Nagyon sokszor térdre rogytam, de most is ugyanazt tenném.

Jól gondolom? A férfiak között természetesen a két fiadra, az édesapádra és az öcsédre is gondolok.

Érdekes, amit mondasz. Az édesapám szentimentális művészember volt. Nem e világból való, aki mérlegelte, hogy az őszi ég meg a tavaszi ég színe mennyire másképp kék. Írt, festett, gitározott, több hangszeren játszott, gyönyörűen beszélt franciául, sanzonokat hallgatott. Mesebeli emberként a mai napig meghatározó maradt számomra. A két fiam pedig mindenekfelett áll. Ők az igazi nagy szerelem. Gondolom, ezt minden fiús mama tudja, vagy érzi. Nem is azt mondanám, hogy a férfiak határozták meg az életemet, hanem az érzelem. Anyukám már fiatal koromban is azt mondta, hogy jó lenne, ha kordában tudnám tartani az érzelmeimet. Én meg most is azt mondom, hogy nekem ezekre szükségem volt ahhoz, hogy alkotni tudjak. Ez nem egyenes pálya, ehhez kellenek a kilengések, a repülések, a zuhanások, amelyekhez becsatlakoztak férfiak. Leginkább Vadász György, aki a mesterem volt és marad örökké. Rajta kívül Kő Pál volt még az, akit a mesteremnek tekintek. De Gyuri volt, aki a legnagyobb szenvedélyeket tudta kettőnk között generálni. Csoda volt a mi találkozásunk. Egy nyelvet beszéltünk. A társa tudtam lenni és ez olyan ajándék számomra, ami a mai napig felfoghatatlan. Mellette váltam művésszé, emberré és felnőtté.

Ti úgy találkoztatok, hogy felkérted egy kiállításod megnyitására, amely 1997-ben volt Salgótarjánban.

Huszonéves kezdő festőművészként az volt az első komoly galéria, ahova meghívtak kiállítani, és azt javasolták, hogy ismert személyiséget kérjek fel a megnyitóra, mert az jót tenne nekem. Miután akkoriban egy Vadász György által tervezett házban éltem, úgy gondoltam, hogy megkeresem az akkor még nem Kossuth-díjas építészt. Felhívtam és megkérdeztem, hogy megnyitná-e a kiállításomat, illetve megnézné-e a képeimet? Ő pedig a maga angol humorával csak annyit mondott, Nézze, ha jó, amit csinál, akkor megnyitom, ha szar, akkor nem, mert nem adom a nevem magához. Jöjjön el a műtermembe, és megnézem. Összeszedtem az addig festett képeimet egy nagy mappába és elmentem hozzá a Kmetty utcai műtermébe. Mindjárt pezsgővel kínált. Forgott velem a világ, nem ittam alkoholt, de ő minden áron belém erőszakolt egy pohár pezsgőt és közben rezzenéstelen arccal nézegette a képeimet. Grafikákat, festményeket, mindent, amit elvittem. Majd becsukta a mappát, hosszan maga elé tekintett és csak annyit mondott: én a maga kiállítását megnyitom. Megszakadt a szívem és attól kezdve, elképesztően szenvedélyes, lángoló alkotásba kezdtem, mert először mondta ki valaki azt, hogy igen, érdemes. Aztán tanítványául fogadott, és ebből a mester-tanítvány furcsa kapcsolódásból házasság lett, amellyel azért megrengettük a világot, és megbotránkoztattuk a környezetünket, de ezt is túléltük. Tíz éven át együtt írtunk naplót, együtt írtunk naponta verseket. Amikor hazajött az irodából, az első dolga volt, hogy megnézze mit festettem aznap. Soha nem nyúlt bele a képeimbe, de, ha valami nem tetszett neki, akkor maximum annyit mondott, te ezen már túl vagy, te ezt nem engedheted meg magadnak.

Milyen áldozatot hoztál ezért a szerelemért?

