Márton András: kellemetlen, öreg, buta, despota, képmutató, arrogáns párt vezeti az országot

– Ön mégiscsak az egykori Orbán-kormány diplomatája volt. Vállalna ma is ilyen feladatot mellettük? 

– Semmiképpen! Elsősorban nem értek egyet a jelenlegi kurzus külpolitikájával. A keleti orientáció nem az én ambícióm. Életem nagyobbik részét a keleti blokk nevetséges és erőszakos elnyomása alatt töltöttem. Még egyszer nem vagyok rá kíváncsi. Akkor a szovjet fegyverek kényszerítettek minket, most (micsoda gyalázat!) a saját, megválasztott kormányunk. Ehhez csak azok a percemberek asszisztálhatnak, akik elhitették magukkal, hogy a vezér külpolitikája az egyedül üdvözítő út. Másodszor, az a külügy, amely kiszökteti az elítélt Gruevszkit, kiadja a baltás gyilkost az azeri hatóságoknak, falaz egy pedofil diplomatájának és számtalan más, morálisan védhetetlen akciót hajt végre, az nem az én egykor tisztelt és szeretett minisztériumom. Harmadszor, senkit nem tudnék tiszta szívvel támogatni, aki Magyarországot ki akarja vezetni az Európai Unióból, aki óriásplakátokon harsogja, hogy állítsuk meg Brüsszelt! Negyedrészt,  túl öreg vagyok már ahhoz, hogy ne azt mondjam, amit gondolok és helyesnek tartok, a jó hivatalnok pedig manapság nem erről ismerszik.

– Vagyis nem fogadna el semmilyen „fentről” érkező utasítást. Ha vannak ilyenek. Márpedig úgy tudjuk vannak. Az ön idejében ez hogy volt? 

– A külügy egy félkatonai szervezet, amelyben a fegyelemnek, a szolgálati szabályok megtartásának mindig nagy jelentősége volt. Úgy látom, hogy a mai külügy inkább hasonlít egy teljes katonai alakulathoz (mint a kormány sok más intézménye), amelynek nincs szüksége szuverén személyiségekre. Jeszenszkynek le kellett cserélni rövid idő alatt a moszkovita hivatalnoki gárdát, és felépíteni hozzáértő értelmiségiekkel, egyetemi tanárokkal, az adott terület szakértőivel, vagyis szuverén személyiségekkel a rendszerváltás utáni minisztériumot. De az előző rendszer tapasztalt, nagy tudású és lojális diplomatáit is nagy számban megtartotta. A lojalitás nem jelentett feltétel nélküli hűségesküt. Ezt a társaságot nem kellett nagyon utasítgatni, mindenki tudta, mire kérték fel, és tette a dolgát, legjobb tudása és belátása szerint. Sokszor nyilatkoztam különféle amerikai orgánumnak és a hazai sajtónak is, de nem emlékszem, hogy bármilyen konkrét utasítást kaptam volna feletteseimtől, mit kellene mondanom. Azt éreztem, hogy a miniszter megbízik bennem és számít szellemi kapacitásomra. 

– Vagyis sok minden megváltozott azóta. Maga Amerika is, ugye? 

– Igen, Amerika sokat változott. Tíz évig éltem ott, a keleti és a nyugati parton egyaránt. Nem csak diplomataként, de mint magánember is, tehát volt szerencsém látni egy jól működő demokráciát, egy államgépezetet, amelyben a dolgok kiszámíthatók. A túlkapásoknak határt szab a rendszer, a józan ész felfedezhető a törvénykezésben, a személyes döntéseknek jelentőségük van, a kimondott szó mindennél fontosabb, a tisztesség, a becsület, a szolidaritás minden politika alapja. Ez mintha viharos gyorsasággal megváltozott volna az elmúlt négy év alatt. Az ifjú Bush nagyon hitvány elnök volt, de a jól működő politikai ellensúlyok nem engedték a társadalmat az elnök szintjére süllyedni. Most mintha valami nagyon megváltozott volna. Úgy tűnik, mintha Trump elnök műveletlen, önző amatőrizmusa valami végzetesen rossz szellemet szabadított volna ki a palackból. Az emberek legalantasabb ösztöneire hatva, pont azt pusztítja el az amerikai társadalomban, ami miatt jó volt ott élni.

