„Magyar átok” a történelmi uralkodás vágya

Minden, ami a rendszerváltás előtt történt a tankönyvekbe való? Csakis a '90-es évektől érdemes elemezni a politikai és társadalmi viszonyainkat? 

Mi a Méltányosságnál más felfogásból szemléljük a magyar utat. Szerintem a hazai politikatörténet különlegessége, hogy a jelen folyamatai nem a két világháború közötti időszakkal, nem is a rendszerváltás után kezdődtek, hanem az 1867-es kiegyezéssel. Akkortól jelentek meg azok a máig meghatározó politikai trendek, mint a domináns kormánypárt, a szervezetlen és szétaprózódott ellenzék, az erős vezető és erős kormányzás. Az egyszerre keleties és nyugatias magyar politika és társadalom. Ha tehát e szempontból tekintünk az 1990 utáni, de még inkább a 2010 utáni időszakra, egyértelműen kirajzolódnak az említett trendek, miközben a szomszédos volt szocialista vagy EU-tagállamok esetében ezek javarészt alkalomszerűen, vagy épp egyáltalán meg sem jelennek.

A volt keleti blokk államai a rendszerváltás után a nyugat-európai mintákat igyekeztek követni. Mi ebben is különbözünk.   

De ez csak 2010 után vált jellemzővé. Korábban, a '90-es évektől, minden kormány inkább a nyugati partnerséget kereste, és a felzárkózás szándékát bizonygatta. A mintakövető magatartástól való eltérés kezdetben alkalomszerűen jelent meg, és a „fülkeforradalmat” követően vált látványossá. Az egyik első ilyen lépést az Antall-kormány tette meg, amikor meghirdette a határon túli magyarokat támogató nemzetpolitikát. Később ezt minden utána következő kormányzat igyekezett fenntartani, igaz, eltérő mértékben. A magyar különutasság az első kétharmados Orbán-kormánnyal erősödött fel, akkor került középpontba a keleti nyitás a fejlődő világ felé, akkor helyeződtek új alapokra a magyar-orosz kapcsolatok. Érték- helyett érdekalapúvá váltak. Sokakat meg is hökkentett, hogy a Nagy Imre újratemetésén a szovjet csapatok kivonását követelő Orbán Viktor húsz évvel később derűsen parolázott az újra birodalmi ambíciókra törő Vlagyimir Putyinnal, jó kapcsolatokat ápol az orosz állammal az orosz-ukrán háború ellenére.

Mégis a térség egyetlen olyan politikusa, aki a legstabilabb hatalmi rendszert tudta kiépíteni.  

Egy politikai vezető formátumát saját tehetségén, tevékenységén és pártjának lehetőségein túl, az ellenfelei, meg a hazai és nemzetközi politikai helyzet is jelentősen meghatározzák. A volt keleti blokk politikusai közül alig vannak már ilyenek. Orbán mellett Robert Fico, Mikuláš Dzurinda, Donald Tusk, Jarosław Kaczyński és még talán a román Klaus Iohannis említhető, de a felsorolt államférfiak közül a magyar miniszterelnök az, aki választásról-választásra, egynél több cikluson át vezethette országát, s ezáltal hosszú távon irányt szabhatott hazája kül- és belpolitikájának. A többiek jó esetben négy-öt évig tudták megőrizni a mandátumukat. Ebben is egyedi a „magyar út”. Az elmúlt több mint száz évben Tisza Kálmán 14 évig, Bethlen István 10 évig vezette a kormányát, Orbán Viktor már most több mint 14 éve. A rendkívüli magyar példák mind abból fakadtak, hogy e vezetők és környezetük felismerték a hazai politikatörténet és geopolitika trendjeit, rendszerben és hosszú távon gondolkodtak, és terveik megvalósításához megvoltak a megfelelő anyagi és személyi erőforrások. Így tudtak még kivételes időszakokban is a posztjukon maradni. 

A közép-kelet-európai térségben mindig voltak és vannak feltörekvő politikai erők, de ezek akár kormányon, akár ellenzékben egy idő után felsültek. 

A magyar helyzet e téren is sajátos. A Fidesz több mint harminc éve nemcsak a határainkon belül aktív és jelentős szereplő, hanem képes a hazai pályán túl, az Európai Unióban is – hol pozitív, hol negatív kicsengéssel – magára vonni a figyelmet. Alig akad még egy olyan politikai formáció Közép-Kelet-Európában, amely évtizedek alatt saját közvélemény-kutató és politikaelemző intézeteket, influenszer műhelyeket, valamint tehetséggondozási hálózatokat épített ki. Más térségbeli pártoknál is fel-feltűnnek a kampányidőszakban politikai marketinggel foglalkozó külsős cégek és tanácsadók, ami leginkább rövidtávú gondolkodásra és tervezésre vall. Pedig, ha van egy terület, amelyben mindenképp pozitív példaként említhető a Fidesz, az a hosszú távú gondolkodás, amelynek elengedhetetlen szereplői a háttérintézmények.

Ugyanezt megtehette volna a kormány egy erős ellenzék mellett is?

