Morcsányi:  az összes egyetemnek fel kellett volna lázadnia

– A filmszerep már messze van, ugye? Nem fog visszatérni?

– Biztos, hogy nem fogok visszatérni. Nem vagyok színész, és nem is teszek lépéseket annak érdekében, hogy újabb szerepeket kapjak. Bár a Testről és lélekről óta volt egy másik filmszerepem, egy teljesen valószerűtlen helyzet: egy orosz filmben ajánlottak főszerepet, nemzetközi szereplőgárda tagjaként. Egy szerb színésznő, egy grúz meg egy litván színész között. Mellesleg a filmnek épp a beszélgetésünk napján van a bemutatója Dél-Koreában. Sajnos a filmnek meglehetősen mostoha sors jutott – a járvány miatt persze. 

– Most tehát ott kellene lennie valahol Dél-Koreában…

– Ha a körülmények engedték volna, talán… 

– Ez milyen szerep egyébként? 

– Nagyon izgalmas történet. Arról szól, hogy a Kaukázusban, ahol az iszlámnak mind a mai napig elég erős a befolyása, egy öreg dagesztáni katonaorvos lánya átszökik Szíriába, az ISIS-hez. Az apa ezt megtudja, és minden veszélyt vállalva, a lány után megy, hogy visszahozza őt. 

– És ön az apa…

– Igen, én vagyok. Amúgy megtörtént esetet dolgoz fel a film…

– Lesz magyarországi bemutató?

– Nem tudom, sem a rendező, sem a színészek nem tartoznak az ismertebb művészek közé, de ha eljut a magyar forgalmazókhoz, és ők úgy döntenek, akkor még ez is előfordulhat.

– Szerette a szerepet?

– Nagyon. Ugyanolyan különlegesség volt… Újrakezdem. Én nem tudok szerepet szeretni. Élvezem a munka folyamatát, meg a kollégákat, épp úgy, ahogy a Testről és lélekről című filmben. Egyszerűen igyekeztem megfelelni az elvárásoknak. Rendkívül izgalmas volt már önmagában az is, hogy Dagesztánban forgattuk a film nagy részét, még 2018 végén. Soha nem jutottam volna el oda másként. 

– Gondolt önmagára valaha is úgy, mint színészre? 

– Nem.

– És úgy, mint kiadóra…

– Nézze, a pályám záró szakaszában vagyok; ha már nem jár túl sok izgalommal, akkor szeretek úgy gondolni magamra, mint könyvkiadóra. A Líra Könyv Zrt-ben ebben a minőségemben is igyekszem, immár nyugdíjasként hasznosnak lenni. Tehát a kérdésére igen a válaszom, de szívesen gondolok magamra, mint dramaturgra, vagy néha, mint fordítóra…

– Ha már a könyvkiadást említette: sokan mondják, hogy a kormány a másik nagy könyves cégen, a Librin keresztül, amely ugyancsak terjesztő és kiadói csoport, afféle trójai falóként, belép erre a piacra, és előbb-utóbb maga alá is gyűri. Az MCC-ről beszélünk ugye, amely kisebbségi részt vásárolt a Libriben, és amely alapítvány a napokban kapott a kormánytól egy hatalmas ingatlan portfóliót, többek között révfülöpi kastélyt és 1.4 hektár területet…

– Mostanában egy csomó mindenki kap egy csomó mindent, nem? Részvénypaketteket, kastélyokat, kikötőket.

– De ki az a csomó mindenki? Mert mi, úgy látom, nem kerülünk bele ebbe a körbe…

– Nem, ez a veszély bennünket nem fenyeget…

– De visszatérve a könyvkiadásra. A Mathias Corvinus Collegium valóban egy trójai faló lehet? 

– Ezt nem lehet megmondani. Pánikot – már csak önvédelemből sem – nincs értelme keltenünk vagy éreznünk, az azonban nem vonható kétségbe, hogy az elmúlt tíz évben kirajzolódtak a rezsim akvirációs mechanizmusai; egy darabig észrevehetetlen az új tulajdonos, aztán aktivizálja magát, majd a nyugtatás korszaka következik, finomodik, aztán újra durvul a dolog… Nem lehet kizárni, hogy most is így lesz…

– Most a dramaturg beszélt önből…

– Milyen értelemben? 

– Ahogy felépítette ezt a folyamatot. 

