a polcokra. Azoknak sem könnyű, akik a nagy táblás művelés mellett döntenek, mert számolniuk kell azzal, hogy amikor éppen be kell takarítani a termést, akkor hirtelen kellene nagy tömeget eladni, de nincs, aki felvásárolja, és nincs az országban elegendő raktárkapacitás sem. Ilyenkor nagy tömegben megy ki az áru külföldre, majd február környékén hiány keletkezik. Akkor importálni kell, természetesen drágábban, mint amennyiért a nyári hónapokban el lehetett adni a hazait. Ha búzáról van szó, akkor a malmok emiatt drágábban veszik a gabonát, drágább lesz a liszt, persze a kenyér ára is követi. És visszaértünk az ördögi körbe, ami az árak emelkedésével zárul. A gazdaságpolitika irányítói nem úgy gondolkodnak, hogy a teljes vertikumokat tekintsék át, kiszakítanak belőlük egy-egy területet – adott esetben a kiskereskedelmet – ahelyett, hogy figyelembe vennék, hogy az élelmiszerárakban lecsapódnak a mezőgazdaság, az élelmiszeripar és persze a kereskedelem növekvő költségei egyaránt. A vége az, hogy egyik sem tud jól működni, minden eresztékében recseg-ropog az ágazat.

Van remény a kilábalásra?

Az a baj, hogy az elmúlt 15 év gazdaságpolitikája mindig csak a máról szólt, meg talán a holnapról, de a holnaputánról soha. Ez senkit nem érdekel, mert ki tudja, ma még mi vagyunk hatalmon, holnapután talán más lesz. 

Arra gondol, hogy voltak egy időben a három éves költségvetési tervek, amiket aztán gyorsan el is felejtettek?

Igen. Gyakorlatilag kétszer fogadott el a parlament ilyen „hosszú” tervet, harmadszorra rájöttek, hogy ez tarthatatlan, mert maga a kormány sem tartja be a saját elképzeléseit. De az áprilisi tervezés is egy ilyen elfuserált ötlet, amihez az idén ismét vissza akarnak térni. Azt írnak be a költségvetésbe, amit nem szégyellnek, mert tudja mindenki, hogy úgysem lehet betartani. A tavalyi évnek sincsenek meg a tényszámai, nem tudjuk, hogy milyen lesz az idei nemzetközi gazdasági környezet. Bármilyen számot beírhatnak, bízhatnak benne, hogy teljesülni fog. Ha mégsem? Akkor beírnak a helyére más számot. Ennek nem sok értelme van. Papíron lesz egy költségvetés, amelyet akár minden második nap meg lehet változtatni. Tavaly is minden tizedik napra jutott egy ilyen változtatás. 

Ez azt jelenti, hogy az egész magyar gazdaságpolitika légvárakra épül?

Nyilván, de már jó ideje arra épül. Azokra az illúziókra, hogy majd Nyugat-Európában kilábalás jön, noha egyébként nem tudjuk, hogy mitől? Miért gondoljuk azt, hogy kilábalás jön, ha egyébként azt látjuk, hogy Kínát kiszorítják az amerikai piacról, nekünk meg Kínát kéne kiszorítani az európairól, eközben mi vagyunk Kína leglelkesebb támogatói. Ezek olyan dolgok, amiken el kellene gondolkodni. De ugyanez igaz a vámokra: ha Trump vámot vethet ki az európai árukra, akkor nyilván Európa is vámokat fog kivetni az amerikai árukra, ergo emiatt minden drágulni fog. Ha drágulnak az áruk, akkor az infláció elindul fölfelé, s ha ez elkezdődik, akkor a kamatok is fölfelé mennek, ha a kamat emelkedik, akkor aztán végleg megnézhetjük magunkat. A kamatkiadásoknak komoly szerepük van egy olyan súlyosan eladósodott ország esetében, mint Magyarország. Ezek mind olyan dolgok, amelyekkel realistán kéne számolni, nem optimistán. Sajnos az az egyik baja a költségvetésnek, hogy az utóbbi időben általában optimista feltételekre épültek. 

Ezt várta el a pénzügyi szakemberektől a kormányzat.

Ez volt a kötelező hozzáállás, de ennek köze sem volt a tényleges lehetőségekhez. Mire gondolok? Ha a bevételi oldalon például szja-mentességekről döntenek, akkor nyilvánvalóan elképzelhetetlen a másik oldalon betartani a célul tűzött 3,5 százalékos költségvetési hiányt. Miközben a kormány optimistán gondol a bevételekre, azt hiszi, hogy valamilyen csoda folytán, majd sok folyik be a kasszába, a kiadásokról szintén optimistán feltételezi, hogy majd azok is kisebbek lesznek, mint tervezték, ergo a költségvetés az egyensúly felé halad… Valójában mindenki pontosan tudja, hogy szó sem lehet az egyensúlyról, és a hiány sem marad meg a 3,5 százalékon. Mindent fordítva terveznek: a bevételeket pesszimistán, a kiadásokat meg még pesszimistában veszik számba. És ha véletlenül jobb lesz a helyzet, akkor utólag még mindig lehet osztogatni, mert keletkezik valamennyi tartalék. Mi pedig előbb osztunk, azután számolunk.  

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2023. május 25-i adása itt nézhető meg: