Megremegett az Orbán-párt
Aki járatos (volt) a vívásban, az tudja, hogy ott létezik – létezett? – a kettős vereség fogalma; párbajtőrben hirdettek kettős vereséget, ha a vívóidő lejártakor egyformán állt a két versenyző. Emlékszem olyan asszóra – talán Papp Jenő volt ennek a mestere –, amikor a két sportoló tíz percen keresztül állt egymással szemben, anélkül, hogy bármit csináltak volna. Tették ezt azért, mert a csapat érdekei azt kívánták, hogy semmit ne kockáztassanak.
Nos, vasárnap este, a borsodi választás után, ez jutott eszembe; no, nem a csapat érdekei, nem is a nulla kockáztatás, sokkal inkább a kettős vereség. Mert ugyan kikapott az összevont ellenzéki jelölt, és a parlamenti mandátumot a Fidesz vitte el, ám a kormánypárt sem dicsekedhet azzal, hogy győzött. Ahhoz képest ugyanis, hogy mekkora forrásokat mozgatott meg a győzelem érdekében, mennyi pénzt, ajándékot, de főként gusztustalan verbális hordalékot hordott össze Szerencsen és környékén, a célt csak szűk különbséggel érte el, egyáltalán nem úgy, ahogy amúgy most a Fidesz potentátjai ezt kommunikálják.
Ha ugyanis a jövőre tekintünk, akkor minden oka megvan az Orbán-pártnak arra, hogy megremegjen; 2022-re tekintve, ez a mostani győzelem felérhet egy súlyos vereséggel.
Most ugyanis egy olyan körzetet hoztak el, ahol az ellenzék – lássuk be – olyan jelöltet indított, akin bőven volt fogás, és ráadásul olyat, ahol hagyományosan a jobboldal uralja a terepet. Ebből a szempontból tehát a vereség korántsem lehet számukra megnyugtató, hiába szól minden nyilatkozatuk a sikerről, és arról, hogy már a főpróbán megbukott az összefogás.
A kormányoldalnak nyilván ezt kell tennie, még akkor is ezt kellene, ha egyébként nem mindenből próbálnának sikerpropagandát csinálni. Ezért aztán nem várhatjuk tőlük, hogy majd a nyilvánosság előtt fogják higgadtan elemezni a történteket, és levonni a megfelelő konzekvenciát. Persze, lehetséges, sőt, valószínű, hogy a háttérben ezt megteszik, hisz ők is látják: 2022 veszélyben van. Az összefogás igenis működik – még ha egyelőre fékezett habzással is.
De: természetesen minden eredményt csak a végső cél elérése legitimál. Nincs ok semmiféle örömre, ha csak addig jutunk, hogy szépen veszítünk. A szimpatikus vesztes szerepe egyáltalán nem megnyugtató, kiváltképp akkor nem, ha az ellenszenves győztes bármilyen praktikát, cselt, törvénytelenséget bevethet a győzelem érdekében, és azt senki nem fogja szankcionálni. Amíg ugyanis az államgépezet, a kontroll-mechanizmusok a kormány kezében vannak, senki nem remélheti, hogy valaki is megállítja a tilosban járkálókat. Erre voltaképpen csak a választóknak van lehetőségük, és most, Borsodban is kettős vereséget szenvedtek a pártok: egyik oldal sem büszkélkedhet a részvételi aránnyal.
Csaknem húsz százalékkal kevesebb ember vett részt a voksoláson, ami – tekintve, hogy időközi választásról volt szó – nem lenne teljesen szokatlan, ahhoz képest azonban, amekkora figyelmet szenteltek a szereplők a kampányra, feltétlenül kevés. Azt mutatja, hogy hiába próbáltak sok-sok ingert közvetíteni, a küszöböt nem érték el; a többség érdektelennek mutatta magát. Bizonyos szempontból persze jó, hogy a csatatérre nem vonult ki sok ember, próbáljuk meg úgy felfogni, hogy elegük lett a háborúskodásból. De annyira mégsem, hogy a folyamatos harcért felelős tábornokot kibillentsék, ha most még nem is a székéből, de legalább a nyugalmából.
Márpedig ez a nyugalma, láthattuk, milyen mértékben hagyta el egy évvel ezelőtt. Igen, Orbán Viktorról és az egy évvel ezelőtti önkormányzati választásról beszélek. A miniszterelnök látszólag higgadtan, sőt politikai korrektséggel fogadta a budapesti és több nagyvárosban elszenvedett vereséget, ez a korrektség azonban megmaradt a szavak szintjén. Olyan egy évet hagytak ugyanis maguk mögött az ellenzékivé vált önkormányzatok, amelyben a kormányfő igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy megnyomorítsa az új vezetők életét. És azt tudhatjuk, látjuk, hogy Orbánnak sok mindenre telik; nincs híján ötletekben, hogyan tegye földönfutóvá az önkormányzatokat. Ha innen tekintünk az egy évvel ezelőtti ellenzéki sikerre, ide is illik a kettős vereség kifejezés; hiába aratott szép győzelmet az összefogás egy sor városban – a pandémia miatti súlyos károk mellett –, meg kellett és kell küzdeniük a kormány okozta pénzhiánnyal, az egyre nehezedő körülményekkel, és főként azzal, hogy a hatalom kínpadra kényszeríti őket. Elsősorban persze Budapestet.
A főváros olyan egy évet tudhat maga mögött, amelyben az új főpolgármesternek egy percnyi nyugalma nem lehetett; sorozatban születtek azok a kormányzati döntések, amelyek egyre jobban szűkítették a budapesti vezetés mozgásterét, miközben állandósult verbális támadásoknak is kitették Karácsony Gergelyt. Ismétlem: ha innen nézzük, akkor ez a tizenkét hónap a győztes ellenzéki városok szempontjából totális vereség, a járvány és a kormány ármánykodása miatt, a közelébe sem kerülhettek terveik megvalósításának. De vereség a Fidesz számára is: a jelek arra utalnak ugyanis, hogy a választók még eltökéltebbek lettek. Ha ez Borsodban még nem is volt érezhető, ezeken a településeken viszont teljes mértékben; az emberek jó része ma már meggyőződéssel hiszi, Orbánnal elképzelhetetlen a jövő, elképzelhetetlen a demokrácia, elképzelhetetlen a szabadság. És az már a győzelem maga, hogy egyre többen akarják a szabad levegőt.
