MEGÁLLT AZ IDŐ. Áprilisi krónika-jegyzetek
Mintha áprilisban semmi újdonság, semmiféle meglepetés nem ért volna bennünket. Mindenféle krónikaírás elsődleges értelmét az adhatja, ha a krónikás képes a legfontosabb változások kellő időben történő rögzítésére. S ezek bemutatásával egyben arra is lehetőséget teremthet, hogy a napi események mögött meghúzódó, sorsdöntő fontosságú folyamatokról még időben tudósítsa olvasóit. Igen ám, de a mögöttünk hagyott áprilisban csupa olyan eseményről vagyunk kénytelenek megemlékezni, amelyekről már korábban is kimerítő ismereteink lehettek. Megállt volna az idő? Első ránézésre talán ez lehet a legszembetűnőbb élményünk. Ám a részletekben való kutakodásaink nagyon is új, és időnként még rémesebb változásokra hívhatják fel a figyelmünket. Nézzük csak meg a legkirívóbb példákat!
Folytatódó nyomásgyakorlás – jól ismert ellenfelekkel
Semmi újat nem állítunk akkor, ha azt mondjuk, hogy a hosszú ideje regnáló Fidesz-kormány eltökélt belháborút folytat a magyar társadalom két, meglehetősen kulcsszerepet betöltő nagy csoportja ellen. Az egészségügyről és az oktatási szféráról van szó. Ezúttal is. És legfeljebb az lenne újdonság, hogy a nyomásgyakorlást lassanként, de egyre magabiztosabban váltják fel a mind erőszakosabb megoldások kipróbálásával. Egyébként pedig hasonló eredménytelenséggel, mint ahogyan mindezt már évtizedszámra tették és teszik. A Magyar Orvosi Kamara megalázásának minapi kudarcából semmit sem tanulva, áprilisban azonmód nekivágtak a pedagógustársadalom újbóli megrendszabályozásának. Az áprilist lényegében végigkísérték az úgynevezett státusztörvény miatti, minden szinten megtapasztalható tiltakozások. Nem számítottak az érintett szakszervezetek, s egyéb szakmai testületek vészjelzései, kifogásai.
Az sem számított, hogy minden hozzáértő fórumon világosan kimutatták a megszületendő Új Rend előre modellezhetően diszfunkcionális – és az egész alrendszer érdemi működését – negatívan érintő következményeit. A kormányzati akarat tekintélyszempontjai ezúttal is fontosabbaknak tetszettek. A hónap végén az elkeseredés, a tehetetlenség látványos tiltakozási formák kipróbálásához vezetett, ez viszont a kormányzati médiumoknak kiváló alkalmat teremthetett arra, hogy a lényeges problémák taglalása helyett szemforgató képmutatással igyekezzenek kriminalizálni a résztvevők akcióit.
Mondhatni, semmi újat nem láthattunk áprilisban sem, de az utolsó két hónap fejleményei nyomán, mégis érdemes lenne eltöprengeni azon is: miért éri meg ennek a kormánynak már lassan egy évtizede az, hogy a mai magyar társadalom két olyan-kivételesen nagy és páratlanul széles befolyású rétegével folyamatosan konfrontálódjon, mint amilyen az egészségügyben és az oktatási területen dolgozók világa? A kielégítő válaszhoz hosszas tanulmányt kellene írnunk, ehelyett beérnénk két szempont felvázolásával. Az egyik az a szembetűnő tény, miszerint éppen ez a két terület az, amelyeket a 2010 utáni időszakokban folyamatosan forráshiányossá tettek, és az ebből fakadó problémákat a szüntelen centralizációs megoldások erőltetésével próbálták meg semlegesíteni. Amiből viszont a két alrendszer hosszabb távú válságágazattá alakulása előre látható következmény volt. A másik magyarázathoz figyelembe kell vennünk a 2010 óta tartó időszak egyik legfontosabb alapvonását: mindenféle autonóm területek mozgási lehetőségeinek szisztematikus korlátozását. Márpedig, mind a két terület jellege eleve eléggé intellektuális ahhoz, hogy hatalmi szempontból megéri az itteni értelmiségi kapacitások lehetőségeit jó előre és határozottan körbekeríteni.
Erről itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.
Kommunikációs harcok az infláció ellen
A hazai áremelkedések csaknem két éves újkori történetében érdekes pályát futott be a kormányzati hozzáállás. Az első hónapokat a teljes körű figyelmen kívül hagyás jellemezte. A helyzet elvadulását látva, áttértek a látványosnak vélt kormányzati lépések óriási erővel való reklámozására (ársapkák korai karrierje). A háború kitörése után csaknem egy éven át az unió szankcióit szerették volna első számú bűnbakká megtenni. Egy év elteltével azonban az is világossá vált, hogy a többi – hasonlóan szankciók sújtotta – országokhoz képest is kirívóan magas a hazai áremelkedés és még akkor sem csillapodik, amikor már szerte Európában csökkenő tendenciák mutatkoztak.