A Fidesz átváltozásairól sokan és sokat írtak már, nem kívánom szaporítani a szót. Csak azt jegyzem meg, hogy a rokonszenvesből ellenszenves, a szerethetőből kibírhatatlan kormányzást alakítottak ki. Mindent, ami a rendszerváltáskor csodálatos lehetőségként csillant meg (egy rövid időre) előttünk, azt a mai Fidesz megtagadja. Kellemetlen, öreg, buta, despota, képmutató, arrogáns párt vezeti az országot. Első kormányzásukkor már mutatkoztak ezek a vonások, de még nem villantották ki teljesen a foguk fehérjét. Mára a harácsolás, kirekesztés, valamennyi hatalmi ág birtoklása, minden terület erőszakos lerohanása teljesen nyilvánvalóvá tette e hatalom természetét.  Azok a vállalkozók, akik még nem olyan sikeresek, hogy a Fidesz valamelyik embere szemet vetne cégükre, jól működnek ebben a rendszerben, ők jobb híján rájuk fognak szavazni. Az a hívő, akit ugyan sokszor megsértett és kisemmizett a hatalom, hite miatt csak azért is támogatja szeretett vezérét, „ha megversz is imádlak én” alapon. A hívőket józan érvekkel lehetetlen jobb belátásra bírni, csak akkor fognak elpártolni, ha valami új hitet ébresztenek bennük. 

– Ön jól futó, elismert színészként nyergelt át a külügyhöz. Nehéz volt utána visszaállni a szakmába? 

– Nagy szerencsém volt, hogy a szakmám visszafogadott. Kétszer is. Első Los Angeles-i diplomáciai kirándulásom után, 1995-ben Pécsre hívtak, ahol nagyszerű dolgom volt. Sok jó szerepet kaptam, remek darabokat rendeztem, szerettem ott dolgozni és élni. Amikor New Yorkból visszatértem 2005-ben, Budapesten kaptam munkát, elsősorban abban a Radnóti Színházban, ahol színészként és rendezőként sok évadot töltöttem, mielőtt kimentem Amerikába. Valójában észrevétlenül visszaálltam a délelőtti próbák és az esti előadások megszokott ritmusába. Sok jó szerepet játszom, jelenleg leginkább a Vígszínházban, ahol valaha a színészi pályámat kezdtem.

– Mennyire volt fontos akkoriban a színház, a kultúra Orbán számára, és ön szerint mi változott mostanra?  

– Amikor a fideszes adminisztráció még mutatott némi hasonlatosságot egy nyugatos, polgári kormányzáshoz, volt kultúrával foglalkozó minisztériuma (és például környezetvédelemmel foglalkozó is), amelynek vezetését Rockenbauer Zoltánra bízta a miniszterelnök. Ő egy képzőművészetet, színházat, zenét, irodalmat tökéletesen ismerő, szenvedélyes – hogy úgy mondjam –, mániákus kultúrember. Az adminisztráció kevésbé érdekelte, így nem tudta hatékonyan érvényesíteni elképzeléseit. A miniszterelnök fájdalmasan kultúra-ellenes. Őt még színházban, hangversenyen, kiállításon nem láttam (bocsánat, egyszer a televízióban látható volt, valahol külföldön, amint egy Kurtág hangversenyen megjelent. Bizonyára rabul is ejtette az atonális zene). Valószínűnek tartom, hogy műveltségén komoly foltok éktelenkednek, és talán ezért nem szereti azokat az embereket, akik ezzel foglalatoskodnak. Kulturális kérdésekről nemigen nyilatkozik meg, maga helyett kiválasztottjai válaszolnak, akik költői, drámaírói, színházrendezői tehetségüket elárulva, beálltak a szotyolaköpködő focidrukkerek egyre gazdagodó táborába.

Magyarországnak jelenleg nincs kultúrpolitikája, ami segítené a sokszínűséget, stimulálná a kreatív művészi kezdeményezéseket. Helyette van unalom, kultúrharc, egyre silányabb kedvencek, zuhanó színvonal és a nemzetközi vérkeringésből való kívülmaradás. Megkockáztatom, hogy kormánypárti művészet nem létezik, jelenleg mégis ennek kifejlesztésére történik költséges, de meddő kísérlet, mivel ez még egyetlen uralkodónak sem sikerült tartósan.

