"Nem tudom sajnálni Orbán Ráhelt és a maffiafőnök többi harácsoló hozzátartozóját"
A minap Budapest egyik legszebb utcáján sétáltam az unokám óvodája felé, és éppen azt számolgattam, hogy hogyan gazdálkodom ki a tönkrement sebességváltó javításának árát. Néhány lépéssel az óvoda előtt egy hatalmas 500-as Mercedes álldogált a szerviz úton, éppen az előtt a palota előtt, amit a miniszterelnök veje néhány éve szerzett meg fillérekért, és amelyet lenyűgöző gyorsasággal és körültekintéssel hoztak rendbe és cicomáztak fel az elmúlt évben.
Akkoriban többször is érdeklődtem az ott dolgozóktól, hogy kié ez a palota, és milyen célt fog szolgálni, de a munkások, mint akik némasági fogadalmat tettek, soha nem válaszoltak kérdésemre.
A Mercedeshez érve először csak azt láttam, hogy ketten ülnek benne, aztán kiderült, hogy a kormány alá besüllyedve, mintha valamit a földön keresne Tiborcz István ül, mellette pedig, arcát kezével eltakarni igyekezve, hogy senki ne láthassa, Orbán Ráhel. Jól láthatóan halál idegesek voltak, és rémültek, hogy valaki felismeri őket.
És ekkor eszembe jutott egy másik jelenet, amikor egy bevásárló központban a folyosón először csak azt láttam, hogy egy vékony, csinos nő, igyekszik előttem, aki percenként ijedten hátranéz, zavartan forgatja a fejét, és olyan mint aki menekül. Tényleg olyan volt, mint egy űzött vad. Lévai Anikó volt.
És akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy nekem nincsenek lopott milliárdjaim, kastélyaim, palotáim, szántóim és legelőim, nincs 12 milliós órám és 60 milliós terepjáróm, és lehet, hogy még azt a rohadt sebességváltót sem tudom megcsináltatni, viszont nyugodtan, szépen, komótosan végig tudok sétálni az utcán, és nem kell takargatni az arcomat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megsajnáltam Orbán Ráhelt és a maffiafőnök többi harácsoló hozzátartozóját, de abban biztos voltam, hogy soha nem cserélnék velük.
