Nekünk ne lopjanak közpénzből, mi nem hallgatunk a pénzért cserében

– Ugyan rövid idő telt el azóta, hogy kiderült: az új tanévtől az EMMI megvonja a kiegészítő támogatást a Magyar Evangéliumi Testvérközösség (MET) iskoláitól, ám, gondolom, azóta keresik a megoldást az ellehetetlenítésükre irányuló lépés miatt a korábbinál is rosszabb helyzetre. Jutottak valamire?

– A következő szeptemberben induló tanévig tartó időbe belefér egy új választás, remélem, hogy kormányváltás lesz, de az eszem azt súgja, hogy az nem biztos, és mi fel vagyunk készülve arra, hogy nem lesz. Azt látjuk, hogy ahol lehetőség van a támogatók körének bővítésére, az a külföld. Próbaképpen minden nap írok egy egyperces áhítatot, azt lefordítják, ahogy a prédikációimat is, s próbaképpen felkínáljuk azokat külföldön. Semmi többet nem kérünk, csak azt, hogy szánjanak ránk egy olyan kicsi „koppanós”  összeget, amit a perselybe bedobnának az istentisztelet alkalmából. És emellett kérjük, hogy aki meghallgatja, adja oda másik tíz embernek, majd  azok is adják tovább.

– Mire számítanak?

- Ha sikerülne Európában és a tengerentúlon olyan támogatókat találni, akik heti 500-1000 forintot rászánnának erre, az óriási segítség lenne nekünk. Ha ez tényleg beindulna, akár egymaga képes lenne a hiányt kompenzálni. Van rá esély, ha kellően sikerül megfordítani az embereket és láttatni – ami a világi hírekben is egyre szélesebb körben látható –, hogy ami itt, Magyarországon történik, az nem kompatibilis Európával és azokkal az elvekkel, amik alapján felvettek minket az Európai Unió tagjává.

– Milyen egyéb plusz forrásaik vannak?

– Megint gyűjthetjük az szja 1 százalékot, de abból nem tud annyi összejönni, amennyi kellene. A legvérmesebb álmaimban az szerepel, hogy az iskoláink egy havi nettó fizetésének megfelelő összeg összejön, ami már óriási dolog lenne. Emellett minden olyan „kis megoldás” szóba jöhet, ami segít túlélni egy napot, egy hetet, egy hónapot. Az azonban probléma, hogy mi más területen nem tudunk pénzt összeszedni, hiszen nincs autókereskedésünk vagy síküveggyárunk, a konyháinkban pedig nincs akkora lehetőség. Persze amit tudunk, megtesszük, de például a főiskolánk – felújítandó ­–  konyhájában Tóth Zoltán korábbi államtitkárral közösen elindított Olvasunk és főzünk mozgalomban sincs akkora erő, mert bár az ételeink minősége kiváló, de inkább csak azok jönnek, akiknek nemigen van pénzünk arra, hogy megfőzzenek egy jó ebédet egy hétvégén. Egy sor olyan dolgot csinálunk, amiből lehet hasznot is kovácsolni de nem anyagiakban, hanem lelkünk békéjében és örömében, egyébként sajnos nem hozza az összeget.

– Pontosan mennyivel tartozik – jogerősen – az állam a MET-nek? És mennyivel tartozik „nem jogerősen”? Milyen összegtől fosztották meg Önöket a 2011-es új egyházügyi törvénnyel?

– Nem fillérre pontosan kiszámoltan, de reálisan az összeg körülbelül 7 milliárd forint. Ha megkapnánk, ennek jelentős részéből mi is rendbe tennénk a tartozásainkat. Ahogy tettük azután, hogy  a strasbourgi ítéletet követően megkaptuk a pénzt: akkor három hétig jól éreztük magunkat, minden adósságunkat kifizettük, s ezzel ismét a nullára hoztuk magunkat. Azután azonban megint elkezdődött a lassú eladósodás. 2017-től ugyanis a kormány a többi területre sem fizetett, pedig az idős-gondozásban, a szociális területen  korábban volt állami kompenzáció. Amúgy a strasbourgi döntésnek nem az volt az üzenete, hogy a visszamenőleges tartozást kell visszafizetni hanem az, hogy ne packázzanak velünk, ahogy tették.

– De azóta is packáznak Önökkel. És Ön, Önök azóta is kénytelenek harcolni minden egyes fillérért. Mit szeretne elérni?

– Nem azt kérjük, hogy úgy bánjon velünk a jelenlegi hatalom, mint a számára kedves egyházakkal, hiszen mi nem akarunk azok közé tartozni. Nekünk ne lopjanak a közpénzből. A többiek azért hallgatnak roma-, menekült-, szegényügyben, de általában is, mert részesei annak a játéknak, amelyben egy ember diktál, s a pénzért cserében hallgatást kap. Nekünk ne lopjanak ilyen pénzt, nekünk a konkrétan fillérre kiszámolt pénz elég. Azért mertük átvállalni a közfeladatokat, mert kiszámoltuk, hogy a törvényesen azért járó összeg elég a működtetésükhöz, akár oktatási, akár szociális, akár egészségügyi területen. Ha közben nem lennénk eltiltva a pályázatoktól (azon a címen, hogy nem vagyunk egyház), akkor fényesen lehetne vinni a dolgokat.