– Önt különösen felháborította az, ami az SZFE-vel történik. Nem fél attól, hogy elveszíti a kormány lojalitását?

– Ami az SZFE-vel történik, az része a fent leírt folyamatnak. A háború után jött egy új áramlat, amely fokozatosan átvette az irányítást a színiakadémián és a kulturális életben. Sok egetverő hibával, de mégiscsak egy haladó, Sztanyiszlávszkij alapú színészoktatást képviseltek, elsöpörve a régi, deklamáló, dzsentri színjátszást. Major, Várkonyi, Ádám, Vámos, Kazimír, Szinetár és a többiek hatalmas tehetségek voltak, és élvezték a kormány bizalmát is, de munkájuk nem merült ki a szervilizmusban. A filmes képzést is hatalmas szakemberek irányították, az eredmény egyértelműen máig ható. A színházi képzésben forradalmi változást hozott a Zsámbéki, Székely, Ascher, Babarczy által megjelenített korszerű, európai színház iránti igény. A fejlődés mindig valamiféle szakmai minőségi javítás ígéretével nyert teret. Ez a kurzus sajnos kicsit tovább regnált a kelleténél, és bár fokozatosan új és érdekes személyiségek jutottak egyetemi katedrához, olyan megújulás, mint annak idején az ő megjelenésük okozott, sajnos nem következett be.

Az a néhány tehetséges, független színházi műhely nagyon nehezen juthatott szóhoz a hivatalos képzésben, pedig a megváltás – véleményem szerint – csakis innen várható. Az igaz, hogy népies, keresztényi, hazafias, Európa ellenes áramlatok nem nyertek teret az SZFE-n, de nem is dörömböltek ilyenek a Vas utca ajtaján. Gyaníthatóan „nem is volt rá igény”, de tovább megyek, nem is léteznek ilyen műhelyek, amelyek bármiféle relevanciával rendelkeznének. Ám a kormány hazug ideológiájának alátámasztásához szükségesnek tartja pénzzel kitömni azokat az színházakat, amelyek hiába csábítják elavult programjukhoz a közönséget, és mintha úgy vélné, hogy a SZFE elfoglalásával létrehoz majd egy olyan színházi kultúrát, amely lassan elárasztja az országot, aztán a Kárpát-medencét, az Európai Uniót, és végül magyarrá teszi a világot. Ez nem szakmai, hanem ideológiai, állam által támogatott, művészetellenes törekvés, utópia. Ennek odadobni egy felsőoktatási intézményt nem szabad. Én személy szerint, nem félek attól, hogy ez a kormány megvonja tőlem a jóindulatát, hiszen én már régen megvontam tőle az enyémet. Nem lenne helyénvaló, hogy ő szeressen engem, miközben én nem szeretem őt. 

– De hát ön is tanított a színművészetin, ráadásul a lánya most is ott egyetemista. Tényleg: mitől alakult ki ilyen egység tanárok és hallgatók között?

– A színművészeti mindig is kicsi, családias intézmény volt. A művészképzés során. a mester és a tanítvány sokkal közelebb kerül egymáshoz, mint a gépészmérnökképzésnél. Így nem csoda, hogy az oktatók és a diákok egy ilyen éles, drámai helyzetben szembeötlő egységet mutatnak. A céljuk ugyanaz, az egyetem függetlensége, szabadsága, a folyamatos megújulás, és nem az, hogy diktatórikusan elrendeljék, tessék száz évet visszalépni, feladva az oktatás szabadságát. Sokszor megnézem azt a közkézen forgó Facebook-posztot, amelyen Vidnyánszky Attila látható díszmagyarban. Egy bunkósbotot tartva kezében, földre meredő tekintettel réved a dicsőséges múltba. Ez lenne a 21. század modern, magyar színházi kultúrájának vezéralakja? Nevetséges. Akik ma itt tanulnak, a saját lányommal együtt, valami olyat tapasztalnak ebben az ellenállásban, ami történelem lesz. Ettől egy tehetséges ember gazdagabbá válik. Nem féltem, de irigylem őket és most sajnálom igazán, hogy már régen nem tanítok az SZFE-n.

