Mindent a választókért? – egykor és most

Az ellenzék táborának átstrukturálódása kitörést jelenthet a szűk pártlogikából: átszakadt egy gát a pártot nem választó civilek felé. Olyan csoportok is színre léptek, akik ugyan eddig is elégedetlenek voltak a regnáló kormánnyal, de a mormogáson túl, politikailag nem aktiválták magukat. Most, hogy van elfogadható, hiteles személy, aki mellé fel lehet sorakozni és érdemesnek is látszik, várhatóan további, Orbánnal szemben állók is mobilizálódni fognak. Olyanok, akiknek elegük van a több mint tíz éve tartó, mindannyiunk számlájára uralgók üzleteiből, üzérkedéseiből. Ha az ellenzéki összefogás kitart, a külső és belső repesztőknek ellen tud állni, akkor 2022-ben egyáltalán nem elképzelhetetlen a kétharmados győzelme. Tudja ezt Orbán Viktor is, akinek és körének ezúttal minden korábbinál nagyobb a veszteni valója, ezért e helyzet kialakulásának megakadályozására további erős orbánzati intézkedések várhatók. Ebben a cikkben e döntéseknek csak a gazdasági vonatkozásaival foglalkozom.

Ismétlő lecke húsz évvel korábbról

Tanulságul először is a 2002-es választások megnyerésére készülő, első Orbán-kormány döntéseit idézném fel. A helyzet akkor korántsem volt olyan éles, mint most. A 2002. áprilisi választások előtti utolsó közvélemény-kutatási adatok szerint a Fidesz-MPP-nek volt a legnagyobb a támogatottsága. Vezetői úgy számoltak, hogy az első fordulót hat-nyolc százalékpontos fölénnyel nyerik, a másodikat pedig zeneszóval…

Kampányuk középpontjába a jó kormányzást állították, mert meg voltak győződve arról, hogy ők jól kormányoztak. De hogy ezt a választópolgárokban még jobban nyomatékosítsák, véget vetettek az addigi szűkmarkú gazdaságpolitikának (akárcsak most) – a kommunikáció persze ennek az ellenkezőjéről szólt (akárcsak most) –, és nekiláttak a célcsoportok kiemelt javadalmazásának (akárcsak most). 2001-ig a minimálbér csak szordínóban nőtt, 2001-ben azonban 57 százalékkal, majd 2002. január 1-jétől további 25 százalékkal, ami két év alatt a legkisebb bér majdnem megduplázódását jelentette. Az ágazati jövedelem-kiáramlás offenzíváját 2001 szeptemberétől indították el: jelentős béremelést hajtottak végre – a későbbre tervezetteket is előre hozva – a közigazgatásban, a honvédelemben, az egészségügyben, az oktatásban, a társadalombiztosításban. Továbbá felemelték az adójóváírás határát, növelték a gyerekek utáni adókedvezményeket, a nyugdíjakat a törvényben előírtnál magasabb mértékben emelték és eltörölték a nyugdíj mellett munkát vállalók személyi jövedelemadóját.

Kedvezményes hiteleket és támogatásokat helyeztek kilátásba a családi gazdaságoknak, a lakásépítőknek és vásárlóknak. Kedvező feltételekkel léptették életbe a diákhitel intézményét, és 2002 első felében engedélyezték a féléves hitel egy összegben való felvételét is. A kisvállalkozóknak meghirdették a Széchenyi hitelkártyát, felgyorsították a Széchenyi-terv pályázatainak elbírálását. Elodázták továbbá a gáz áremelését, és januárról júliusra halasztották a benzin jövedéki adójának növelését.

Teljes kapacitáson működtették házi bankjukat, a Magyar Fejlesztési Bankot, amely 980 milliárd forintra kibővített állami garanciavállalás mellett, tetszés szerint vehetett fel hiteleket és csatornázhatta át azokat a kormány politikai ötleteinek kivitelezésére. A korabeli adatok szerint a Fidesz-MPP döntései nyomán 2001-2002-ben 1800 milliárd forinttal nőtt a központi költségvetés adóssága. Emellett 2002 első negyedévében teljesen felélték a félévre tervezett költségvetési tartalékot, noha az alátervezett inflációval több százmilliárd forintos bevételi többlethez is hozzájutottak. Minthogy kétéves költségvetésünk volt – ez is a Fidesz választási trükkjeként működött –, az abban történtek átláthatatlanok és követhetetlenek voltak. (Medgyessy Péter pénzügyminisztere, László Csaba közlése szerint 800 milliárd forintos, terven felüli hiánnyal vették át a költségvetést.)

Három fontos tanulságról

Mindebből az egyik tanulság az, hogy bár húsz évvel ezelőtt nem igen kellett Orbánéknak tartaniuk a választások elvesztésétől, mégis két kézzel szórták a pénzt. S nem sokat törődtek döntéseik lehetséges, későbbi, nehezen emészthető következményeivel.

 A másik, hogy mindennek ellenére, elvesztették az első fordulót. 2002-ben eldőlt a nagy kérdés: megvásárolható-e a magyar választópolgár. S amint az már a megelőző két választáskor igazolódott, úgy akkor is: nem vehetők meg, mert többségük a személyes jólét alakulásán túl, még más körülményeket is mérlegel. Ez adhat bizakodást 2022-re is, amikorra a 12 évnyi Orbán-regnálás hozadékaként számos más körülmény kerülhet a mérlegre.