– De nem így van? Ezt nem látni butaság lenne. Mindenki részéről. Hogy ez mesterterv-e vagy a véletlen hozza úgy, ahogy, ezt soha nem tudjuk meg. Egyébként a könyvszakma szerencsére nagyon gyorsan a privatizáció útjára lépett, a kulturális ágazatok közül elsőként került a piacra, és ott kellett boldogulnia már a kilencvenes évek elején. Én egyébként az állam megjelenését ezeken a területeken nagyon károsnak tartom. Egyszerűen azért, mert az állam szempontjai mindig kiismerhetetlenek, mindig torzítanak, a piac viszont jó esetben szabályozott, vannak árak, vannak mennyiségek, számok, és bár mindig jönnek váratlan hatások, de akkor is kiszámíthatóbb, felnőttebb, mint az állami beavatkozások.

– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy kevésbé befolyásolható a könyv, mint piac? 

– Persze. Ez alatt a harminc év alatt a könyvipar megszilárdult, sőt, még jelentősen át is strukturálódott. A kisebb szereplők számára biztosan sok kellemetlenséggel járt például az Alexandra csődje, de maga a könyvpiac meg sem rezzent. Változatlanul széles maradt a kínálat, minden, ami csak egy kicsit is érdeklődésre tarthat számot, ugyanúgy meg tud jelenni, a kortárs magyar szerzőknek megkülönböztetett szerepük van, vagyis ismétlem: a piac egy pillanatra sem ingott meg attól, hogy az egyik legnagyobb cég csődbe ment. Amit újra kellett éleszteni – újra tudták éleszteni a talpon lévők. Ez az állóképesség is némi biztosítéknak tűnik a falovasokkal szemben, mint ahogy az is, hogy a közönségre nem lehet ráerőltetni olyan könyvet, olyan kánont, amit ő nem hajlandó befogadni. Ezt még a sokat szidott Kádár-rendszerben sem tudták elérni. Amit a közönség nem akart megvenni, azt nem vette meg, ott maradtak a könyvek a raktárban. Abban tudták befolyásolni a piacot, hogy bizonyos népszerű, de csak tűrt könyveket kisebb példányszámban engedték kinyomni. De ettől még Illés Bélát nem lehetett eladni… Ami tehát a kurzusnak a könyvpiaci megjelenésével szóba jöhet, az egyfajta őrségváltás, kiszorítósdi…

– Tehát nem a piacért folyik a harc, hanem bizonyos pozíciókért? 

– Én úgy látom ezt a garnitúrát, amely tíz éve uralmon van, hogy nem veti meg a pénzt…

– De finoman fogalmaz…

– Szóval, nem zavarja őket, hogy a Libriből, amely igencsak virágzó, profi cég, legrosszabb esetben fölveszik az osztalékot. Amit korábban Spéder Zoltán vett fel, most majd megy az MCC-be. Ki tudja, talán még néhány arra érdemesnek külön is jut a pénzből valami. Azt jól látni, hogy ezen túl is rendkívül széles hálózat van kiépülőben, mondjuk a Ludovikától kezdve, az MCC-n, az úgynevezett kutatóintézeteken, a függetlenségüktől trükkösen megszabadított egyetemeken át, aktuálisan az SZFE-ig, megfontolt elittermelősdi zajlik – a szemünk láttára. Mindez hihetetlen mennyiségű pénzzel, amely bizonyára hozza is a maga eredményét. Ez történhet a Libri esetében is, ahol az MCC-nek ugyan csak kisebbségi tulajdona van, de bizonyos vétójogokkal így is rendelkezik. Most még a jó ég tudja, hogy ebből mi lesz; radikális lépések, vagy visszafogott tempó? Azt sem szabad elfelejtenünk az elmúlt tíz év alapján, hogy az arcátlan cinizmus, a gátlástalanság, a vakhülyének nézés is benne van az eszköztárban. Szóval, nem tudom. Annyira nem, hogy azt is csak találgatni lehet, miért volt a hatalom óvatos például a MOME esetében, és miért mentek neki a színművészetinek? Már csak azért sem érhető, mert elvileg minimális PR-ismeret elég lett volna ahhoz, hogy fölmérje bárki: az SZFE-nek nekimenni veszélyesebb vállalkozás. 

– Ha önt megkérdezték volna, hogy lesz-e háború abból, ha statáriálisan elfoglalják ezt az egyetemet, azt mondta volna, hogy lesz? 