Gyakorlatilag mindent feláldoztam érte, de nem is a szerelemért, hanem mert tudtam: nekem az a küldetésem, hogy festő legyek. Tudtam, ha megmaradok családanyának, ami csoda adomány, de aki napközben főz, mos, takarít, munkába jár, gyerekekkel foglalkozik és éjszakánként fest, az lehetetlen. Egyszer csak minden szétrobbant körülöttem, és akkor el kellett döntenem: vagy vállalom a hatalmas ugrást a szakadékba, és mindent beáldozok ezért, vagy pedig beáldozom azt, hogy soha nem lesz belőlem festőművész és író, mert már fiatal koromban az írás volt a másik szenvedélyem. Végül is mindent feladtam érte. Rendkívül nehéz éveken vagyunk túl, de tudom, hogy megérte. És a gyerekeim nagyon büszkék rám. Amikor megölelnek, azt mondják: nagyon jó, hogy te ilyen vagy. Azt hiszem, hogy ennél többet ember nem kívánhat.

Miként tudtad feldolgozni, hogy nem vitted magaddal a hat és tizenegy éves fiadat, hanem ott hagytad őket az édesapjuknál?

Igen, ott hagytam, de nem hagytam el őket sohasem. Mérlegelnem kellett, hogy elviszem őket Gyuri mellé, egy akkor még bizonytalan létezésbe, idegen környezetbe, ahol mindenkitől elszakítva találják magukat, vagy ott maradnak a már megszokott világukban, iskolájukban. Nekem az lett volna jó, ha velem jönnek, de ha szereted a gyerekeidet, akkor azt kell nézned, hogy nekik mi a jó. Ráadásul mi úgy költöztünk össze, hogy Gyuri egyik építész barátja fogadott be bennünket egy fűtetlen műterembe, ahol olyan hideg volt, hogy kabátban, meg kesztyűben tudtam csak rajzolni.

Gondolom, azért ez lelkileg meggyötört.

Igen, rettenetesen nagy áldozat volt, azzal együtt, hogy gyakran mentem értük és zokogva váltam el tőlük, de azt is tudtam, hogy csak idő kérdése és együtt leszünk. Így is történt. Közben érett művésszé váltam, akire ők büszkék, és azt is pontosan tudták: mi úgy össze vagyunk kötve, hogy soha nem tudjuk egymást elveszíteni.

Mit szóltak a döntésedhez a szüleid?

Nagyon megijedtek, de sohasem veszítettem el a szeretetüket és a nehezebb periódusban mi mindig összezártunk.

Az a világ, amelybe Gyuri mellett kerültél, hogyan fogadott?

Képzelheted, én voltam a negyedik felesége és négy gyereke közül három idősebb volt nálam. Abszurd helyzeteket éltünk meg és nem véletlen, hogy amikor az esküvőnk után hazamentünk és csak néztünk egymásra mosolyogva, Gyuri egyszer csak felkiáltott: „Jesszusom! Feleségül vettem az unokámat!” De aztán lassan kisimultak az indulatok

Azt mondtad, hogy Gyuri volt az igazi mestered. Mi az, amit tőle tanultál, ami a mostani képeiden is visszaköszön?

Azt, hogy dolgom van, hogy festő vagyok és kutya kötelességem ennek a feladatnak megfelelni. Rendíthetetlenül. Ha Gyuri éppen egy borissza estén jól érezte magát hajnalig a barátaival, akkor reggel ugyanolyan fegyelmezetten ült a rajzasztala mögött és dolgozott. Azt mondta: semmi nem számít, csak a munka, a hivatás, amire születtünk. Ezt belém égette és rendíthetetlenül festettem. Akkor is, amikor nehéz volt. Akkor is, amikor hideg volt, amikor gondjaink voltak. A gondok valahogy mindig megoldódnak, amikor az ember csak a feladatára koncentrál. Nem vagy éhes, nem vagy szomjas. Nem számít semmi. A festménnyé válsz, az alkotásoddá válsz – mondogatta. Ennek már több mint harminc éve és ez a tanítása most kezd gyümölcsözni.

Segített abban, hogy ismertté válj?

Nem, nem is akartam, és ő sem. Tudod miért? Mert sokkal jobban szeretett, és sokkal többre tartott. Mellette éltem, fejlődtem, lélekben, emberségben, művészetben, de én sem akartam, hogy elintézzen bármit is. Hiszen akkor annak nincs igazi értéke. Mi szentségként tiszteltük egymás munkáját.

