Mindenki nyertes lesz!

Legutóbb mikor nevetett egy igazán jóízűt?

A válaszom előtt a kérésem: tegeződjünk! Kösz! Bödőcs Tibi pécsi estjén voltunk, megnevettetett, nem csak engem.

Szerinted mi a sikeres humorista legfőbb jellemzője? Mi az a három dolog, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy valaki hosszú távon ismert és elismert maradjon ezen a területen?

Csak magamból indulhatok ki, de ez másokra is érvényes lehet. Az első az elődöktől elütő, teljesen más, újszerű megszólalás és poéntechnika. Pódiumképesség és előadói készség, bár ha konkrétan humoristáról, tehát íróemberről, s nem előadó-komikusról beszélünk, akkor elég a közéleti tudás, a határozott vélemény és a humorérzék. Én mindkét változatot képviselem 50 éve, azt hiszem, többnyire sikerrel. A hosszú pályához talán a legfontosabb a hitelesség. Az Egyedül állok című, 800 oldalas életműkötetemben egyetlen szót sem kellett kitörölnöm vagy átírnom, legtöbb önálló estem és monológom máig aktuális maradt. Soha nem szerettem volna „a csúcsra” érni, mert onnan már lefelé vezet az út. Legnagyobb siker a fennsíkon maradni.

Hogy tapasztaltad, az elmúlt évtizedekben mennyire és milyen irányba változott a humor?

A stand-up változtatott azon, amit az előttünk élt, főként író humoristák képviseltek. Ők még Karinthy és Nagy Endre példáját követték, olvasott, írni tudó alkotók voltak. Sándor Gyuri, Hofi és én már előadói estekkel léptünk a közönség elé, ezek voltak a stand-up elődei, közben újat hozott a Holló Színház, majd a L’art pour L’art Társulat, aztán a 90-es Humorfesztiválon feltűntek a mára középkorúvá lett ifjak, KAP, Bödőcs és társaik. Ők már mozaikokból összerakott műsorokkal lépnek föl, ellentétben a mi koncepcionális estjeinkkel. Nekünk még az átkossal kellett szembeszegülnünk, nekik elég a hatalommal szemben kritikusnak lenniük. Aki erre nem képes, csak poénkodik, az nem humorista, csak vicces fellépő.

Van olyan téma, amiből nem (lenne) szabad viccet csinálni? Vagy legalábbis amit inkább elkerülsz?

Arról kell írni és szólni, ami bosszant, dühít, nemcsak engem, sokakat. A „viccet csinálni” nem jó kifejezés. Attól, hogy nevettetünk egy komoly ügy kapcsán, nem viccelődünk. a humor véresen komoly műfaj. Tehát: nem „mindenből” szabad, lehet beszélni, de amiről beszélni kell, arról nem szabad hallgatni. Ez így van a civil életben is, például amikor szembesül az élelmiszerárakkal egy nyugdíjas, és odaszól az eladónak, hogy „maga is ennyiért viszi haza a farhátat”? Én soha nem kerültem el a fontos dolgokat. A hétköznapinak mondott emberek helyett és nevében is szóltam, ezt tartottam kötelezőnek. Az utóbbi években négy orgánumnak írok azokról, amik sokunkat foglalkoztatnak, színpadra már csak a klasszikusaimat viszem föl. Hat éve, a 70. születésnapomon mutattam be egy kétórás közéleti estet, de hiába volt sikeres, kevés volt a föllépésem, mert a NER-es népművelők számára én is tiltott termék vagyok. Az asztalfióknak nem mondom a magamét.

Talán látszólagos ellentmondásnak tűnhet, hogy a hivatásod mellett gyakran lehet téged hallani és olvasni, amint nyomasztó, aggasztó és cseppet sem kacagtató témákban is megnyilatkozol, úgy, mint az infláció, a nyugdíjasok helyzete, vagy épp az orosz-ukrán háború. Hogy fér meg egymás mellett ez a kettősség?

A többféleség helyesebb, mert egyszerre vagyok ez is, az is, amaz is. Publicisztikáimban súlyosabb ügyeket feszegetek a Magyar Hangban, az ÉS-be írt glosszáim tömören szólnak bosszantó témákról, a Hócipőbe szatirikus hangon írok ügyeinkről, az ujnepszabadsag.hu online felületén hetente egy-két pársoros jegyzettel vagyok jelen. Utóbbi kettőt grátisz írom, így még azt se mondhatják, hogy „megvettek”. Ezeken kívül születnek verseim, és három-négy éve festek is, így valósítva meg a régi álmomat.

Október 27-én, pénteken este hatkor Jászberényben lépsz fel a BANDÓ 75, avagy a 75 éves 47-es 50 éve a pódiumon című kabaréesteddel, amit a „retróhangulatú” jelzővel illettél. Mondasz róla pár mondatot?

