Magyarország súlyos károkat szenved el Orbán hazárd külpolitikája miatt

Mi volt 2025 legnagyobb tanulsága külpolitikai megközelítésben?

Donald Trump szereplése nagyon sok mindent felborogatott, egy új korszakot nyitott az olyan lépéseivel, amelyekhez nem voltunk hozzászokva. Ezek ugyanis alapvető szabályokat és értékeket kérdőjeleztek meg. Elnökségének január óta eltelt nem egészen egy éves időszakán belül három korszakot láthattunk. Az elején a nemzetközi renddel szembemenő őrült ötletekkel jött elő, Grönland és Panama megszerzésével, Kanada betagozásával az Egyesült Államokba. Ezt a korszakot a nemzetközi ingatlanügynöki szerep fémjelezte. Amikor ez elcsendesült, akkor jött a vámháború, ami szintén ellentmond a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) égisze alatt kialakult és alkalmazott nemzetközi rend sok szabályának. Nem véletlenül léptette ki végül az USA-t a szervezetből. A trumpi vámháború technikai szempontból is abszurd, hiszen a vámokat nem országokra, hanem termékekre szokták kiszabni; a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény arra az elvre épül, hogy ugyanazt a vámtételt alkalmazzák, bárhonnan is származik az áru. Az amerikai vámosok meg fognak zavarodni, miután egészen egyszerűen nem hajtható végre a trumpi vámrendszer, ami az amerikai belső piacot is felforgatja. A bejelentett vámok nagy része olyan mértékű, hogy az alkalmazása mellett senki sem köt üzletet. A harmadik etapba az ukrajnai béketeremtés kérdéskörét sorolom, amit jól illusztrál az alaszkai Anchorage-ban tartott Trump-Putyin találkozó. Trump azt hiszi, hogy a személyes tekintélyével és Amerika súlyával el tudja érni azt, amit szeretne, nem kell figyelembe venni a partnerek indítékait és érdekeit. Az USA tele van kitűnő, a konfliktuselemzésben jártas diplomatával, de Trump nem őrájuk, hanem az ingatlanmogul golfpartner-barátjára és a vejére bízza a dolgokat. Sokat elárul arról, hogyan működik Trump, hogy a környezetében egyedül a külügyminiszter, Marco Rubio a profi tárgyaló. 

Mindebből vajon egyenesen következett a december elején napvilágot látott új amerikai biztonságpolitikai stratégia?

Trump tombolása és szeszélye rányomta a bélyegét erre az évre. Ennek a megkoronázása a december 5-én kikerült amerikai biztonságpolitikai stratégia, amelyet még csak elkezdett emészteni a világ. Ez valójában nem egy kormány politikája, hanem egy erősen szélsőjobboldali, szinte fasisztoid pártpolitika lenyomata. És Trump ezt emeli az amerikai külpolitika szintjére. Tudjuk, hogy ezek a biztonságpolitikai stratégiák egy-egy elnök ars poétikáját fejezik ki, ez így tehát Trumpot jellemzi. Kérdés, mi maradna belőle, ha leváltanák? Valószínűleg nem sok, bár valami nyoma azért lesz, mert felbátorítja az európai szélsőjobb pártjait. Ezt már előrevetítette JD Vance szereplése februárban a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián, nem csak a beszéde, hanem az a tény is, hogy miközben nem találkozott a német kancellárral, a szélsőjobb AfD vezetőjével igen. Azt is jelezte, hogy az USA szimpatizál Moszkvával és Európát bírálja.

Trump megjelenése – nem meglepő módon – Orbán Viktor számára nagyon is örömteli fejlemény volt. Hogyan látja a viszonyát Trumphoz? Mennyire szoros az valójában?

