Miért kell támogatni Magyar Pétert? Vagy nem

Megosztotta olyan értelemben, hogy az ellenzéki táborból egy nagy szeletet kihasított, a népszerűségi lista élére ugrott, és mára valódi kihívójává vált Orbán Viktornak. Márpedig ez a tény olyan új élményt nyújtott az Orbán-ellenes tábor jelentős részének, hogy feltétlen hívévé is szegődtek. „Nem számít, hogy keveset tudunk róla, mondják, az, amit tudunk éppen elég ahhoz, hogy támogassuk. És nemhogy támogatjuk, teszik hozzá, mindenkinek ezt kell tennie.” 

Tehetős barátom így fogalmaz: kutya kötelességed neked és az újságodnak is Magyar Péter mellé állnia. Azt is elmondja, hogy igen: lát rossz tulajdonságokat is Magyarban, neki sem tetszett, hogy rögzítette a feleségével való beszélgetését, jellemileg az ilyesmi sokat elárul, de ezzel szemben ott áll mindaz, amit a NER másfél évtizede alatt el kellett viselnünk. Nekem például azt, hogy nem építhetem szabadon a vállalkozásaimat, mert ha túl nagyra növök, simán elveszik, elzsarolják tőlem. Ki beszél ezekről? Igen, persze, tudom, hogy folyamatosan téma volt a Fidesz belső köreinek hihetetlen gazdagodása, és arról is olvashattunk eleget, hogy a Simicska-módszert Orbán tökéletesen elsajátította, sőt tovább is fejlesztette, vagyis amire szemet vetettek, azt meg is szerezték, mégsem történt semmi. A karaván haladt. 

És most fordulóponthoz érkeztünk. A rezsim recseg-ropog, jórészt Magyar Péternek köszönhetően. Azt látjuk, hogy az állampárt sorra követi el a legsúlyosabb hibákat, kommunikációjuk szétrepedt, és maga a Vezér, Orbán Viktor is megroppant. 

Korábban valóban elég volt megjelennie a színen, egy-két mondatot mondania és máris minden visszazökkent az eredeti kerékvágásba. Az ellenzék, az akkori, tehetetlenül vergődött, pártjaik egymást nyírták (ki), a társadalom pedig apatikusan figyelte saját, és az addig preferált politikai formációjának lesüllyedését. Nem volt az a morális, mélypontnak tűnő helyzet, amelyet a hatalom ne élt volna túl, és amelyeket az ellenzék képes lett volna kihasználni. Gondoljunk csak a Borkai-, a Szájer-ügyre, Schmitt Pál köztársasági elnök lebukására, Mészáros Lőrinc mesés gazdagodására. Az Orbán-család nehezen magyarázható gyarapodására, a felcsúti stadionra, hogy csak kapásból említsek néhányat. Tavaly februárig úgy tűnt: a rezsim érinthetetlen, mindig megtalálja azt a toposzt, amellyel átkeretezi a közbeszédet. Ez a helyzet változott meg szűk egy esztendővel ezelőtt; a Fidesz azóta csak vergődik, képtelen a helyzeteket úgy megoldani, hogy azok lekerüljenek a napirendről, és hiába a hajdani módszerek bevetése: nem működik az eddig bevált módszer. Pedig még újítottak is, magasabb – vagy alacsonyabb – szintre emelték a karakter-gyilkosságot; politikai államtitkárt kapott a feladat. 

A kérdés tehát most már nagyon is élesen tehető fel: mire, kire várunk még, hogy végre leszámolhassunk a rezsimmel? Éljünk-e együtt még ezzel a nomenklatúrával, vagy ragadjuk meg az alkalmat. Árulónak tekinthetők-e azok, akik most Magyar Péterre teszik az összes zsetonjukat? 

Aligha. Gondolom én. De egy ilyen mondattal azonnal barátokat veszítek el, azokat, akik úgy látják: Magyar nem más, mint egy álruhás Orbán, az eddigi mozgása csak azt bizonyítja, hogy ugyanolyan diktátor-hajlamú, egyszemélyes játékos. Ezért nem szabad őt támogatni. 

Nincs kizárva, hogy igazságuk – is – van. Nem látjuk, mit is hozhat ránk a hatalma. Azt azonban látjuk, tudjuk, szenvedjük, ami most van. 

Hogy kutya kötelesség? Nem tudom. Azt azonban igen, hogy egy lehetőség. Egy lehetőség arra, hogy kimásszunk abból a gödörből, amibe a rezsim taszított bennünket. Hogy aztán mi vár ránk, fenn a felszínen, még nem látjuk. Káosz? Egy új diktatúra? Egy új, tunya, közömbös társadalom? 

Nincsenek válaszaink. Legfeljebb reményeink. Például az, hogy egyszer ez az ország végre felébred, és nem lép újra ugyanabba a folyóba.