Egy politikai erő dominanciájának kialakulása nem értelmezhető önmagában, ahhoz valóban vizsgálni kell az ellenzéke szerepét is. Egyébként ezt tártuk fel nemzetközi összehasonlításban a két legutóbbi kiadványunkban. Korábban három stabil politikai korszakot említettem, e három kormányzati korszakban jellemzően széttördelten és hibásan működtek a kormányon kívüli erők, amelyek képtelenek voltak a győzelemre. Ám ha időlegesen mégis sikerrel jártak, az sem hozott stabil és tartós kormányzást, és rövid időn belül visszatért az uralkodó párt. A sikertelenség több okra vezethető vissza: a hibás politikai stratégiára, az erőforráshiányra, a gyengébb minőségű és karizmájú politikusi csapatra, a társadalmi igények hibás felmérésére, a személyi ellentétekre és a koalícióképtelenségre. Ugyan az orbáni rendszer meglehetősen stabilnak tűnik – még a Magyar Péter-féle sikermenet után is –, ám érzékelhetőek bizonyos változások a Fidesz részéről is. Az Orbán-rendszerben több felháborodást kiváltó esemény történt már, ám egyik sem okozott komolyabb sokkot vagy alapvető változást az egész társadalom számára.

Viszonylag békés időszakot éltünk… 

A társadalmi traumák alatt általában olyan generációkat érintő sokkra szoktunk gondolni, amelyek a háborúkkal teli időszakokban érintik az egész közösséget. Ám nem csak a fegyveres konfliktusok okozta hatásokat nevezhetjük traumáknak, hanem olyan gazdasági és társadalmi változásokat is, amelyek alapvetően felforgatják az addig megszokott mindennapokat. Ilyen volt az 1989-es rendszerváltás és az azt követő gazdasági sokkterápia évei, valamint a 2006-os őszödi beszéd körüli időszak is, amelyek egyúttal jelentősen megosztották a közösséget. Valamiféle változás jelei mégis felfedezhetők a kormányzat megítélésében, ugyanis egyre többen érzik úgy, hogy a 2010 óta kormányon lévő politikai vezetés és annak holdudvara elnyomja a vele kritikus, nem szimpatizáló, más értékeket vallókat, miközben leuralja a régi ellenzéki szavazókat. Másrészt az emberek, ha nem is ideológiai alapon, gazdasági és szociális téren kiábrándultak a kormányzásból, amit a Magyar Péter támogatottságának gyors növekedése is mutat. E mögött persze még valami felfedezhető: nem látszik a kiút, vagyis a rendszer leválthatósága, alternatívája. Ez pedig egyre többek számára jelent traumatizáló élményt, hiszen a 2010 körül születettek nem igazán ismernek mást, csak az Orbán-rendszert, amelyben felnőnek, s ebben nagyon hasonlítanak a Kádár-rendszer „szülötteire”.  

Van azonban egy lényeges különbség: a mai nem egy zárt világ, bármikor ki lehet belőle lépni, elhagyni az országot. 

Sokan élnek is ezzel, de az figyelmeztető, hogy elsősorban a fiatalok indulnak el. Akiket megkérdeznek, azt mondják, a belső ellenségeskedésből lett elegük. Való igaz, a közép-európai térségből a magyar közösség a leginkább megosztott, kiszolgáltatott és befolyásolható. Emiatt sem vagyunk képesek úgy betagozódni az unió társadalmába, ahogyan sokan mások már megtették előttünk, lásd a spanyolokat, görögöket, portugálokat, de a volt kommunista blokkból a szlovéneket és az észteket. Nem akarjuk megvívni azokat a belső szakpolitikai és értékrendi, társadalmi vitákat, amelyek a nyugati államok mindegyikében lezajlottak, mert az terhet és időt jelent. A nyugat-utánzásból csak az intézményi minták honosodtak meg, a társadalmiak kevésbé. A magyar „útkeresés” pedig kimerül abban, ahogyan az Orbán-kormány a magyar történelmi „különlegességre” és „küldetéstudatra” építkezik. Többek között mi akarjuk a keresztény Nyugatot megmenteni a bevándorlástól és önmagától, az „eltéved” uniós vezetéstől. E két különböző minta az eltérő történelmi tapasztalatokból fakad, és úgy tűnik, a köztük lévő konfliktus még bizonyosan feloldásra vár, miközben a magyar társadalomra gyakorolt hatásuk folyamatos.

Mégis mi következik a magyar politika egyediségéből? 

Három megállapítás. Először is Magyarország elhelyezése a mindenkori demokrácia-diktatúra felosztásban értelmezhetetlen, mert a magyar politikatörténet hosszú távú trendjei felülírják ezt a logikát. Másodszor: a dominancia vágya és a régiós vezetői szerepre törekvés a magyar történelemre jellemző jelenség, amit a bírálóinknak nem ostorozni, inkább megérteni kellene. Harmadszor pedig az EU-s és nyugati értékrendszertől eltér a magyar társadalom a zárt gondolkodásával, politikailag felerősített traumáival és mély megosztottságával – így kevésbé képes azokat értékelni és befogadni.