Megérteni a pokol természetrajzát

Magyar Bálint és Madlovics Bálint monumentális műve minden kétséget kizáróan alapköve a jelenvaló nyomorúság megértésének, de még inkább az lesz, amikor a jövőből szemlélve, a jelenvaló a múlt nehezen átlátható ködébe vész. Remélem, hogy eljön az idő, amikor unokáim értetlenül állnak majd a rejtély előtt: miként lehetett, hogy az oly ígéretesen induló szabadságelvű népuralom (liberális demokrácia) az elfajzás sodrában, egyszerre a gazdaelvű önkényuralom (patronális autokrácia) formáját öltötte. Akkor majd kötelező iskolai olvasmány, netán alaptankönyv lesz a kitűnő szerzők itt tárgyalt könyve.

Ennek érdekében már most jelzem, hogy hatalmas igény mutatkozik egy legfeljebb kétszáz oldalas, népszerű és mindenki által megérthető nyelven megírt változatra, amelyik aztán széles ismeretanyagával és kicsiszolt fogalomkészletével végleg beépül a hazai tudományos és hétköznapi közgondolkodásba.

Most azonban még nem tartunk itt. Megszületett az első, a tudományos kötet, amely rendkívüli igénnyel egyetemi tankönyvként használható. Ez felel meg a szerzők kifejezett szándékának. Jól mutatja ezt, ahogy a bevezetőben már jelzik, „hogyan készül, hogyan tekintsük és hogyan olvassuk”. Tankönyvhöz illő remek bevezetés, mind a tartalom lehatárolásában, mind a módszer bemutatásában.

 A könyv tárgya a posztkommunista rendszerek szociológiája, társadalmi és uralmi szerkezetének leírása – a szerzők törekvése szerint új fogalmakkal. Mégis, az elemzés nyíltan vállalja, hogy átnyúlik a politikatudomány, a közgazdaságtan, sőt, a nem kis mértékben a történelem és a filozófia területére. Mindez óriási meggyőző erőt és rendkívül széles kitekintést ad a tanulmánynak még akkor is, ha nem kevesen vitatják majd az egyes megállapításokat.

Egy csaknem ezer oldalas tudományos műről egy napilapban nem lehet alapos értékelést adni, így ezt tudatosan mellőzöm. Mindössze két szerény célt tűzök magam elé. Egyrészt igyekszem rávilágítani a könyv hallatlan fontosságára, úttörő érdemeire, ami étvágygerjesztőként szolgálhat a reménybeli olvasók számára. Másrészt nem tekintek el néhány általános bíráló megjegyzéstől, ami a könyv értékéből semmit nem von le, de talán hozzájárul ahhoz, hogy a szerzők továbbgondolják fogalmaikat és elemzésüket.

Az érdem

Szelényi Iván, a Yale Egyetem emeritus professzora írja a könyv borítólapján: „…ez a könyv sokkal jobb és fontosabb, mint bármi, amit az elmúlt 30 évben csináltam, két fontos szempontból: 1/ sokkal több országot mutat be lenyűgöző tudással az elmúlt évtizedekben mutatott fejlődésüket illetően; 2/ sokkal kifinomultabb elméleti keretrendszert használ, mint amit én ki tudnék dolgozni.”

Az elismerés jogos. Különösen az elméleti keretrendszert illeti meg feltétlen kitüntetés még akkor is, ha a fogalmak kevésbé újak, mint rendszerbe foglalásuk. Ezt bizonyítja, hogy a két Bálint rengeteg szerzőt idéz, méghozzá egyetértően. Mégis, miután teljesen igazuk van abban, hogy a posztkommunista rendszerek nem írhatók le a liberális demokrácia fogalomkészletével, minden erőfeszítésük a fogalmak új összefüggésrendszerbe állítására hallatlanul fontos.

Kiemelem, ahogy a szerzők finom egyensúlyba hozzák az „útfüggőség” és az „útteremtés” fogalmait. Erre már csak a gyakorlati példák szerteágazó sokasága miatt is szükségük van. Észtország jó példa a finn útteremtés tudatos követésére, miközben Magyarország szomorú példája az orosz útfüggőség felé sodródásnak.