Számomra nagyon úgy tűnik, mintha az amerikai biztonságpolitikai stratégiát Orbánnal együtt fogalmazták volna meg. Kérdés, hogy melyikük hogyan hatott a másikra, Orbán csak kontrázott vagy ötleteket is adott? Ezt nem tudni, de az látszik, hogy nagy közöttük az összhang. Közös a szélsőjobb irányítású belpolitika, a migráns-ellenesség, az összefogás az ellenséggel az Európai Unióval szemben. Ez nem csak nagyon aggasztó, hanem a globális folyamatokkal is szembemegy. Az olyan, nagy dimenziókban jelentkező problémákat, mint a migráció vagy az általános felmelegedés, csak sok állam összefogásával, együttesen lehet kezelni. 

Ennek nyomán hogyan változott, változik a magyar külpolitika?

Le kell szögezni: magyar külpolitika helyett már jó ideje csak pártpolitika van. A magyar „külpolitika” nem államérdeket fogalmaz meg és érvényesít, hanem egy szélsőjobbos pártvonalat követ. Orbán a saját érdekei mentén válogatja meg a partnereit, miközben erre nincs választói felhatalmazása.

Adódik a kérdés ebből, mi volt a lassan magunk mögött hagyott év legnagyobb csalódása – szintén külpolitikai megközelítésben?

Ahhoz én már öreg róka vagyok, hogy bármiben csalódjam. Az ember többnyire önmagában csalódik, ha túlzott várakozásai vannak. Én Trumptól, Putyintól vagy a magyar kormányzattól nem reméltem semmi jót. Ezek ugyanis eléggé kiszámítható pályán mozognak. Akiktől még mindig többet várok – amiben benne van a csalódás esélye is –, azok a legnagyobb európai államok vezetői. Ők azok, akik most kulcsszerepet kapnak: képesek-e egymással összefogva választ adni az orosz-amerikai közeledésre és Ukrajna nagyon nehéz helyzetére? Megpróbálják-e valamelyest pótolni, helyettesíteni az USA-t, egyben felépíteni egy önálló európai startégiát? Biztató jeleket azért látok, ismét összeállt a német-francia-angol hármas, ugyan a trió egyik tagjának sem túlságosan szilárd a belpolitikai háttere, de a külpolitikában képesek együttműködni. Ez jó, miként az is, hogy amikor Európa stratégiai érdekeiről van szó, akkor más fontos államok – Spanyolország, Lengyelország, s még a Meloni-vezette Olaszország is – ott vannak a fedélzeten. Ha ezekhez Ukrajnát is hozzáadjuk, akkor egy négyszázmilliós lakosú tömbről beszélünk. A nagy képben pedig ez már számít, például a 140 milliós Oroszországhoz képest. S mások is csatlakoznak ehhez a tömbhöz. Jó példa erre Kanadán vagy Japánon kívül a finn elnök, aki kellemes meglepetést okozott még nekem is, pedig ismerem, külügyminiszerként kollegám volt és dolgoztunk együtt az Európai Konventben. Ő egy felkészült ember, és az országa megadta neki a mozgásteret, amit jól hasznosít.

Már érintettük Magyarországot, de most térjünk rá a magyar külpolitikára. 2025-ben honnan hova jutott Magyarország a nemzetközi színtéren?

Talán úgy lehet levezetni, hogy Orbán Európán kívül futotta, futja a maga sikeresnek látszó köreit. Ennek egyik markáns megjelenítése volt, amikor Magyarország második uniós elnökségét úgy kezdte, hogy 2024 júliusában körbeszaladt a glóbuszon és felvonultatta a barátait. Ennek az útnak az egyetlen pozitívuma az volt, hogy a háború kitörése óta először eljutott Kijevbe, amit azonban azóta sem ismételt meg. A körúton Moszkvában Putyinnal, az azerbajdzsáni Susaban a Türk Tanács tagjaival, Pekingben Hszi elnökkel, majd Mar-a-Lago-ban az akkor még elnökjelölt Donald Trumppal találkozott. Ez és a közelmúltbeli washingtoni, majd moszkvai tárgyalása valóban diplomáciai trófeák. Kár persze, hogy a tartalom mindkét utóbbi esetben kicsit sántít, nem lehet tudni, hogy miről tárgyalt. Ráadásul, mint kiderült, az sem igaz, amit erről állított – akár az orosz cégek importjának az amerikai szankciók alóli felmentéséről, akár a pénzügyi védőpajzs ígéretéről van szó. Ezek zavaros dolgok. Ezzel együtt is az tény, hogy Orbánt az Ovális Irodában és a Kremlben is fogadták és partnernek tekintik. Ugyanakkor a saját szövetségi rendszerében minden korábbinál jobban elszigetelődött. Ide már nem jönnek euro-atlanti vezetők, őt sem hívják, s nem fogadják. A rendes Európai Tanács-üléseken túl, alig van diplomáciai mozgás. Orbán persze önmagát rekeszti ki ezekből, annyira az orosz álláspontot ismétli, hogy nem véletlenül tekintik ma már Moszkva ügynökének. Nincsenek iránta bizalommal, mert attól tartanak, hogy továbbadja orosz barátainak a belső dolgokat. Azt persze tudjuk, hogy ez Orbán szokásos trükkje: szembemegy mindenkivel az autópályán, arra számítva, hogy kiderül, ő tart jó felé. De ez nem így működik, egy nem nagy méretű és lélekszámú, szárazföldbe zárt közép-európai ország nem tud meglenni a szomszédai és szövetségesei támogatása nélkül.