– Nem véletlen, hogy nem kérdeztek meg. Én még ebben az érett koromban is hajlandó vagyok végiggondolni minden olyan narratívát, amelyről korábban szilárd véleményem volt. Így például az egyetemi autonómia kérdését is. Hátha ez nem valami eredendő jó, hanem a legnagyobb veszély, ami fenyegetheti ezt az országot, és ennél borzalmasabb dolog nincs is. De nem, mert végül csak arra tudok gondolni, hogy az egész új rendszernek a központosítás, a kézből etetés a lényege. Lehet, hogy az összes egyetemnek fel kellett volna lázadnia az autonómiájuk elrablása ellen. De nem véletlen, hogy nem lázadtak fel. Nézze meg, mi történt a Magyar Tudományos Akadémiával… Az, sajnos, nem egy Akadémia, hanem kifizető hely.

– Magyarul megvásárolhatók az emberek.

– Abszolút. De ez senkinek nem újdonság. Látja, ezért nem kérdeztek meg engem… Másrészt meg a hatalom küldöncei között nyilván van, aki higgadtan oldja meg a rá kiosztott feladatot, a másik kevésbé, és csak a bosszúvágy vezényli. Mindenesetre, ha megkérdeztek volna az SZFE-ről, azt mondtam volna: érdemesebb lenne tárgyalni velük… Legalább a látszat kedvéért. Persze nem olyan látszattárgyalásra gondolok, mint amilyet Palkovics szokott bonyolítani, nem. Sok mindent meg lehetett volna párbeszéddel oldani. 

– Most már nem? Ennek már nincs jó kimenetele?

– Nem nagyon. Nyilván az ember szimpátiájától, elkötelezettségétől, türelmétől függ, hogy ki mit gondol az egyetemisták ellenállásáról. Vannak olyanok, akik azt mondják, hogy ennek nem lehet jó kimenetele, és vannak olyanok, akik azt remélik, hogy ha elfajulnak a dolgok, akkor a végén a józanság kerekedik felül, és születik végre valamilyen egyezség. E pillanatban beláthatatlan, mi történik, mert az egyetemisták fel vannak hergelve. Nem, nem hergelve: ostobának nézték és nézik őket. Olyan összetartó erő jött létre általuk és közöttük – elvitathatatlan, megkérdőjelezhetetlen céllal – amelyet ők már – és a magam részéről azt mondom: remélhetően – nem fognak otthagyni az út szélén. A jó ég tudja, hogy mi lesz. 

– Az elég nyilvánvaló, hogy az SZFE tervezett állami megszállása része a kultúrharcnak is. De ezen a kultúrharcon belül, miként helyezkedik el, hogy a hatalom most a saját nevére írta Kertész Imrét? 

– Ez számomra egy régi történet. Én 1995 óta ismertem és dolgoztam együtt Kertésszel. 

– Hány könyvét adta ki?

– Nem tudom, nem erősségem a számolgatás. Sokat. Az én időm óta a Magvető Kiadóban az a legtermészetesebb kiadói gyakorlat, hogy igyekszünk az adott szerző minél több könyvét piacon tartani. Persze elsősorban olyanoknál, akiknél ez gazdaságilag is lehetséges. Kertész Imrénél tettem egy első és egyetlen kivételt, életműsorozatra tettem ajánlatot neki, mégpedig azért, hogy a Sorstalanságot is újra kiadhassuk. Ezt mindenképpen szerettem volna elérni, ez a könyv ugyanis számomra egy fétis volt. Ezért azt ajánlottam Imrének – akinek akkoriban Németországban újkeletű sikere támadt, miközben a magyar irodalmi élettel való kapcsolata teli volt feszültségekkel –, hogy csináljuk meg ezt az életmű sorozatot. El is kezdtük, és az utolsó kötet épp a Nobel-díj elnyerése előtt pár héttel jelent meg. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy Kertész nagyon provokatív nyilatkozatokat tett már a Nobel előtt is. De ez nem is csoda, ha csak a Csurka-félék működésére gondolunk. És erre jött az elismerés, amit itthon enyhén szólva nagyon ellentétes véleményhalmaz fogadott. Az egyik oldalon az imrekertészezés, a másik oldalon a határtalan öröm. Ennek ellenére, én úgy éreztem, mint kiadó – 2002-t írtunk –, hogy az éppen hatalomra kerülő szocialista kormány nem viszonyult Kertészhez az elvárható lelkesedéssel, nem adta meg neki, a friss Nobel-díjasnak azt, ami jár – kóvedben, mondjuk így. Egyébként Kertész – és ezt mostanában nem szokták tőle idézni – a választás első fordulója után szinte látnokian valami olyasmit írt a Fideszről, hogy ezek a fiatal nihilisták, akik most elveszítik a választást, tudják, hogy a demokráciának nincs ellenszere a puccsistákkal szemben. Magyarországon ráadásul még demokrácia sincs, hát még ellenszer. Egyébként ezt a megfigyelését még meg is fejelte Kertész 2012-ben azzal, hogy Orbán hamelni patkányfogóként megbabonázta a népet. Ezzel együtt, a Nobel-díj táján az volt a benyomásom, hogy a maga módján, mind Schmidt Mária, mind pedig Orbán Viktor nagyobb reverenciával viselkedett Kertésszel. Ők valahogy nagyobb lelkesedéssel vagy ügyesebben rajongtak (természetesen idézőjelben mondva) Imréért, igaz, nem emelték fel a szavukat a szennyáradat ellen, amely mégiscsak az ő oldalukról érkezett. Schmidt viszont nemsokára már úgy interpretálta a történteket, hogy Kertészt a magyar baloldal meg a liberálisok nem fogadták be, pedig ez nem volt igaz. Amit az előbb feszültségekként írtam le, az egyáltalán nem erről szólt. Kétségtelen, hogy volt, aki megbántotta őt – például Réz Pál –, és az is igaz, hogy Kertészt sértette, hogy a könyveiből a Nobel előtt nem fogyott annyi, mint azt ő szerette volna. Nem szerette a tartózkodó kritikákat sem, de ezt botorság azzal egyenlővé tenni, hogy őt a baloldali liberális közeg idegenként, ellenségesen kezelte. Ha így lett volna, akkor – hogy mást ne mondjak – nem fogyott volna el több százezer példány a Nobel-díj után a műveiből. A betegség aztán nagyon sok mindent megváltoztatott. 