Gyönyörűen meggyőző az államról és a társadalomról írott második és hatodik fejezet, noha megítélésem szerint ezek inkább egymás után következnének. Régóta vallom, hogy ami számít, az az állam minősége, nem pedig mennyisége (mérete, terjedelme). Könyvük alaposan elemzi az állam és a társadalom kényes összefüggéseit; mindegyik erőteljesen hat a másikra, noha önkényuralomban az állam az elsődleges, az eseményeket döntő mértékben meghatározó tényező.

Átütő erejű a gazdaság és a társadalom szereplőiről írott harmadik fejezet. Ismereteim szerint teljesen új és ezért megvilágító érvényű a kamu pártokról, oligarchákról, elfajzott civil szervezetekről, függésbe hozott egyházakról írott, hallatlanul fontos, hajszálpontos és gondos elemzés. A fogadott politikai család fogalmának bevezetése és értelmezése megragad egy olyan jelenséget, amely az új uralmi elitet végre önálló kategóriába öltözteti a szerzők által teljes joggal elutasított, eddig használt hasonfogalmak helyett. Meggyőző, ahogy a szerzők bemutatják, miért nem új osztály, avagy új rend felépüléséről van szó. Ez nem is lehet másként, hiszen a posztkommunista gazdaelvű önkényuralom (patronális autokrácia) különleges, egyedi, sajátos (sui generis) alakulat, ami nem felel meg sem a (tőkés) osztály, sem pedig a (hűbéri) rend sokat elemzett és jól ismert lényegi megkülönböztető jellegzetességeinek.

A munka

Miután a szerzők kifejezetten kérték, hogy különös figyelmet szenteljek a gazdaságról írott ötödik fejezetnek, ezért részletesebb véleménnyel szolgálom meg megelőlegezett bizalmukat.

Bár a fejezeti útmutatóban azt állítják, hogy itt a „gazdaság komparatív fogalmi rendjével” foglalkoznak, a fejezet ennél sokkal szűkebb: lényegében csak a korrupció sajátos, az önkényuralomra jellemző megnyilvánulási formáiról van benne szó. Ez nem lenne baj, ha a szerzők nem keltenének túlzott várakozásokat. Ha viszont keltenek, akkor az olvasónak hiányérzete támad. A posztkommunista gazdaságok története jóval több, mint korrupció, jóval több, mint a kapcsolatok, az állami beavatkozás és a tulajdon szociológiája. Jobb lett volna, ha a fejezet valódi témáját a szerzők sokkal szűkebben határolják körül.

A hiba részben abból fakad, hogy a gazdaságszociológiai elemzés valamiféle új közgazdaságtani alapvetésben gyökerezik és abból vezetik le. Az úgynevezett „kapcsolati közgazdaságtan”, ami a szerzők véleménye szerint a neoklasszikus közgazdaságtannal szemben, hasonló súlyú és rangú kihívás, mint a viselkedési és az intézményi gazdaságtan, beemeli az elemzésbe a kapcsolódó politikai és gazdasági szereplőket (lásd 5.1. ábra, 386. oldal.) Nos, ez szerintem többszörös tévedés. Egyrészt amit „kapcsolati közgazdaságtannak” neveznek, az egyáltalán nem új, hanem évszázados: leánykori neve politikai gazdaságtan. Másrészt nem egyenrangú, egyensúlyú a viselkedési és intézményi közgazdaságtannal, hanem egészen más: egyfelől a politika, a jog, sőt, a kultúra és az erkölcs, másfelől a gazdaság határmezsgyéjén álló önálló, ősrégi tudomány. Harmadrészt ez nem elsősorban azt állítja, hogy az állam feladata a piaci kudarcok kiküszöbölése. Miután piaci kudarcok és kormányzati kudarcok egyaránt léteznek, hallatlanul fontos mind a piac, mind az állam, amelyek nemcsak ellentétben állhatnak, hanem sokkal inkább kiegészítik, sőt feltételezik egymást. Ezt a (neo)klasszikus közgazdaságtan Adam Smith óta egyértelműen elismeri. A politikai gazdaságtani megközelítés ráadásul nem mond ellent a (neo)klasszikus eszméknek, hanem csak kiegészíti azokat olyan tényezőkkel, amelyik kitágítják az elemzés kereteit. Egyébként pontosan ezt igyekszik tenni Magyar Bálint és Madlovics Bálint is. Elemzésük jóval meggyőzőbb lenne, ha elismerten a politikai gazdaságtanban gyökerezne és azt nem állítanák szembe a (neo)klasszikus közgazdaságtan vélt, de nem valós tételeivel. (Tudományos műben fölösleges engedményt tenni ideologikus ihletésű, divatos, ámde roppant felszínes gondolati áramlatoknak.)

