Magyar Bálint: kultúra ellenes háború zajlik (1.)

– Nagyjából öt évvel ezelőtt jelent meg a könyved, A magyar maffiaállam anatómiája, amelynek egy fejezete a kultúrával is foglalkozott. Azt írod ebben többek között, hogy a Fidesz számára a kultúra ízléskérdésből hitkérdéssé, műélvezetből tanúságtétellé, és mint ilyen, direkt politikai állásfoglalássá válik. Azt is írod, hogy ennek következményeként, a hatalom elfoglalja a kulturális élet minden területét. Ezek a megállapítások a jövendőre vonatkoztak akkor; azokra a lépésekre, amelyeket most a kormányzat megtett?

– Amikor a könyvemet írtam – tehát 2015-ben –, ez már részben a múltat is jelentette, hiszen a Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után, a kultúra területén ugyancsak elindította a megszállás folyamatát. Sőt: már az első kormányzása idején –1998-2002 között is – elindult ezen az úton. Hiszen emlékezzünk csak arra, a nem pusztán szimbolikus aktusra, amellyel leállította a Nemzeti Színház építését; megsemmisítette azt a pályázatot, amely Magyarország legszélesebb körű pályázata volt – 72-en indultak el rajta –, ugyanakkor pályázat nélkül valósítottak meg egy a giccses ízlésüknek megfelelő, korrupcióval terhelt beruházással lebonyolított, funkcionálisan ugyanakkor rossz Nemzeti Színházat. Ennek a lépésnek akkor az volt az üzenete, hogy kerül, amibe kerül, de a liberálisok nem adhatnak színházat a nemzetnek, mert ők per definitionem nemzetellenesek.

– A kulturális élet más területét még nem vették azért ekkor birtokba?

– 2010 után először a köz- és felsőoktatás autonómiájának felszámolására, illetve a liberális filozófusok elleni támadásra került sor. A különböző művészeti területek alávetése ezt követően, részben ezzel párhuzamosan zajlott. Az évtized közepére már dinnyeföldhöz juttatták híveiket, és műfajonként helytartóra bízták a kultúra felügyeletét, a komolyzenétől a színházi életig, a filmtől a képzőművészetig. A függőségi rendszer formagazdag módon épült ki: kormánybiztosságok, főigazgatóságok, alternatív kormánypárti művészeti akadémia és művészeti társaságok intézményeibe szervezték a kultúra felügyeletét. Persze a direkt irányítást néhány tényező akadályozta. Egyrészt az, hogy a kultúra bizonyos területei – mint például a könyvkiadás – kevésbé támogatás-igényesek, és így nehezebb domesztikálni azokat. Másrészt az önkormányzati kulturális intézményfenntartás is lehet (paradox módon, még a fideszes vezetésű városokban is) fékező hatású. Például Tarlós István, aki nem vádolható azzal, hogy otthonosan mozogna a kultúra területén, az Új Színház igazgatói kinevezésénél teljesített egy kormányzati kérést, ám az ezt követő botrány hatására, már óvatosan járt el a további színházvezetői kinevezéseknél. Harmadrészt előfordul, hogy prémiumkategóriás oligarcha – mint például a nemrég elhunyt Andy Vajna filmügyi helytartó – az egyébként vitatható filmtámogatási rendszerbe tényleges szakembereket engedett be.

– De, ezek szerint, a mostani intézkedések tükrében, Orbán nem lehetett elégedett a kialakult helyzettel, mert most olyan intézkedés-sorozatot látunk – nyilvánvaló összefüggésben az önkormányzati választások kudarcával –, amelyben olyan törvényeket, rendeleteket hoznak, amelyek révén maguk alá akarják gyűrni a színházakat, a könyvkiadást…

– Látni kell, hogy már nem kultúrharc zajlik, nem kulturális ízlések csatája, hanem egy kultúra-ellenes harc. Ugyanis nehéz lenne kultúrharcról beszélni ott, ahol a kormány kulturális kezdőcsapatának csatársorát a Kocsis Máté, Németh Szilárd, Halász János hármas alkotja, ahol Demeter Szilárd az ítélet-végrehajtó, a célokat pedig szinte ismeretlen zugújságírók írják meg, periférikus fórumokon. Korábban a kormánypárti kultúrharcosok azt a látszatot kelthették, hogy érdemtelenül nem jutnak forrásokhoz, lehetőségekhez. De hiába kapnak színházat, ha a megcsappant közönséget is csak állami segédlettel lehet biztosítani számukra. Hiába dőlnek a lojalitás alapú támogatások, ha nincs hozzá olvasó. És ahol nincs jelentős teljesítmény, ott nem marad más, mint a löttyös indulat. Mert még egy látszatdemokráciában is korlátozottak az eszközök, amelyekkel közönséget lehet besorozni a támogatott kultúrához. Látni kell, hogy korábban számukra szimbolikusan fontos kulturális intézmények, magaslati pontok megszállása történt. A kultúra-ellenes harc már nem a helyteremtésről, hanem az ellehetetlenítésről, a folyamatos kormányzati zaklatásról szól, valamint a Fideszen belüli irányítási műfajváltásról. Amit ugyanis a Nemzeti Kulturális Alap megszüntetésével terveztek, annak már nem az lett volna a célja, hogy miként hozzák helyzetbe saját embereiket, hiszen NKA kuratóriumaiban már rég biztosították a Fidesz-párti többséget. Bár igaz, még így is működtek tényleges kulturális szempontok. Ez esetben a számukra kissé macerás eljárástól kívántak volna szabadulni, meg attól, hogy némi érték-szemlélet is megmaradt a pénzosztásnál. A fárasztónak talált kuratóriumukat a miniszterhez közvetlenül bekötött kultúrcsinovnyikokkal, áttételek nélküli kulturális várkapitányságokkal kívánták felváltani. Ettől most, átmenetileg, eltekintettek. De ez csak látszatengedmény, mert nem a politikai befolyás mértékét, hanem csak a módját érinti. A színházak esetében más a helyzet.