Mindezek ellenére, hogyan tudtátok elengedni ezt a csodát?

A festés mellett elkezdtem írni, könyveket illusztrálni, egyre inkább gyarapodtak a munkáim, lépésről-lépésre haladtam előre. És tizenvalahány év elteltével azt éreztem, hogy a tanítvány megérett, mint a mesében. Megérett arra, hogy a saját életét élje. Leonardo mondja: balga az a tanítvány, amelyik nem haladja meg a mesterét. Nagyon nehéz volt Gyuri árnyékából kijönni, hiszen ő egy nagy tölgy, egy bölény, és nagyon nehéz volt az ismeretlenbe ugrani.

Te döntöttél így?

Igen. Tizennégy év után. Megöleltük egymást és azt mondta: Isten áldjon, tedd a dolgod. Tehát ugyanúgy engedett el, mint ahogyan fogadott. Gyönyörű folyamat volt, közben azért rengeteget éltünk, azért nálunk három nap volt egy esztendő. Szárnyaltunk a versekben, az alkotásokban. Csodálatos barátokat kaptam általa, mellette, kiváló építészeket, festőket, szobrászokat szerethettem és ismerhettem meg. Arra vagyok büszke, hogy ezek az emberek barátként szerettek és tekintettek rám.

Gyuri hogyan élte meg az elválást?

Nagyon nehezen. Egy Pygmalion effektus játszódott le nála, mert azt mondta: az enyém vagy! Mondtam, hogy nem, én senkié nem vagyok, én a magamé vagyok, és elérkezett az idő, hogy a saját utamat járjam. Kétségbeesetten ültem egy negyven négyzetméteres lakásban, nem volt munkám, és nem tudtam, hogyan tovább. De ha újra tudod magad szülni, és a hamvaidból Főnixmadárként feltámadsz, hittel, szorgalommal, kitartással tovább dolgozol, akkor mindig följebb lépsz egy szintet, és megtapasztalod, hogy te már a saját utadat járod.

Emlékszem, akkor döntötted el, hogy újságírást tanulsz és sikeresen elvégeztél egy újságíró iskolát. Abba kapaszkodtál bele, abban érezted az erőt?

Nagyon nehéz próbatétel volt, de megint azt éreztem – akkor másodjára az életemben –, hogy bele kell állni. Az pedig egy remek repülés volt, nagyon sokat tanultam belőle. Úgy érezzük, az élet néha próbatételeket ad, de ezek lehetőségek. Ezeket a lehetőségeket azért kapjuk, hogyha van merszünk, akkor továbbléphessünk. Nagyon hiszek ebben, a fiaimnak is mindig azt mondom, hogy sosem szabad meghunyászkodni. Ez a nehezebb, de vállalni kell. Én sohasem a nagykapun mentem be, mindig a kiskapun.

A gyerekeiddel milyen ma a kapcsolatod?

Földöntúli szerelem oda-vissza alapon, és ők igazolnak engem, hogy jó úton járok. A kisebbik, Attila, 28 éves, közgazdász végzettségű, manökenként vált ismertté, de ma már a hazát szolgája.

Ezt hogy érted?

Fiatalabb korában is azt mondogatta, hogy ő arra született, hogy védje az országot. Eleinte azt hittem, hogy a vad romantika vonzza őt erre a pályára, de végül emellett döntött és a honvédségnél dolgozik. Elment egy toborzóirodába, összecsapta a sarkát, mint egy huszárlegény, és azt mondta: azért jöttem, mert szolgálni akarok. Elájultak, hogy van ilyen és felvették. Ma még civilként, de biztos vagyok abban, hogy tovább fog lépni. Balázs, az idősebb mindig is rátermettebb volt az életre. Mindig is tudta, hogy saját magát akarja eltartani, és jól akar keresni. Business vonalon indult el, ma már egy olasz vállalatnál középvezető, jól érzi magát és boldog, mert úgy él, ahogyan szeretett volna. Az is nagyon jó, hogy mindketten párkapcsolatban élnek, és mindketten négy-öt gyereket szeretnének…

(Folytatjuk)