Nemere milliók szolgálatában
Nem én voltam az olvasója. Voltak helyettem milliók. Tisztelője voltam. Éppen a sokmilliós olvasótábora miatt is. Akik olvasták, azoknak lelki, szellemi igényük volt a Nemere művekre. Mentálhigiénés egyensúlyuk megtartásához ugyanúgy Nemerére volt szükségük, mint minden általuk „fogyasztott” művészeti alkotásra, kedvelt eszméikre, vallásukra, imáikra. Keveset beszélünk arról, hogy a szellem, a lélek fogyasztása ugyanolyan fontos, mint a táplálkozás. (Időnként fontosabb.) Keveset beszélünk róla és keveset tudunk róla.
Nemere hatalmas tömegeket látott el szellemi, lelki munícióval. Olvasói szerették, becsülték. Ezzel szemben a süket hatalmaknak fogalmuk sem volt, hogy Nemere ezerszer inkább és sokkal hosszabb távon meghatározza a közös nemzeti érzületet, gondolkodást, hitet, reményt és szeretetet, mint a népen ideiglenesen uralkodó pillanatemberkék, akiktől mellesleg soha díjat nem kapott az az író, aki a világon a legtöbb könyvet írta.
S ha már lélekre, szellemre tett hatásról írtam fentebb…
Néhány éve találkoztunk, kávéztunk Nyíregyházán.
– Bizony asszimilálódni kellett volna a 19.-20. században – említettem egyik vesszőparipámat neki és a feleségének, Szentgyörgyi Juditnak. – Sokkal jobban asszimilálódni kellett volna a magyar nemzetnek a szorgalmas svábokhoz, az eszes zsidókhoz és az szívós tótokhoz. Ahogy ezt Ady is, Krúdy is szorgalmazta. Boldogabb lett volna, s lenne az ország népe, ha nem egyoldalú, hanem kölcsönös az alkalmazkodás, az asszimiláció.
– Ezt soha ne mondd el, ne írd le nyilvánosan, ha jót akarsz! – javasolta barátilag Nemere. Pedig hétszázötven könyve egyikében, amelyet első és utolsó találkozásunkkor nekem adott, éppen valami ilyesmit pedzegetett. És hatalmas életműve, egész élete – életharca – a tanítás, az empátia, a megértés, a kölcsönös alkalmazkodást, a kölcsönös asszimilációt szolgálta. És fogja szolgálni, míg leszünk, s lesz „emberi arcunk”.
Nógrádi Gábor
Nemere István
Nemere István és a felesége, Szentgyörgyi Judit