– Az ő gondolkodásában?

– Nem, inkább abban, hogy mikor mennyire érezte magát erősnek, alkotásra képesnek. Hogy mikor mennyi felé irányuló jelre, gesztusra volt szüksége ahhoz, hogy elhiggye a környezete jóindulatát. Ráadásul ezt az érzést erősítette az is, hogy haza kellett jönnie Berlinből, amennyire én tudom, a betegsége miatt. És ott volt a felesége, Kertész Magda, a maga sajátos világnézetével, preferenciáival. Ő természetesen nagyon nagy hatással volt Imrére, mind a szeretet, a szerelem, az emberség, az ápolás oldaláról, mind pedig a szellemi társ, a befolyásoló oldaláról. És ő egyre szorosabb kapcsolatban volt Schmidt Máriával. Számomra ebből is az derült ki, hogy Schmidt nagyon odafigyelt Kertészre. Bár részleteket nem tudhatok, úgy tűnik, mindez egyenesen vezetett Kertész állami kitüntetéséig 2014-ben, majd az intézet létrehozásáig. Természetesen nem igaz az, ami most a megnyitáskor elhangzott, hogy Kertész egyedül a multikulturalizmusban látta volna Európa áldatlan helyzetének okozóját. Ismerjük ezeket a naplókat, amelyekből most idéztek: az egyik oldalon ezt találjuk meg, a másik oldalon az ellenkezőjét… Kertész inkább elitista volt, mint a multikulturalizmus, vagy a liberalizmus, vagy bármi ellensége. Nem vagyok sem irodalmár, sem esztéta, csak a személyes, mezei benyomásaimat tudom mondani; szerintem Imre a sötétség költője volt. Ebbe szuszakolódik most bele az, amit a kurzus láttatni akar rajta keresztül, miközben Imre írói és gondolkodói matériája ennél sokkal nemesebb anyag. 

– Egyébként minden további nélkül fogadta el Orbánék kitüntetését?

– Nézze, Kertész totálisan öntörvényű ember volt. Amennyire láttam, soha senkit nem kecsegtetett azzal, hogy őt birtokolni lehetne, illetve, hogy a szimpátiáját könnyű volna elnyerni vagy megtartani. Spiró Györgyöt láttam az egyetlen kivételnek.

– Ön mégiscsak jól ismerte Kertészt. Vajon hogyan érezte volna magát a Kertész Imre Intézet megnyitóján?