Feltehetően ennek a felismerése vezetett ahhoz, hogy a tavaszon vette kezdetét a legújabb kormányzati játék: zsonglőrködés a számokkal. Aminek szerves része az is, hogy nem az éppen megélhető infláció következményeiről kell beszélni, hanem arról a – várhatóan közeli, leginkább év végi – időszakról, amikor már egy számjegyűvé válik az áremelkedés. Ami persze még mindig jelentős infláció lesz, de legalább eladható, mint az ütem csökkenésének győzelmi jelentése. A számjátékok másik területe az, amikor az éves, havi és egyéb alkalmi adatok szándékos összekeverésével szeretnék elterelni a figyelmet arról, amit a többség a maga bőrén minden áldott héten érezhet. Arról, hogy az alapvető élelmiszerek és szolgáltatások körében az áremelkedés még az átlagosnál is nagyobb mértékű. Ilyen körülmények között némileg érthető, ha áprilisban fokozott kommunikációs offenzívával kezdték emlegetni az ársapkák további fenntartásának rendszerét. Megtoldva mindezt a kormányzati eszközökkel kicsikarandó kereskedelmi akciókkal, ezzel is azt sugallva, hogy a kormány változatlanul ura a helyzetnek.
Erről itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt olvashatnak.
Mindjárt itt a pénz…
…hallhatjuk felváltva ezt az örömhírt egy- két – örömhír-termelésre szakosított – miniszterünktől annak kapcsán, hogy mi lesz már a várva várt uniós pénzekkel? Egyikük a hónap utolsó napjaiban odáig ragadtatta magát, hogy az általa lebonyolított szakmai egyeztetést képes volt úgy beállítani, mintha azzal minden akadályt elhárított volna…Csupán csak a hazai parlamenti törvényhozó munka lenne hátra. Az a fajta törvényhozás, amely egyébként ezen ügyekben az elmúlt másfél évben is feltűnő megfontoltságról tanúskodott. (Nem úgy, mint amikor az orvosi kamara megalázásakor képesek voltak egyik napról a másikra is dönteni.) Továbbá, még az az apróság lenne hátra, hogy az általunk megoldásként kínált intézkedéseket Brüsszelben is elfogadják. Mit mondjunk? A korábbi tapasztalatok a lehető legkevésbé sem jogosítanak fel minket arra, hogy a nekünk megítélt pénzek megérkezésére a közeljövőben számítsunk – bármennyire is égető szüksége lenne azokra az egyre nagyobb nehézségekkel küszködő magyar gazdaságnak. Legnagyobb sajnálatunkra, április végén sem állíthatunk mást, mint már másfél éve: az uniós források megszerzéséről zajló kommunikációs háború változatlanul folytatódik. S változatlanul a „megszokott” kettős beszéd keretei között. Azaz, továbbra is azokat szidalmazzuk, akiktől a segítséget várnánk.
Ezekről itt, itt, itt, itt és itt olvashat.
A pávatánc kifáradása és laposkúszássá átalakulása
A nyugati szövetségi rendszerekkel történő civakodásaink megszokott komédiáiban a háború merőben új viszonyokat teremtett és mindezt a magyar külpolitika irányítóinak (annak a két-három személynek…) meglehetősen nehezére esik tudomásul venni. Nehezen megmagyarázható módon, de éppen e szövetségi rend magjával, az USA-val kezd a viszonyunk hétről hétre feszültebbé válni. Apróbb lépések, a diplomáciában szokásos figyelmeztető gesztusok sorozata után megélhettük az első igazán komoly amerikai lépést is. Aminek következtében pillanatok alatt hullott szét még a látszat is ama orosz érdekeltségű intézmény körül, amelynek eddigi működését sem a szakszerű banki tevékenysége tette hírhedtté. Hazánk a legutolsó utáni pillanatban szintén kifarolt ebből a fedőcégből, de az is ország-világ előtt világossá vált, hogy ezt a lépést is csak a nyilvánvaló és nyilvános nyomás következtében tettük meg. Mindeközben nem hallgathatunk arról sem, hogy az elhúzódó háborúban a magyar kormánynak az orosz agresszorhoz való viszonya eleve azzal a gyanúval megterhelten alakul, mintha lépésről-lépésre feladnánk az 1990 után kialakított atlanti/nyugati orientációnkat. Az elmúlt hetekben a hazai külpolitika korábbi – közismert – szereplői tucatnyi alkalommal szólaltak meg ez ügyben. És vázolták fel egy esetlegesen katasztrofális elköteleződés végzetes következményeit.
Erről itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, és itt olvashatnak.
Herman János: Mindenképpen káros lesz Magyarország számára. Magyar Narancs. márc. 30.
Jeszenszky Géza: Merre tartson Magyarország? Magyar Hang. márc. 31.
A fentiekben vázlatosan bemutattunk négy olyan áprilisi bel- és külpolitikai eseményt/ügyet, amelyek első látásra legkevésbé sem hordozzák magukban az újdonság varázsát. Ha messzebbre is tekintünk és hosszabb időtávot átfogva értelmezzük e „mozdulatlanság” jelentéseit, akkor viszont egyre több okunk teremtődik arra, hogy alapvető aggodalmakkal számoljunk. Mind a négy bemutatott eset közös tanulsága ugyanis az, hogy a 2010 után rendszerré erősödött hatalmi/politikai berendezkedés egyre intenzívebben éli fel mind azt a bel -és külpolitikai feltételrendszert, amelyek révén megalapozott reményeink voltak a modern európai értékrend és világkép mielőbbi elsajátítására. Korábban.
Az iménti példázataink külön-külön talán nem túlzottan jelentős ügyek. Együttesen viszont nagyon is világosan jelzik a jogállamiságtól, a demokratikus berendezkedésektől, a piaci társadalmi viszonyoktól, a nemzetközi versenyképességtől való fokozatos távolodásunk apró, ám eltökélt ellépegetéseit. 2023 áprilisa kicsiben ugyanazt mutatja, mint amit az elmúlt 13 év fenyegetően rajzolt fel – nagyban.