– Ezt ti hogyan szabályoztátok annak idején?

– 1996-ban, mikor kulturális és oktatási miniszter lettem, én is rendezetlen helyzetet örököltem. Ugyanis az önkormányzatoknak már akkor sem volt elegendő forrásuk a színházaik fenntartására. Az esetükben csakúgy, mint a kultúra és oktatás egyéb területein is, azt tartottam szem előtt, hogy miként lehet olyan kormányzati támogatási rendszert létrehozni, amely kizárja a kormányzati politikai zsarolás lehetőségét. A színházak esetében ezt olyan szabályozással oldottuk meg, hogy minden egyes, a színházakra költött önkormányzati forinthoz az állam maga is hozzátett egy forintot. Természetesen anélkül, hogy csorbítottuk volna az önkormányzatok színigazgató választási, vagy a színigazgatók vezetői autonómiáját. Megjegyzem, ennek számos helyen az lett a botrányos következménye, hogy a helyi Fidesz – amikor megszerezte az önkormányzatot –, a pályázatoktól függetlenül, saját klienseit nevezte ki. Az alternatív színházak számára pedig elkülönítettünk egy jelentős összeget. A mostani, a parlament által szerdán elfogadott törvény pontosan ennek az ellenkezőjéről szól, és az enyhítés semmilyen valóságos engedményt nem jelent az eredeti törvényjavaslathoz képest: a miniszteri egyetértési jogot más formában, de megtartották. Ezzel a törvénnyel – az eredeti kormányzati céloknak megfelelően – ugyanúgy beleszorították a színházakat a kötelező megegyezésekbe a kormánnyal, amennyiben állami pénzhez akarnak jutni. A nélkül viszont képtelenség a működésük. Mi ez, ha nem színtiszta zsarolás?

– De miért pont most lépte meg ezt a Fidesz? Miért nem korábban, hiszen a kétharmad erre lehetőséget biztosított számára…

– Az autokratikus rendszerek kiépülésénél három szakaszt különíthetünk el: az első a kísérlet, ezt a Fidesz már az első kormányzása idején megtette. A kísérletnek erős korlátot jelentett a parlamenti kétharmad hiánya. 2010-ben azonban ez a kétharmad megszületett, miáltal létrejött egy autokratikus áttörés. Az autokratikus áttörés a politika közvetlen szféráját érintette; a fékek és ellensúlyok rendszerének felszámolását, a médiarendszer propagandacélok szerinti átalakítását és a Fidesz számára előnyös választási rendszert. Ma már csak egyetlen terület van, ahol az államéletben részleges függetlenséget tapasztalhatunk és ez a bíróságoké. Az autokratikus áttörés azonban nem válhat stabillá, ha nincs egy autokratikus konszolidáció. Most ennek vagyunk tanúi.

A konszolidáció szó talán okoz némi zavart, ne tévesszen meg senkit: a konszolidáció a hatalom érdekei alapján történik meg. Ez annyit jelent, hogy a politikai intézményeken kívüli területeket is fokozatosan, lépésről-lépésre a normatív viszonyokat patrónus-kliens viszonyokká alakítják át. Ez történt szinte minden területen. Az autokratikus normarendszer számára ellenség minden szuverenitás, függetlenül attól, hogy jelent-e tényleges veszélyt számára. Ezért nem értik sokan, hogy miért megy neki Orbán olyan intézményeknek, amelyek eltiprásának látszólag semmi haszna, sőt, a „hétköznapi” logika alapján, inkább veszít az ügyön az ország. Milliárdokat bukunk a norvég támogatás elleni csatában, pénzben is hátrányos. Nem beszélve a szellemi élet szempontjairól: ilyen a CEU elűzése, az 56-os Intézet felszámolása, s persze az Akadémia átalakítása is, stb. Én azonban ebben a folyamatban nem látok meglepőt, mégpedig azért nem, mert zajlik már régóta. A kérdés inkább az, hogy vajon miért van erre ilyen módon szükség? Hétköznapi logika alapján, értelmetlen nekirontani a színházaknak. Miért, ha a budapesti színházi élet és a művészek sem nagyon vesznek részt az aktív politizálásban. Ilyen aktivitást inkább a jobboldalhoz soroltak között láthatunk. A politikai áthallásos előadásokat pedig még a kései Kádár-rendszer is tolerálta, mert többet használt gőzkieresztő szelepként, mint amennyi veszélyt jelent az ilyesmi egy rendszerre. A színházlátogatók döntő többsége, ha nem szereti a Fideszt, nem ilyesmitől nem Fidesz-szavazó. Ismétlem tehát: ez nem kultúrharc, hanem a szuverenitás, a szabadság és félig-meddig mellékesen, a kultúra ellen folytatott háború.

(Az interjú 2. része holnap folytatódik)