Harmadrészt arra is emlékeztetnünk kell, hogy az első forduló elvesztése után Orbán Viktor addig teljesen ismeretlen erejű és hatású kampányt indított nagygyűlésekkel, utcai demonstrációkkal – azon túlmenően, hogy a két forduló között is tovább szórta az adófizetők pénzét. Visszamenőleges hatállyal, újabb 4,5 százalékos nyugdíjemelésről rendelkezett, további engedményeket tett a lakást szerzőknek. De a második forduló bukása után sem viselkedett „béna kacsa” módjára, mint illett volna és szokott volt. Ekkor jött rá arra, hogy a jövőt is mentenie kellene (ennek elmulasztásának hibájából – mint látjuk – mára sokat tanult), és kedvezményes hitelekkel segítette 12 állami gazdaság megvételét, s további állami földek megvásárlását. Több százmilliárd forintos szerződéseket írt alá útépítésekre (akkor még Simicska Lajost kedvezményezve), s amikor ezt az MSZP szóvá tette, szégyenkezés nélkül válaszolta: a kormányváltás tette szükségessé…

A mostanában visszaköszönő múlt, és az újabb trükkök veszélyei

Ami most folyik, az részben hasonló a húsz évvel ezelőtt történtekhez: szinte naponta bővülő, költségvetési keretek nélküli osztogatás az idei módosított és a jövő évi költségvetés szinte teljes szétverésével. Forrásul az alátervezett infláció/reálnövekedés teremtette többletbevétel és – ami még veszélyesebb tényező – az eladósodás felfuttatása szolgál. Az uniós források sem a helyreállítási alapból, sem a rendes költségvetésből nem jönnek, de azokat megelőlegezik a költségvetésből. Ám Orbán nem elégszik meg a választópolgárok kistafírozásával, a saját és NER-udvartartásának jövőjéről, egzisztenciájáról is előrelátóan gondoskodni akar. Teszi mindezt a kitüntetett pozíciók hosszú távra való bebetonozásával, a többszörösen túlárazott szerződések aláírásával, az állami vagyonelemek kvázi privatizálásával. És még nincs vége… hiszen még legalább félév van a választásokig.

Nincs fantáziánk arra nézve – és tippeket sem szeretnénk adni –, hogy a kétharmad elvesztésétől való félelmében és az új kormány pozíciójának aláaknázása érdekében Orbán Viktor még mire vetemedhet. A húsz évvel ezelőtt történtekből azt megláthattuk, hogy mire volt képes akkor, amikor nem igazán kellett tartania a választások elvesztésétől. Most viszont a veszteni valója hatalmasra méretűre duzzadt. Csak az látszik biztosnak, hogy a „menteni kéne, ami menthető” jelszavát követve, miniszterelnökünk szeme előtt a legkevésbé sem a közjó növelése lebeg. Ellentétben azzal, amint ezt hosszú ciklusának kezdő évében, még 2010-ben, az egyetlen felmutatható kormányprogramban kormányzásának irányadó, fő szempontjaként ígért. Orbán számára ma semmi sem drága, ha saját és környezete anyagi érdekeiről van szó – noha nem átallja ezt a köz érdekeként bemutatni.

A saját maga által varrott köpönyeget is kifordítja: adósságcsökkentés helyett eladósodás-növelés, a költségvetési deficit szabadjára engedése, a konjunktúra hűtése helyett annak költségvetési és jövedelmi oldalról való további fűtése történik. A következményekkel pedig nem törődik: az infláció eszkalálódásával – ami egyébként kívülről is erősítést kap –, a külső egyensúly romlásával, a kamatok és így a hitelterhek növekedésével, a forintárfolyam romlásával, a külföldi finanszírozók bizalmának gyengülésével (ez minimum dráguló finanszírozást jelent). Csak nyerjen. Ha meg veszítene, akkor legyen elég anyagi és intézményi alapja a túlélésre és a nyertesek megbuktatására. Orbán így gondolja hazáját szolgálni: az irháját mentve, azt aláaknázni. Mindez így együtt, több mint gyalázatos. Történelmi méretű és mértékű felelőtlenség.

A most várhatóan új erőre kapó kampányban az ellenzéki összefogásnak erre kellene rámutatnia. Nem pedig beállni az ígéretlicitbe. Belátható időn belül nincs miből többet osztani („...az igazat mondd, ne csak a valódit”). Csak átcsoportosításokra van esély és a megszerzett bizalmi többletekkel az uniós források megnyitására. A két évtizeddel ezelőtti leckéhez azonban az is hozzátartozik, hogy Isten óvja az országot a 2002-es Medgyessy-mintázat újjáéledésétől. A vesztes ellenféltől való félelem, valamint a saját tábor belső követelődzőinek zsarolása sem lehet elégséges indok ahhoz, hogy az újból kormányrúdhoz kerülők folytassák az elődök felelőtlen politikáját.

Eljött az ideje annak, hogy ezúttal valami tényleg gyökeres fordulat álljon elő, s ne a kudarcos Múlt különféle változatai ismétlődjenek. Remény is lett, idő is van. Még.