Nem lehetne, hogy egyszer végre ne győzzünk senki ellen?
Benkő Tibor honvédelmi miniszter egy Várpalotán rendezett lakossági fórumon azt közölte az egybegyűltekkel, hogy a történelem során a magyar nép 163 ütközetben, csatában, forradalomban volt érintett, ezek közül 90-et megnyert. Ez is bizonyítja, hogy vannak értékeink, mondta a miniszter, van mit védeni.
Értékeink tényleg vannak és védeni is van mit. Meg olyan honvédelmi miniszterünk is van, akik felületesen tájékozódik, és ezért másokat is felszínesen tájékoztat. A 163 csata, forradalom, köztük a 90 győzelmesen megvívott ütközet említése a laikusnak is szemet szúrhat, és felvetődik a kérdés, honnan vette Benkő miniszter a számokat.
Aztán kiderült. A 444 vette észre, hogy Lenthár Balázs, aki történészként gyakorlott forráskutató, kiszúrta, honnan jöttek a miniszter szájára a számok. A Wikipédiából merített a miniszter, méghozzá a Magyarország háborúinak listája című oldalról.
A Wikipédia érdekes és sokszor hasznos, de történelmi forrásként eddig nem igazán bizonyított. A szóban forgó oldallal pedig érdemes lett volna különösen óvatosnak lenni, hiszen, mint írják: „ez a szócikk szaklektorálásra, tartalmi javításokra szorul. Ennek a szócikknek mind a tényszerűsége, mind a semlegessége vitatott.”
Vagyis, Benkő miniszter állításaival szemben, egyáltalán nem biztos, hogy dolgos népünk történelme során 163 csatában és forradalomban vett részt, amelyekből mintegy 90 alkalommal győztesen kerültünk ki. Jó volna, ha így lenne, mert azt jelentené, hogy sikeres, győztes nép vagyunk, de erre nincs bizonyíték. Ettől persze egy lakossági fórumon még jól hangzik, és alkalmas arra, hogy a jelenlévők megtapsolják az előadót. Sőt, még az sem kizárt, hogy a fórum végeztével szépen hazamentek és elmondták mindenkinek, barátaiknak, ismerőseiknek, hogy mi milyen csuda diadalmas nemzet vagyunk.
Mondjuk, ha a két világháború nem lett volna. Vagy teszem azt, Mohács, a tatárjárás. És a háború, bármennyire is fájdalmas, nem olyan, mint egy futballmeccs. Hogy mi lőttünk 90 gólt és csak hetvenhármat kaptunk. Vagyis, mi vezetünk. Meg aztán, egy honvédelmi miniszter mindenki másnál jobban tudhatja, hogy a háborúk nem egyformák. Vannak közöttük nagy, sorsdöntő csaták, és akadnak kisebb csetepaték. Fontosak és kevésbé lényegesek.
Persze Benkő minisztert a jó szándék vezette. Kedveskedni akart Várpalotán a magyar embereknek, azt szerette volna, ha ebben a szomorú, vírussal vert világban legalább egy rövid időre jókedvűek leszünk. Tudja rólunk, hogy harcos nemzet vagyunk, akik szüntelenül csatában állunk, és amióta a Kedves Vezető zászlaja alatt masírozunk, mindig győzünk. Legyőztük a Világbankot, elűztük hazánkból az oligarchákat, megfékeztük az inflációt – jó, most egy kicsit visszajött, de majd adunk neki, hogy attól koldul –, megállítjuk Brüsszelt. Megnyertük a rezsiharcot, a miniszterelnök pedig tavaly szeptember közepén ünnepélyesen bejelentette, hogy hiába a járvány, aki megbetegszik, azt meggyógyítjuk. Aztán megtudtuk azt is, hogy a vírusnak annyi, levittük a birkózószőnyegre, neki kampó.
Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. Ezt is Orbán Viktor mondta, igaz, más apropóból. Ehhez képest Benkő Tibor wikipédiás idézete tényleg kismiska. A fő, hogy mi, ahol csak lehet, győzünk. Ha másképp nem, hát úgy, hogy felállunk a földről, lepaskoljuk a port a kabátunkról, megtöröljük vérző orrunkat és két ujjunkkal V betűt formázva üzenünk a világnak
163-ból 90 győzelem, megannyi világraszóló diadal. A csontjaink még sajognak, és szédülünk is valamelyest, ezért csak halkan kérdezzük, nehogy bajunk legyen belőle: nem lehetne, hogy egyszer végre ne győzzünk senki ellen?