Orbán tehát presztízsnyereséggel jött ki 2025-ből. Ami azonban ennél fontosabb kérdés: vajon Magyarország nyert vagy vesztett az idén?

Orbán személyes sikereiért nagy árat fizet az ország. Politikájának köszönhetően, a lakosság súlyos pénzeket veszített. Az év végével újabb uniós alapok felhasználási lehetősége szűnik meg, lejárnak, s ezeket már nem lehet megigényelni. Úgy múlnak el, mintha nem is lettek volna a számunkra. Ugyanakkor az Európai Unió, éppen a magyar példán okulva, kiterjeszteni készül a jogállami feltételességet. A következő, új költségvetésben már alkalmazni akarják a mezőgazdasági és a helyreállítási alapokra is. Ezt Orbán Viktor érte el, márpedig az uniós pénz nagyon hiányzik. Körülnézett a világban, de rájött, hogy másutt ilyen feltételekkel nem tud finanszírozási forrást találni, csak nagyon drágán juthatna pénzhez. Most megpróbálja kihúzni a választásokig, ám ha újraválasztják, akkor üres kasszával indíthatja a kormányzását.

Ha már a választás... Mire számít? 

Kétesélyes, de korai lenne megjósolni, hogy a kettőből melyik jön be. Számos feltétel még alakulóban van belföldön és a nemzetközi térben egyaránt. Mind a két szempontból többváltozós a képlet. Ami tény: most először támadt erős, valódi kihívója Orbánnak Magyar Péter személyében, akinek van esélye a győzelemre. De hogy ez mekkora esély lesz végül, s hogy mit vetnek még be Orbánék, nos, azt majd meglátjuk. 

Lesz-e változás a magyar külpolitikában akkor, ha Orbán marad? Illetve mi jöhet, ha mennie kell: ön mit vár Magyar Pétertől?

Ha győz Magyar Péter, akkor nagyon nehéz lesz kormányzásra váltani a szándékait. Fel kell építeni egy parlamenti többségen nyugvó kormányt, kérdés, a Tisza egyedül képes lesz-e erre, vagy össze kell állnia másokkal. S az is kérdés, hogy lesz-e kivel koalícióra lépnie. Egyáltalán, ki tudja ma még, hogy milyen összetételű lesz az új parlament, kikből lehet többséget létrehozni. És ha sikerül kormányt alakítania Magyarnak, azután jön egy olyan küzdelem, amilyet Lengyelországban látunk: a kormányzást ugyan megnyerte Donald Tusk, de minden egyéb intézményben ott ülnek a vesztes Jog és Igazságosság (PiS) emberei. A feladat idehaza sem könnyű, de azért nem is lehetetlen. Magyarnak erős külső támogatói vannak, köszönhetően annak, hogy befogadta őt az Európai Néppárt, rájuk számíthat. A Tisza Párt egyértelműen az euro-atlanti vonalat képviseli. Most még egyensúlyoz és óvatosan távolodik csak el a Fidesz narratíváitól, hogy megnyerjen kiábrándult fideszeseket, de kormányra kerülve, határozottabban kell majd fogalmaznia. S mi lesz, ha Orbánnak ismét sikerül nyernie? Ha győz is, bizonyosan nem lesz kétharmada. És szembetalálja magát a saját örökségével, meg kell ennie, amit főzött, kezdve a költségvetés kritikus helyzetével, amit tetéz a választási kiköltekezése és az ígéretei. Mindezek alapján nem biztos, hogy kihúzná négy évig. Ha egy csekély többséggel esetleg nyer, utána ezek a problémák megbuktathatják, mert az eddigi rossz kormányzása után válság következhet.