Nem a gazdaságról szóló ötödik fejezetre, hanem az egész könyvre vonatkozik az a bíráló megjegyzésem, hogy a szerzők – Magyar Bálint korábbi műveivel összhangban – továbbra is lebecsülik az elitek uralmát megalapozó és átható ideológia szerepét. Ez még akkor is így van, ha a maffiaállam elemzése kellően finomodott; elismerést nyert, hogy a populizmus olyan „fedő” ideológiákkal dolgozik, amelyek vezérelhetik az önkényúr (autokrata) cselekedeteit, noha azt nem korlátozzák. Kaczynski és Orbán ismeretében csábító a megkülönböztetés az ideológia által vezérelt és az ideológiát csak alkalmazó populisták között. Ez azonban délibáb. Nem igaz, hogy a különbség rendszeralkotó jelentőségű lenne. Nem tűnik meggyőzőnek az sem, hogy míg az ideológia által vezérelt populistát könnyű elhelyezni a baloldaliság és a jobboldaliság tengelyén, addig az ideológia alkalmazóját nem. Szerintem egyiket sem lehet elhelyezni ezen a tengelyen. Egyrészt a populizmus felülírja a megszokott, bal-jobb osztatú, vonallal ábrázolt, jórészt elavult politikai mezőnyt és helyette körkörös ábrázolást kíván, ahol a szélsőjobb és szélsőbal összeér. Másrészt a populista mindig halálosan komolyan veszi és alkalmazza az ideológiát, mert meggyőződött annak hasznosságáról még akkor is, ha tevékenységében gyakran átlépi a belőle fakadó korlátokat. A lényeg sohasem az, mennyire hisz a cinikus önkényúr, hanem, hogy mennyire hisznek benne az alattvalók. Ezért az ideológia általi vezérlés, vagy annak alkalmazása csekély fokozati különbség, nem pedig rendszer-meghatározó tényező. Az a tény viszont, hogy egy állam „az elitérdek elvének van alárendelve” (389.oldal) vagy szebben fogalmazva: az uralkodó csoportok hatalma anyagi és szellemi alátámasztásának jogszerű hitében fogant, éppen azt tükrözi, hogy a csoportnak mindig van saját uralmának elismerését megalapozó, kikényszerítő ideológiája. Ezért tehát nincs állam sem, amely mentes lenne az ideológiától: a hatalom és a vagyon szeretete, istenítése, az utána való vágyakozás önmagában ideológia; ennek elfogadtatása a társadalommal erőteljes ideológiai kisugárzást igényel.

Az ideológia szerepének lebecsülése az értékmentesség túlbecsüléséből fakad – ez a könyv legnagyobb hiányossága. Ráadásul a szerzők maguk sem követik, amit hirdetnek. A bevezetőben kövéren szedve azt olvashatjuk, hogy a fogalmi „keret értékmentes, de nem tradíciómentes.” Noha elismerik, hogy számos fogalmat gyakran használnak normatív tartalommal is, de hangsúlyozzák, hogy „ahogy mi bemutatjuk őket, az kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a térség jelenségeire egyértelmű kifejezési eszközt nyújtsanak. Hogy ezek a jelenségek rosszak vagy jók, azzal a könyvünk nem foglalkozik.” (Bevezetés, 21.oldal)

Hihetetlen állítás, ami azt sugallja, hogy a nyelv semleges, értékmentes. Kizárt dolog, hogy a maffiaállam, az oligarcha, a kijáróember, a korrupció, a fantomcég, a kamupárt, a szolga, az alattvaló stb. fogalmai ne közvetítenének értékítéletet. Nem feltétlenül megy a tudományosság rovására, ha a szerzők nyíltan vállalják elkötelezettségüket. Szerencsére a szerzők ebben rettenetesen következetlenek és mondataik százain süt át a fénylő humanista értéktartalom. 

Számomra a hatalmas tudományos mű óriási ereje jórészt éppen ebben rejlik. Leír, értékel és majd mozgósítani fog. A magyar ugaron akkor szökkenhet szárba a szabadság igénye, ha a humanista értéktöltet széles körben elfogadást nyer. Kérem helyet csinálni Magyar Bálint és Madlovics Bálint könyvének minden magyar értelmiségi könyvespolcán!