– Évek óta olvasni híreket arról, hogy borzasztóan nehezen tudják fenntartani a közfeladatokat átvállaló intézményeiket. De hát kapnak hozzá az államtól pénzt.

– Lehet, hogy ideadják az alapnormatívát – bár erről is folyik a vita –, de az csak a költségek 50 százalékát fedezi. Ez így van kitalálva. De amíg lehetett együtt dolgozni az önkormányzatokkal, amíg pályázhattunk, megvoltunk az állami kiegészítő támogatással. Ugyanakkor abban a körben, ahova az alapítványi ellátás tartozik – például az iskolák esetében – más nálunk a helyzet, mint az elitoktatásban. Ott ugyanis a szülők meg tudják fizetni a kieső részt, akár havi több tízezer forintot is gyerekenként. Ott ez megoldható és  kimondható – miként Amerikában, ahol ez már jól bejáratott rendszer –, hogy az állam ne is adjon pénzt, mert ha ad, beleszól a dolgokba. De nálunk nem lehetséges arra építeni, amit a magánszemélyek adnak, hiszen minden munkavállaló vergődik, miután a fizetése messze elmarad a lehetőségektől. Ez alól persze kivételt képez egy vékony réteg. Merthogy itt is bejön a NER: aki nincs a kedvezményezetti körben, aki nem hajlandó a vezérért áldozni, az nem kap állami megrendelést, nem kap részesedést a lehetőségekből. Megjegyzem, a sajtóban is ugyanez a helyzet, csak az kap állami hirdetést, aki kész azért (ki)szolgálni.

– Sokan adakoznak Önöknek, szoktak lenni kampányok is, ám az a gyanúm, hogy ez még a legkisebb lyukak betömésére sem elegendő.

– Tavaly olyan 350 millió forint jött össze egyéni adományokból. Ez nagyon szép összeg, de sajnos nem elég. Például napok alatt 130 millió forintot adományoztak nekünk, miután kipattant az elhíresült gázelzárási ügyünk. Persze most is lebeg a fejünk felett a gáz elzárásának réme, de akkor a gázszolgáltató hajlandó volt önmérsékletre és türelemre. Persze a tartozásunkat egyszer ki kell fizetni, mert bár minden hónapban fizetgetünk, amit és ahogy tudunk, de a nagy tartozást nem tudjuk ledolgozni.

– Iványi Gábor, a MET, az Oltalom már régen szimbólummá vált, nem „csak” lelkész, egyház, szociális ellátórendszer. Éppen ezért súlya van annak, amit és ahogy mondanak és tesznek. Ez Ön szerint minek köszönhető?

– A helytállásnak és a szó felemelésének mindenképpen van szerepe. Ezt kellene a társadalomnak megtanulnia, azt, hogy fontos szerepe van a kiállásnak, az aktív, jó és tisztességes politizálásnak, a hang adásának, annak, ha a polgár legalább a szavazófülke magányában jó helyre vési be az ikszet, s  nem tart attól, hogy megtudják, kire, mire szavazott, merthogy nem függ ettől a közmunka, ahogy ez ma vidéken a gyakorlat. Furcsának hangozhat, de igaz, ma a legszegényebbek mentik meg a kormányt, mert ők a leginkább kiszolgáltatottabbak. A hatalom megőrzésének a technikája nagyon kidolgozott, olajozottan működik, bármit felhasználnak megtartása érdekében. Arcpirító, ahogy a fasizmustól a nemzeti szocializmuson át, a különféle diktatúrák módszerei némi kis módosítással megjelennek.

– Ön, Önök példát mutatnak a kiállásból. Ennek fizetik is rendesen az árát. Soha nem gondolt arra, hogy kicsit „finomítson”?

– Tisztában vagyok azzal, hogy egy diktatúrában ára van annak, ha az ember hangosan felemeli a szavát. Én nem játszom, miközben persze értem, hogy a diktatúra ilyen, elveszi az embertől a pénzt, s amikor ez sem hat, akkor elveszi a szabadságát, majd végső soron az életét is, közvetlenül vagy valamilyen más formában. Mi arra neveljük a családtagjainkat, s arra mutatunk példát, hogy akkor is meg kell szólalni, ha fenyegetettségben vagyunk. Mi is azok közé tartozunk, akiket felháborít a pedofília és homoszexualitás összemosása, s tudjuk, hogy ennek politikai számítás az oka. Ahogy felháborított a Soros elleni gyalázatos propaganda, ugyanúgy a Donáth László elleni hecckampány – aminek az egyetlen oka, hogy okos, sikeres, vonzó politikus a leánya, s a hatalom attól tart, hogy a Momentum komoly alternatívává válik a középjobbon. Ezekben az ügyekben – miként más kérdésekben is, például cigány-ügyben – az egyházak kussolnak.