Mi van akkor, ha a Tisza nyer ugyan, de nem szerez többséget, azt a Fidesz és a Mi Hazánk közösen tudja elérni? Egy szélsőjobboldali párt, a Fidesz és a valójában nyilas Mi Hazánk koalíciója mit vetítene előre?

Az is benne van a pakliban, hogy közösen alakítanának kormányt, vagy a Fidesz kisebbségből próbál kormányozni a Mi Hazánk külső támogatásával. Ha így lenne, arra számíthatunk, hogy tovább sodródunk a szélsőjobb felé, Orbán pedig külső támogatást szerezhet a szlovák Robert Fico, a cseh Andrej Babis, meg persze Donald Trump és Vlagyimir Putyin részéről.

Módosulna-e ebben az esetben az orbáni külpolitikai vonal?

Az már ma is eléggé durva, hiszen állandóan szembemegy a szövetségeseinkkel, a saját táborunkkal. Gyakran találkozom Budapestre akkreditált nagykövetekkel, és ők sem nagyon értik, hogy Budapesten a világ a fejére állt, a barát az ellenség, az ellenség a barát – Nyugat-Európa ezt nehezen veszi be. Ha Orbán marad, tovább fokozódik az elszigeteltségünk az EU-ban és a NATO-ban. Folytatódik a fagyos hangulat a családon belül, s a flörtölés a stratégiai ellenfelekkel.

Ez elfajulhat-e odáig, hogy elveszítjük az uniós tagságunkat?

Nem hiszem, hogy ezt Orbán kockára tenné. Hiszen a tagság előnye nem csak a pénzügyi támogatás, aminek ugyan fájó a hiánya, de ennél sokkal jelentősebb érvágást jelentene a belső piac elvesztése, beleértve a lehetőséget, hogy százezer számra dolgoznak magyarok Nyugat-Európában. És ha bevallja Orbán, ha nem – egyébként nem vallja be –, neki nagyon fontos a személyes politikai jelenlét, amit ki is használ. Egy-két havonta ott van a legfontosabb európai grémiumban, az Európai Tanácsban, külön meghívás nélkül Brüsszelben tud nyüzsögni, s persze bomlasztani. Nem is szólva arról, ha Magyarország nem lenne az EU tagja, akkor sem Putyinnak, sem Trumpnak nem lenne ilyen érdekes partner. És nem lenne vonzó a befektető Kínának sem. Mindezzel Orbán maga is tisztában van.

Meddig folytathatja ezt a politikát a nemzetközi színtéren?

Ez nem politika – ez hazárdjáték. Orbán tipikus szerencsejátékos, 19-re még lapot kér, és abban bízik, hogy nyerni fog. De nem lesz mindig szerencséje. Sokat kockáztat, ahogy ő maga fogalmazott, pávatáncot jár. Provokál, túlmegy a falon, és végül többet vág zsebre, mint amit békés egyeztetéssel elérne. De ezt nem lehet a végtelenségig folytatni. A szövetségeseinknek már kezd nagyon elegük lenni Orbánból. Robert Fico szavakban támogatja, de ha veszteséget kockáztat, akkor már ő sem áll mellé. Babisban még bízik, de ő kevésbé politikus, hanem vérbeli üzletember, aki nem szeret veszíteni. A tétek pedig nőnek, az orosz-amerikai szorításban Európa immár önmagáért küzd.