– Fogalmam sincs, talán egy Thomas Bernhard tudta volna megírni. Ráadásul, ha a betegség a szellemét nem is érintette, akkor is egy sor dolog megváltoztathatta őt. Nem tudhatjuk, hogyan érezte volna magát a tőle származó idézetek között. Két dolog biztos. Az egyik, hogy archívuma nagy részét még életében a Berlini Művészeti Akadémiára hagyta. A másik, hogy annál nagyobb jó íróval és írói hagyatékkal feltehetőleg nem történhet, mint hogy egy állam hatalmas pénzt áldoz arra, hogy intézete legyen, ösztöndíjak legyenek, hogy konferenciákat szervezzenek satöbbi. Egyelőre persze nem látni, hogy olyan csillogóan működne ez az intézet, de nem szabad türelmetlennek lennünk, meg igazában nincs is hova sietni. Nem vitás, hogy ez az új hatalmi gárda, amelyről korábban beszéltünk, e területen is átvette az uralmat; olyanok viszik az intézetet, akik helyesnek tartják a kertészi mű ilyetén értelmezését. 

– Ha jól értem, azt mondja, hogy helyes és szép dolog, amit a kormány – az emlékezetpolitikájába ágyazva 0 Kertésszel tesz, másik oldalról mégsem helyes ez a megközelítés, hisz' Kertész soha nem hagyta magát kisajátítani…

– Kertész nem él, nem szólhat sem pro, sem kontra. Egyébként pedig a Kertész-életművet úgysem lehet kisajátítani. A mondatok ott vannak, minden nyom megtalálható. És például a hozzám hasonló gondolkodásúaknak ugyanazt fogják jelenteni az írásai, mint negyven, húsz vagy tíz éve. Jelenleg egyébként a Magvető igazgatónője, Dávid Anna tudtommal tárgyalásban áll a Kertész Intézettel, hogy továbbra is mi adhassuk ki a Kertész-könyveket. A Lírában, illetve ezen belül a Magvetőben huszonöt éve tesszük ezt. Legjobb tudásunk szerint végezzük a munka ránk eső részét. Most például készülőben van a Magvetőnél egy tanulmánykötet, Kertész identitásával foglalkozó esszékből. De lesznek nyilván olyan könyvek, amelyeket az intézet fog kiadni, és ez nagyon rendjén való. 

– Nincs semmi vita a szerzői jogok körül?

– Immár nincs, a jogok a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítványéi, rájuk hagyta Kertész Magda. Én soha nem hallottam Kertésztől semmi olyasmiről, hogy kire is akarná hagyni a szerzői jogokat. A szerződés akkor született, amikor Imre már nem élt, és Kertész Magda írta alá a dokumentumot. Szóval őszintén remélem, hogy a Magvetőnek sikerül majd megállapodnia a jogtulajdonosokkal.

– Akkor én rosszul tettem fel azt a kérdést – még a beszélgetésünk elején –, hogy a mai magyar kormány a nevére írta Kertészt…

– Nem tudjuk.

– De azt igen – most, Öntől mindenképpen –, hogy volt egy személyes szimpátia Schmidt Mária, Orbán Viktor és Kertész Imre között…

– Igen. Amennyit én erről tudok, igen, és azt is látom, hogy Orbán nagyon ügyesen kezeli ezeket a presztízs-dolgokat. 

– Akkor abban is tévedek, hogy Kertész egyoldalú interpretációja is a kultúrharc része lenne?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a kultúrharc egy furcsa eleme ez, hiszen egyfelől alighanem nagyon sok Fidesz-hívő számára meg kell magyarázni, hogy az az ember, aki azt mondta, hogy „hagyjanak békén a magyarságommal és legkevésbé sem akarok magyar lenni, engem a nyelven kívül semmi nem köt ahhoz az országhoz, el kell hagynom, mielőtt lelki beteggé tesz a hamis értékrendszerük (2001)”, az mégiscsak a mienk, az övék. És másfelől persze igaza van annyiban, hogy a mostani állami Kertész-kultusz abba az emlékezetpolitikai sulykolásba illik, amely szerint mindenért, ami a vészkorszakhoz kapcsolható borzalom, a németek a felelősek, és a Sorstalanság is csak a Kádár-korszakról szól, semmi másról. Ezzel szemben, itt áll egyre boldogabban az erkölcsös, futballszerető, heteroszexuális és az idegeneknek dacosan ellenálló magyar nép. Meg abba a narratívába illik, hogy minden lehetséges módon diszkreditálni lehessen azokat, akik nem úgy, mint Kertész, de szintén harcoltak a Kádár-rendszer ellen. Meg hogy szitokszó legyen a baloldali és liberális jelző, miközben ezek itt már rég nem relevánsak… hiszen egészen másról van szó.