– De hát látja, hová vezet a kiállásuk. Ez sem gondolkodtatja el Önt?

– Mi a jövőben is meg fogunk szólalni, és nem fog érdekelni bennünket, hogy ezzel a helyzetünket kockáztatjuk. Szakítani kell azzal a hagyománnyal, hogy ha valaki tenni akar valamit, ha gondoskodni akar szeretett közösségéről, ennek fejében némán tűri a nagy honi közösség más részeinek, egyedeinek meghurcolását. Nem szabad semmit szó nélkül hagyni.

– Komoly a dilemma, hiszen emberek segítése függhet attól, hogy csendben marad-e vagy megszólal. Vagy ez így nem merül fel?

– Hívő emberként az ember azt éli meg, hogy Isten a történelem ura. Mi lenne más, ha megvédte a zsidókat a fáraóval szemben, hazahozta őket a hitlerájból a Soából, s annak borzalmai után három évvel – kétezer év után ­– ki lehetett kiáltani Izrael államát. Vannak tehát csodák. A csodák nem olyan dolgok, amelyekkel a fizikát és a  tudományt meg kell haladni, hanem olyanok, amelyeknek egy  normális világban normálisan be kell következniük, egy olyan világban, amelyben az emberek esze és a szíve a helyén van.

– Hisz abban, hogy most és itt is lehet csoda?

– Hiszek abban, hogy a mi generációnkban megtörténhet ez a csoda. Nem lehet a szabadságot egyszer és mindenkorra kivívni, azt minden generációnak ki kell vívnia. Ezért kell már akkor felszisszenni, amikor kijelenti az állam vezetője, hogy a magyar focisták nem hajtanak térdet, mert ők csak a szerelmük és Isten előtt hajtanak térdet. Merthogy ez több mint ízlés kérdése, ebben benne bújik az is, hogy elengedjük a családon belül erőszakot. Ki gondol ilyenkor arra, hogy vonakodnak a parlament elé vinni az Isztambuli egyezményt, ami véget vetne a családon belüli erőszaknak? Nem az azonos nemű családokról beszélünk, hanem arról, hogy a gyerek fenyegetett, amikor egy hagyományos férfi-nő házasságban a gyengébbik fél nem kap határozott és mérhető segítséget ahhoz, hogy ne kelljen félelemben élnie, és ezzel szétszaggatni a gyerek gyerekkorát. Ha a hatalom nem lép fel az antiszemita-, cigány- , migránsellenes támadások ügyében, ha a sporteseményeken nem teszi meg ezt a radikális félelemkeltő csoportok miatt, akkor mindenképpen az egyénnek kell felemelnie a szavát, az egyénnek kell kiabálnia. A nem szolidáris állam szüli a szolidaritást megtagadó polgárokat. Ezért kényes kérdés, hogy az ország első embere és körei hogyan szólalnak meg, hogyan cselekednek, egyáltalán, cselekeszenek-e. Mindenesetre mi minden ügyben, ami eljut hozzánk, megszólalunk.

– Miért érzi úgy, hogy minden ügyben meg kell szólalni?

– Valóban, mi még akkor is megszólalunk, amikor a kínaiakkal kezdenek üzletelni. Tesszük ezt nem csak azért, mert az unokáink és a dédunokáink is nyögni fogják az értelmetlen beruházások terhét, ami csak arról szól, hogy egy szűk kör lopott pénzt szerezhet, merthogy bűnügy az, ami most a politizálás és az államvezetés kapcsán történik. Ahogy 77 éve egyes embercsoportokat a halálba kergettek és őket büntetlenül ki lehetett fosztani, ugyanúgy lehet most ebből a pénzből lopni, a hatalom lehetőséget ad rá. A kínaiakat ez nem érdekli. Megszólalunk a kínai ügyletek ügyében, de a diktatúrákkal folytatott együttműködés kérdéseiben is. Fáj ugyanis az ujgurok gyötrése, a volt szovjet utódállamokban elnyomott kisebbségek, az újságírók meghurcolása is. Minden megbántott ember a rokonunk, a testvérünk, mindenki fájdalma és  öröme is a mienk, és arra akarjuk megtanítani az embereket, hogy így nézzenek a világra. Nem akarjuk, hogy boldogtalanok legyenek, de azt sem, hogy becsukott szemmel akarjanak boldogok lenni egy szenvedő világban, s nem szeretnénk, hogy erre tanítsák az utódaikat is.

– Mit remél elérni a kiállással?

– Tisztában vagyok azzal, hogy miként a vírus, ezek nem tűnnek el, legfeljebb a háttérbe tudjuk őket szorítani. A rüh, a tetű sem szűnik meg soha, a kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e pénzt, energiát áldozni arra, hogy küzdjünk ellenünk. Ha igen, a világ szép és élhető lesz, ha nem, akkor szenvedés van. Nem csodálkozom azon, hogy a diktatúrában üldöznek, de felháborít, s csalódást és szomorúságot okoz ez a viselkedés, kiváltképpen azok részéről, akikkel rendszert váltottunk.