Nincs, aki magasra emelje a baloldal zászlaját?

Mi állhat egy ilyen politikai döntés hátterében?

Nem teljesen szokatlanok a közelmúlt magyar politikai életében az olyan döntések, hogy egyik vagy másik politikus a választásokat követően pártot vált. Meglehetősen hosszú a lista. Csak példaként említeném Karácsony Gergelyt, aki az LMP tagjaként kezdte politikai pályafutását, de 2013-ban kilépett és társalapítója lett a Párbeszéd Magyarországért pártnak. Ujhelyi István az MSZP tagja és európai parlamenti képviselője volt, de 2022-ben kilépett a pártból, és megalapította az Esély Közösséget, amely később párttá alakult. Volner János a Jobbik tagja és parlamenti képviselője volt, majd 2018-ban kilépett, csatlakozott a Mi Hazánk Mozgalomhoz, később pedig megalapította saját pártját, a Volner Pártot, amely később Huxit Pártra változtatta nevét. Mesterházy Attila korábban az MSZP elnöke és parlamenti képviselője is volt, de 2023-ban kilépett, és megalapította a Szocialisták és Demokraták (Szoc-Dem) pártot. A 2019-es választásokat követően, Kiss László Óbuda, és Szaniszló Sándor a XVIII. kerület MSZP-s színekben megválasztott polgármestere 2020 februárjában bejelentette kilépését az MSZP-ből és csatlakoztak a Demokratikus Koalícióhoz.  Ekkor jelentette be az átigazolását a DK-hoz Trippon Norbert is Újpesten. ​Őrsi Gergely a II. kerület polgármestere 2024 augusztusában lépett ki az MSZP-ből, hangsúlyozva, hogy szerinte az önkormányzati munkában nincs helye a pártpolitikának. Döntését azzal indokolta, hogy polgármesterként nem pártpolitikusként kíván tevékenykedni, de elveiben továbbra is a baloldali értékeket képviseli. Ide sorolnám azért Magyar Pétert is, aki eredetileg a Fidesz tagja volt, majd 2024-ben kilépett és megalapította a Tisza Pártot.

Szociálpszichológusként lát-e döntések indítékai között valami közös motívumot?

Ha egyenként végignézzük a listát, nem mindenhol ugyanaz a motiváció, de sokszor megfigyelhető a „politikai túlélés” szándéka. A 2010-es földindulásszerű Fidesz győzelem megroppantotta a korábban kormányképesnek tartott baloldali pártokat. Gyurcsány Ferenc 2011. októberében tíz társával együtt lépett ki az MSZP parlamenti frakciójából és a következő évben megalapították a Demokratikus Koalíciót. A kiválás után az MSZP jelentősen meggyengült, míg a DK fokozatosan megerősödött, és ez folytatódott különösen 2014 után. Itt az MSZP-ből a DK felé mozgás oka a győzteshez húzás lehetett. A döntésre az MSZP elhatárolódással válaszolt, árulásként tekintettek a kiválásra, amelyet éles személyes és politikai ellentétek követtek. A 2014-es választásokon még az MSZP és a DK összefogva indultak, de a rivalizálás egyre erősebb lett. 2018-ban a DK megduplázta a mandátumait, a szocialisták veszítettek a támogatásukból, szervezetük tagsága öregedni kezdett. A DK örökölte az MSZP infrastruktúrájának egy részét, támogatói bázisát, és már saját új arcokat is kinevelt. Az LMP-t elhagyó és a Párbeszédet megalapító politikusok döntése viszont valószínűleg értékvezérelt lehetett, ahogy Jobbikból a Mi Hazánkba való átigazolások is.  

Mikor vették át tömegesen a politikában a pártok helyét a civil szervezetek nevében induló politikusok?

A civil szervezetek nevében induló politikusok tömeges megjelenése a politikában nem egyetlen pillanathoz köthető, hanem fokozatos és eltérő ütemű folyamat volt, régiónként és politikai kultúránként más időpontban és formában zajlott. A „civil” elnevezés sokaknak a függetlenséget, a frissességet és a hitelességet jelenti. A civil szervezetek szerepének növekedése a politikában a 20. század végén, főleg a '90-es években indult meg, amit a politikával szembeni bizalomvesztés indított be. Sok országban, köztük nálunk is, a választók az alternatív hangokra lettek fogékonyak. Idehaza ez a tendencia a 2000-es évektől kezdve, fokozatosan jelent meg, de különösen látványos volt 2010 után, amikor a politikai tér radikálisan átalakult: a Fidesz dominanciájával szemben több „civilnek” nevezett formáció próbált alternatívát nyújtani. Én ide sorolom a Millát, az Egymillióan a magyar sajtószabadságért mozgalmat, amely később párttá alakult. A Kétfarkú Kutya Párt is sokáig „civil viccpártként” definiálta magát, politikai párttá alakulása ellenére is megtartva „civiles” protest hangvételét. A „mi nem párttagok, hanem civilek vagyunk” gondolat sokszor szimbolikus, csupán kommunikációs szempontból hatékony. A rendszer szempontjából van hátránya is, hiszen a „civilt” nem köti a pártfegyelem se jó, se rossz értelemben. Úgy gondolom, a szombathelyi önkormányzat kollektív „civilizálódását” is részben a pártok által okozott terheltségekkel lehet magyarázni. Veresegyházán is láttam hasonlót, szinte varázsütésre a választások környékén, aki korábban baloldalinak mondta magát, hirtelen civil lett. Másképp esélyük se lett volna, hogy bent tudjanak maradni a városi testületekben. Így se nagyon, de úgy meg végképp nem sikerült volna. A pártok elhasználódnak, népszerűtlenné válhatnak, a választók civilekbe kapaszkodása tehát a pártrendszerek válságának is jele. 

