Megannyi kis Pinocchio kommunikál a kormány nevében
Spanyol kutatók a Granadai Egyetemen hőkamera segítségével vizsgálták, hogy amikor az emberek hazudnak, az orr és az arc környékén enyhén megnő a hőmérséklet. Ezt nevezték el Pinocchio-effektusnak. „A magyar kormány politikusainak arca szemből nézve talán nem is mutat semmilyen szabálytalanságot, ám ha kicsit elfordítják a fejüket, látható egy méretes orr. Van, akik meglátja, van, aki úgy csinál, mintha észre sem venné” – utal a fából faragott mesehős esetére Zsiga Bulcsú, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója. Arról beszélgettünk, hogy amióta a belpolitikai színpadon megjelent egy új vetélytárs, a 2026-os választások közeledtével kétesélyesnek látszik a jövő évi győzelem, a kormány és a Fidesz kommunikációjában gyakran előfordulnak olyan hibák, amelyek részben szándékos torzításból, részben figyelmetlenségből, vagy a túlzott leegyszerűsítésből erednek. Ezek a hibák különféle formákban jelentkezhetnek, és több céljuk is lehet: az érzelmi hatás kiváltása, az ellenfelek lejáratása, illetve a kormány teljesítményének felnagyítása.
Hol van az a határ, amikor a ferdítések, csúsztatások már politikai hibává fordulnak át?
Olyan időket élünk, amikor a valótlanságok hamar lelepleződnek, hiszen az oknyomozó újságírás a reneszánszát éli. Az elmúlt tizenöt évben a szándékos torzítások, vagy figyelmetlenségből elkövetett leegyszerűsítések, az ellenfél lejáratására kitalált hamis hírek, a kormány teljesítményének felnagyítása gyakran átment a kormánypárti közvélemény valóságszűrőjén. Az akkori ellenzék jelezte ugyan, hogy hazudik a kormány, de a hangjuk nem volt olyan erős, hogy azt a politikai törésvonalakon átnyúlóan mindenki meghallja. 2010 óta, amióta „besöpörték” az első kétharmadot, egyfolytában azt halljuk, hogy Magyarország Európa zászlóshajója, mi vagyunk a térség legbiztonságosabb országa, miközben a társadalmi problémákat, a korrupciót, az egészségügy csapnivaló állapotát a szőnyeg alá söpörték. A Fidesz nem lett volna képes elérni akkora dominanciát, ha nem lett volna profi a választói valóságészlelés formálásában.
Mi változott e téren?
Amióta romló közvélemény-kutatási adatok kerülnek napvilágra, amióta a gazdaság kedvezőtlen adatait nem lehet egyszerűen elhallgatni, a korábban magabiztosan működő kommunikációs gépezet elkezdett recsegni, ropogni. Még nem omlott össze, de a kormány megszólalói megpróbálnak olyan kommunikációs eszközökhöz nyúlni, ami a saját kompetenciájukat igyekszik szembeállítani az ellenfél inkompetenciájával. Ebben az elmúlt másfél évtizedben a Fidesz meglehetősen jó volt, de most velük „egy akolban” szocializálódott ellenféllel kerültek szembe.
Nem arról van szó, hogy eddig minket, állampolgárokat néztek hülyének, de most a valóság egy másik dimenziója került a politikai diskurzus középpontjába?
Ebben is van igazság. Korábban nagyon sok választóval el tudták hitetni azt az „alternatív igazságot”, hogy ebben az országban minden nagyon jól megy. Az emberek jobban élnek, a jövedelmek növekednek, a gazdaság eredményei egyre jobbak. Sokaknak valóban javultak az életkörülményei, de megjelent „valaki”, aki elég hangos ahhoz, hogy be tudja hozni a közbeszédbe a „valódit”. A statisztikai kimutatások lobogtatása helyett, a blogszerű kommunikációval láthatóvá váltak azok az elmaradások, amelyek az elmúlt időszakban meghatározzák a közbeszédet. Most kiderült, hogy az ország kettészakadt és nem csak politikai szempontból. Még megvannak a kormánypártok erőteljesen elkötelezett hívei, akik nem akarják, vagy nem is tudják észrevenni azokat a feszültségeket, amelyek mások számára már a leleplezett valóság bizonyítékai lettek. Ők azok, akik viszont még a vitathatatlanul jót is csak fanyalogva tudják tudomásul venni. Amikor a politika ennyire polarizált, akkor a közösen megélt valóságról egyre inkább eltérnek a vélemények, elvékonyodnak a közös metszéspontok.