Egyik fele sodró lendületű emlékáradat, szövegeimmel tűzdelve, a másik fele egy humorral átszőtt „önéletrajz”, de lehet, bekerül pár derűs, poénos versem is, sőt, gyakran még másfélék is. Az utóbbi műsoraim gyakran csúsztak el két és félórás időtartamig is, mi több, nem egyszer három órát kellett „kibírnia” a közönségnek. Ebben bőven fölülmúlom a 40-50 perces ifjakat, és derűben is hozom a régi formám.

Van esetleg az elmúlt 50 évből olyan poénod, műsorod, amely mindmáig közel áll hozzád, vagy ami a mai közönség számára már nehezebben értelmezhető?

Amit előadok, éppúgy élvezhető az idősebbek, mint az ifjabbak számára. Korosztályom gyerekei, az 50 év körüliek abszolút vevők rám, az ifjabbak pedig meglepődnek, hogy milyen összhang alakul ki közöttünk. Ha egy szöveg vagy egy poén jó, akkor az minden korosztály számára jó. Az utóbbi években megtapasztalhattam: aki jegyet váltott rám, elégedetten ment haza.

Mennyire várható, hogy a múltidézés mellett aktuális témákat is érintesz majd a műsor során?

Csak utalások lesznek, ha úgy hozza a szöveg. De: azt szeretném, ha a humor nem szétválasztaná, hanem összehozná a publikumot. Nem lenne ilyen gondom, ha a magyar nép igazi polgárként viszonyulna a közélethez, s nem szekértáborokra bomolva sértődne meg vagy éljenezne. A polgár a saját bőrén érzi, mi az, amiről kell szólni, nem pedig az egyik vagy másik oldalhoz húzva huny szemet súlyos gondjai fölött.

Sokan talán már nem is emlékeznek az 1990-es évek elején lejátszódó, hajléktalanokért végzett munkálkodásodra. Kaptál ezért valami elismerést?

Hogyne. Ezek a féltve őrzött díjaim: Aranyszalmaszál a hajléktalanokért és a Hajléktalan emberért díj. Én már csak efféle díjakat kapok, de tán jobb is. Ezek miatt nem kell szégyenkeznem, se lakájjá válnom. Idén kaptam meg a Radnóti Miklós antirasszista díjat, Szegeden pedig Pro Urbe díjas lettem. Van még vagy hat-hét egyéb díjam, köztük a Pulitzer emlékdíj, és hát a legfontosabb szakmai elismerésem, a Karinthy Frigyes emlékgyűrűm.

Az előadás előtt és után könyvvásár is lesz, dedikálással egybekötve. Lehet, bőven akadnak, akik alig tudnak valamit írói énedről. Miket találnak a könyves asztalodon?

Az Arankakor című regényem az 50-es években játszódik, Ecsegfalva és Dévaványa tanyavilágában, főhősét kulákként viszik el, egy valós emlékiratból írtam, 9 órás hangoskönyv is van benne, én olvastam föl. A Mögöttem az élet című, 48. kötetem tavaly, a 75. születésnapomra jött ki, 400 egyoldalas, „kétperces” írással. A Míg meg nem haltak című mozaikregényemben húsz történet kapcsolódik egybe az idősek ápolásáról. Még három, végtelenül humoros könyvet említek: Könyv azoknak, akik utálnak olvasni, aztán a Murphy törvénykönyve amatőr teniszezőknek, valamint az Isten bikiniben című „filós” kötet. Hozok a Csodás Kapolcs című verses mesémből, s az 575 HAIKU című kötetemből is. A gyerekeknek írt köteteim is velem lesznek, most nagyon fut a Micsoda cirkusz, a dínós verseskönyvem, de továbbra is a legkedveltebbek a Százszorszép és a Magyarország, én is szeretlek című válogatott verseskötetek, s a két hangos könyves verses mesém, A Varázspadlás lakói és a 2013-as év könyve díj nyertese, A hangyabanda nagy kalandja. Könyveim és festményeim már csak a bando.hu oldalamon érhetők el (itt bővebben írok a könyveimről is), szinte teljesen kiszálltam a könyvterjesztői közegből. Ide idézek egy emléket a végére: amikor az András könyve – Fordított teremtés című kötetem megjelent, Jászberénybe is meghívtak a könyvtárba egy író-olvasó találkozóra. Remek hangulatú beszélgetés emlékét őrzöm. Azt szeretném, ha ugyanolyan jó hangulatban érne véget ez az estem is. Továbbra is vallom: az a jó est, amikor ketten vagyunk nyertesek: a közönség és én.