– De bátor kiállást tanúsít. Vajon a többi egyetem vezetői, miért nem teszik ezt meg?

– A szolidaritás érzése ebben az országban nagyon nehezen éleszthető fel. (Üdítő ellenpéldák azért vannak, mint például a Klubrádió sikeres pénzgyűjtő kampánya.) Szolidaritás helyett, mintha az egzisztenciális félelem, a járvány okozta rettegéssel vegyítve, soha nem látott befelé fordulást eredményezett volna. A többi egyetem örül, hogy a kuratóriumukba a régi vezetők közül is beemeltek egy-két embert, jobbnak látják nem exponálni magukat, hátha rájuk is lesújt a kormány egyetemi reformnak nevezett furkósbotja.

–Ugyanakkor vannak, akik kiállnak az erőszakos változtatás mellett. Például maga Vidnyánszky, vagy kollégája Balázs Péter…

–  Vidnyánszky elárulta a saját tehetségét, a Júdáspénz pedig a napról napra gyarapodó stallumok adományozása. Különös szenvedély ezeknek a pozícióknak a bekebelezése, kivált, ha már annyi van belőlük, hogy képtelenség ellátni mindegyiket. A tehetséges emberek körül hemzsegnek a tehetséges emberek. A kaposvári színház folyosóin annak idején, olyan emberekkel lehetett találkozni más művészeti ágakból, akik európai hírű alkotók voltak, vagy lettek. Vidnyánszkiy körül csak a kontraszelektált, tehetségesként soha számon nem tartott személyek gyülekeznek, akik úgy érzik, eljött az ő idejük. Valójában ez az egyik legnagyobb bűn, amit ez a hatalomtól kigömbölyödött, önmagát eláruló politikai báb elkövetett. Megrészegedett a hatalomtól, mint a lepke a gyertyafénytől, de ez lesz a veszte is. Kevés gyűlöltebb figurával találkoztam a magyar színházi életben hosszú életem során, mint ő. 

– Vajon mennyien vannak a szakmában, akik elfogadják és támogatják a kormányt, mennyien, akik hallgatnak, és hányan, akik kiállnak az egyetem mellett?

– A színház mindig is megalkuvó művészet volt. Egyfelől kereste, keresi a hatalom, a polgárság kegyeit, hiszen meg kell élnie, másrészt görbe tükröt tart eltartóinak. Hol hízeleg, hol kigúnyolja, kritizálja. E nélkül a kettősség nélkül nem értelmezhető a mai helyzet sem. Most az egyetem küzd, és a szakma szuverén személyiségei, azok a nagy nevet és megbecsülést kivívott személyek nagy számban álltak ki az SZFE mellett. Ugyanakkor a szakma lét, vagy nemlét határán billegő többsége meglapulva figyeli az eseményeket, nem is tudni, mi lenne számára a legjobb végkimenetel. Én senkit sem hibáztatok, aki nem áll őrséget, vagy nem mond gyújtó hangú beszédeket. Ha a helyzet egyszer nyugvópontra jut és a hatalom áldását adja rá, sok okos vélemény fog elhangzani, amelyek egyike sem fogja sérteni a hatalmasokat, hiszen nem szabad kockáztatni egy színház gazdasági forrásait, ugyanakkor ezekben a színházakban biztosan lesznek rendszerkritikus előadások, amelyek a nézők igényeit elégítik majd ki. A „szakma” mint olyan – hála Vidnyánszkynak – már régen nem egységes, mindazonáltal megkockáztatom, hogy a színházcsinálók jóval nagyobb hányada nem ért egyet a kormány lépéseivel.

– Lehet, de félnek is véleményt nyilvánítani. Bodrogi Gyula, a Nemzet Színésze megtette, a jobboldal sajtója rögtön Süsünek nevezte. Milyen ország lett a mienk? 

– Érdekes megfigyelni azok nyilatkozatait, akik Vidnyánszky színházában működtek vagy működnek. Volt olyan, aki felmondott, volt olyan, aki reszketeg hűségnyilatkozatfélét tett, de láthatóan maga sem gondolta komolyan, volt olyan rendszerhű színigazgató, aki teli szájjal marhaságokat állított a független színházakról, de olyan is akad nagy számban, aki csak csóválja a fejét és mivel nem olyan nagy név, hogy a véleményére kíváncsi lenne bárki is, keserűen hallgat. A tehetség nem fél, mert mindig meg fogja találni az útját. A tehetségtelenség pedig harsog, mert örök életet remél a rezsimtől. Ez most nem valami jó ország, de a művészet konfliktusok között érzi igazán elemében magát. Ha nem kap sebeket, unalmassá válik, most pedig kap eleget.

