Magyar az, aki... ?
„Magyar az, akinek fáj Trianon" – szokták mondani. Igen, fáj. Fáj akkor is, ha a mondás nem valamelyik nagyságunktól: Illyéstől vagy Karinthytól ered, akiknek tulajdonítani szokták. Abban, hogy fáj, semmi nacionalizmus vagy múltba révedő sérelmi politika nincs. Az igazságtalanság mindig fáj, baloldali ember pláne tudja ezt.
Ez pedig igazságtalan döntés volt, ami több millió embert tett olyan hatalmak alattvalójává, amelyek többnyire korlátozták jogaikat, másodrendű állampolgároknak tekintették a nemzetiségeiket. Ahol rossz volt magyarnak lenni. Mert az új hatalmak épp úgy a „nemzetállamot", egy nemzet államát tartották üdvözítőnek, mint ma Orbán, aki mintha nem tudná, örökös nemzetállamozásával milyen sorsot szán a más többségi nemzetekkel együtt élő magyaroknak.
A trianoni béke attól még nem válik igazságosabbá, hogy az a történelmi Magyarország, amelyet felváltott, hasonlóan igazságtalan volt. Minden volt, csak nem „nemzetállam": az 1910-es népszámlálásnál csak a lakosság 54,5 százaléka vallotta magát magyarnak. A nemzetiségeket épp úgy másodrendű állampolgároknak tekintették benne, mint később az utódállamok többségében a magyarokat. A régi bűnökért a történelem ezeken a kisebbségi létbe került magyarokon állt bosszút, akik nem voltak felelősek.
Ezért fáj Trianon igazságtalansága.
De én jobban szeretném, ha folytatnánk a mondatot. Nem helyettesítenénk, de folytatnánk: Magyar az, akinek fáj, ha honfitársait szűkölködni, koplalni, fűtetlen szobában (vagy még ott sem) aludni, kiszolgáltatottá, képzetlenné, jogfosztottá válni látja. Könnyű az a fájdalom, amelynek forrásán úgysem tudsz segíteni. Fájjon az is, amin lehet változtatni!
Ezekre fogok gondolni, amikor június 4-én pár percre én is megállok.