A politikában ez talán természetesnek is mondható. Nem így látja?
A világ legtermészetesebb dolga, hogy a politikusok a maguk érdekei szerint manipulálnak, alapvetően a hatalmon lévők szokták meghatározni, hogy a közbeszédben milyen politikai kérdések kapjanak hangsúlyt. Általában a manipulációban leginkább járatosak a legsikeresebbek a politikában. Ebben az állampolgár rendszerint csak a „közönség”. A tájékozottak ismerhetik az összes adatot, láthatják a valóságot, el tudják dönteni a személyes életük szempontjából fontosabb dolgok valóságtartalmát, és felismerik a propagandisztikus megfontolásból bedobott csúsztatásokat. Ez egy viszonylag szűk réteg, a többség közérzetét a politikusok által gyakran ismételgetett féligazságokkal, vagy adott esetben konkrét hazugságokkal is meg lehet vezetni.
Meglehetősen elitista megközelítés, amit mond….
Vezérdemokráciákban ez a gondolkodás gyakori. Ilyenkor a csúcspolitikusokra irányul az összes figyelem, az ő lépéseiket lesik az állampolgárok. Mindenki hozzájuk viszonyul. A magyar politikára ez jellemző a kétezres évek eleje óta. Szerintem teljesen helytálló, hogy egy olyan személyi központú politikai erő, mint amilyen a Fidesz, megpróbálja felülről lefele meghatározni a politika tétjét, témáit.
Még akkor is, ha valótlanság, amiről beszélnek? Meddig hallgatnak a „Pinocchiokra” az emberek? Hol a határa amikor lelepleződik, és visszájára fordul a hazugságpolitika?
Addig tartható, amíg szemből nézik Pinocchiot, és nem látnak semmi különöset, de amint oldalra fordítja a fejét, azonnal szembetűnő lesz a hatalmasra nőtt hazugságorr. A modern politikában ezt szokták „igazságon túli politikának”, vagy hazugság korszaknak nevezni. Ez addig működhet, amíg a választók nem vesznek figyelembe olyan információkat, amelyek ellentmondanának a hallottaknak és a tapasztaltaknak. Az azonban nagyon ritka, hogy az emberek – főleg a politikában – radikálisan megváltoztatnák a korábbi, gyakran évtizedek alatt kialakult meggyőződéseiket. A szociálpszichológiában ez egy ismert viselkedésforma. Ha az emberek egyik csoportja olyan információkkal szembesül, amelyek nem vágnak egybe a saját politikai álláspontjukkal, igyekeznek a közvetlen tapasztalatokat inkább háttérbe sorolni, vagy nem tudomásul venni. „Ez biztosan nem igaz, ezt csak ellenzéki mondja, ők pedig hazudnak.” És ugyanez történik a másik térfélen is. Pedig ilyen tapasztalat lehet akár a mindenki által megélt élelmiszer-infláció is, amiről kiadott számokat az egyik fél jobban elhiszi a gazdasági miniszternek, mint a saját pénztárcájának. Vannak dolgok, amikben el-elcsúszik a hazugság, és vannak olyan valótlanságok, amilyenekkel a hatalom is lebukik.
Van ilyen?
Hát persze. Jó példa erre a korábbi időszakok hibáinak felnagyítása, amikor azt akarják elérni, hogy az emberek ne a mával, hanem a több ciklussal korábbi dolgokkal, egy akkori kormány ügyeivel foglalkozzanak. Szerintem egy generációs törésvonal alakult ki a fiatalok és a Fidesz között. A napi történések jelzik, hogy a mai generáció lázad, a koncerteken azt skandálják, hogy mocskos a Fidesz, és erre a legnépszerűbb előadók is rájátszanak. Másfajta élettapasztalataik vannak, mint azoknak a generációknak, amelyek esetleg úgy érezhették, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben a magyar demokrácia nem tudta nekik azt az életszínvonalat garantálni, amit a szüleiknek ígértek. Ma már nem lehet évtizedekkel korábbi kormányok hibáira visszamutogatni, mert felnőtt egy olyan új generáció, amelyik erre nem vevő. A fiatalok lázadnak a fideszes hazugságok, csalások, lopások ellen, nem győzik meg őket a családi kedvezmények sem, a koncerteken is kifejezik, hogy nem hiszik el, azt sem, amit a kormány mond, de még azt sem, amit kérdez.