– Maradjunk még az SZFE-nél: lehet-e pozitív kimenetele az akciójának?

– A fiatalok akciója már győzött, példát mutatott, példaképpé vált nem egy személyiség közülük. Ki tudja, hova csavarodik ez még a jövőben? Az ilyen mozgalmak szokták megszülni a jövő politikai vezetőit. Az a szomorú mondat, amellyel Szerb Antal remekműve, az Utas és holdvilág végződik, erre a helyzetre is igaz, hogy „végül mindig az apák, mindig a vállalatok győznek”. Igen, de ennek az igazságnak a minduntalan megismétlődése viszi előre a világot. Én optimista vagyok, de csupán abban a tekintetben, hogy íme, a világ működik, ugyanúgy, mint ezer éve, és a rosszat valami jobb fogja követni, mielőtt jön egy következő rossz. Izgatottan várom a dolgok jobbrafordulását, arra a rövid időre, ami még nekem hátra van.

– Jaj ne mondjon ilyet… Pláne, hogy oly radikális véleményt fogalmaz meg ebben a beszélgetésben is. Különben, ha már radikalizmus: ön is azok közé tartozott, akik az október 23-ai demonstrációtól sokat vártak. Akadt olyan is, akik kifejezetten radikális véget képzeltek el. A fiatalok azonban bölcsebbek voltak: emelkedett, szép ünnepet tartottak. A kormány viszont így megrántja a vállát. Meddig teheti? 

– A kormány kétharmaddal akkor rángatja a vállát, akkor kívánhat boldog karácsonyt, addig bírságolhat ellenzéki képviselőket, addig uralhatja a teljes társadalmat, amíg valaki meg nem állítja. Hogy ez ki lesz, nem lehet tudni, de biztosan elő fog kerülni a megfelelő pillanatban a megfelelő ember, aki képes lesz felrázni a társadalmat ebből a rémült félálomból. Az SZFE több mint 50 napos ellenállása egy közeledő fordulat előjátéka is lehet. Az a higgadtság, szellemesség, eltökéltség, amellyel mindezt csinálják, nagyon reménykeltő. Az egészségügyi dolgozók, a pedagógusok, a tisztviselők, mind egyre kilátástalanabbnak érzik a helyzetüket és mindez a járvány okozta gazdasági válsággal tetézve, robbanásveszélyes helyzetet teremt. Úgy remélem, hogy a koronavírussal együtt, ez a kormány is el fog múlni, mint egy hosszúra nyúlt rémálom.  

– Nem inkább a retorziótól kell tartani? Ön például nem félti a lányát, aki mégis csak első éves az egyetemen?

– Azon gondolkozom, miféle retorzió érhet valakit ebben az országban, amely az EU tagja, ha szabadon elmondja egy lapban a véleményét? Félek én sok mindentől, de amíg nem lesz Magyarországból Belorusz, addig a retorziók tekintetében viszonylag nyugodt vagyok. A lányomat egyáltalán nem féltem, hisz' fiatal és tehetséges. Amerikában született, ott is járt iskolában, Hollandiában szerezte az egyetemi diplomáját, otthon van a nyugati féltekén, önálló, független, szabad lány, meg fogja találni minden körülmények közt a helyét.  

– Amúgy: ön szerint van helyük az aktuálpolitikai üzeneteknek egy színházi előadásban? Mert ezzel is támadják a régi vezetést…

– Igen, van helyük. A legfontosabb, hogy a politikai üzenet morálisan megalapozott, drámai szempontból érdekes, mulattató és eredeti legyen. A kabaréban, az operettben ugyanúgy helye van, mint a független színházi előadásokban vagy az ilyen téren nagy hagyományokkal rendelkező belvárosi színházainkban. 

– Akkor most mi lenne a legaktuálisabb darab, ami megmutatná a mai Magyarországot?

– Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit.

– Megrendezné? 

– Igen.