Lát valamilyen közös vonást a tíz évvel ezelőtti és a mai helyzet között?

Az utóbbi másfél évtized nagyon sok változást hozott. Az előző évtizedben a baloldal elhagyása mögött egyfajta politikai kimerülést vélek felfedezni, a jelen pillanatban pedig az ellenzéki oldalnak új esélye látszik fölépíteni önmagát. Igaz, nem azokra a politikai pártokra épülve, amelyeket a rendszerváltás után természetesnek éreztünk. Akik Szombathelyen elhagyják azt a pártjukat, amelyik korábban bejuttatta őket a pozíciójukba, valószínűleg két okból fordíthattak hátat az „ó-baloldalnak”. Az egyik, hogy egy adott pillanatban majd a győzteshez szeretnének tartozni, ugyanakkor egyszerűen szeretnék leváltani a Fideszt. Jól látható, hogy a Tisza nem akar egyetlen korábbi ellenzéki szervezettel sem együttműködni, és ha nem lépnek a „semleges sarokba” akkor megint széttöredezhet az ellenzék ereje, és 2026-ban ismét vesztés lesz belőle. 

Ilyen könnyű lecserélni a politikában a „zászlót”?

A politikai porondon ma nem látni olyan tekintélyes szereplőt, aki a jelenleg gyengélkedő korábbi ellenzéki pártok „zászlaját” a magasba tudná emelni. Az a furcsa, hogy ez az elvándorlás csak a baloldalt érintette, holott logikailag a kormánypártnak kéne jobban elhasználódnia, és elvileg onnan kellene menekülnie a fideszes és kereszténydemokrata párttagoknak. Ez akár még egy önazonos lépés is lehetne, mert sok fideszes párttag nem ért egyet a kormányzattal. Gondoljunk csak az oroszokhoz való viszonyra vagy a korrupcióra.

Ott mégsem látjuk a tömeges kilépési szándékot. Miért? 

A Fidesz erejét ma még éppen az adja, hogy a pártelnök személye megkérdőjelezhetetlen, a politikai táborát erős kezekkel összetartja. Valószínűleg ott sem megingathatatlan a „párthűség”, de a fideszesek joggal tartanak attól, hogy Orbán bosszúálló ereje utolérheti őket. Ha vannak is a fideszesek között renegátok, akik a Tisza felé puhatolódznak, komoly átvándorlásról nem érkeznek hírek. A Tisza támogatóinak java az egykori baloldali pártokból érkezett, nekik nem kell tartaniuk a korábbi pártvezetés bosszújától, a korábbi bizonytalanok ebből a szempontból is előnyben vannak. Egyetlen dolog közös bennük: nem a pártkötődés, hanem a Fidesz leváltásának erős vágya. Mint már említettem, ez a politikusok esetében egyéni stratégia kérdése is lehet. 

Ez elég stabilitást adhat a Tisza Pártnak a következő választáshoz és az azt követő évekhez?

A Tisza szavazói táborában biztosan sokan vannak, akik csak Orbánék bukását szeretnék, de Magyar Péter pártjába azért nem lépnének be. Politikai identitásuk talán távol is áll az övétől, maradéktalanul vele sem azonosulnak, de egy kormányváltás után a függetlenségüket megtartva, akár még támogatni is hajlandóak.

Ezt egy elfogadható álláspontnak látja szociálpszichológusként is?

Ez jó kérdés. Azt jelenti, hogy meg kellene kérdezni: hogyan tudnak majd elszámolni a lelkiismeretükkel a korábbi politikai közösségüket elhagyók? Mit tudnak majd kezdeni azzal a disszonanciával, ha esetleg baloldaliként egy kimondottan jobboldali politikust segítenek a hatalomba a szavazatukkal? Lehet, azt felelnék, hogy nem találtak maguknak pártot a baloldalon, és nem akarják akadályozni a kormányváltást. Lehet, nemcsak mentegetőző érveket említenének, hanem kifogásolnák mondjuk a Gyurcsány Ferenc által meghirdetett Magyar Péter kritikákat. 

Lehet ragályos is a szombathelyi példa? 

Nem tudom kizárni. Szociálpszichológiai szempontból gyakran látunk ilyesmit. Példa erre az egykori népvándorlás is. Az emberek azért vesznek fel egy viselkedésformát, mert azt látják a másik embernél is. Egyszerűen utánozzuk egymást, és a többiek követését találjuk a legkevésbé kockázatosnak. Akkor járok a legjobban – véljük sokszor–, ha követjük a többieket. A másik ember döntéseinek figyelése mintát adhat, és minél többen csinálják ugyanazt, annál erősebb a vonzerő, így elindulhat egy önmagát erősítő folyamat, amiben meglehet, talán semmiféle racionalitást nem fedezhetünk fel.  

A KlikkTV témához kapcsolódó korábbi, 2024. június 24-i adása itt nézhető meg: