Nincs esély arab államra Palesztinában – inkább háborúra

A történelmi Palesztina területét, ahová a XIX. század 80-as éveiben indult meg a nagyobb zsidó bevándorlás, az első világháborúban foglalták el a törököktől a britek. Uralmuk ellen négyszer lázadt fel az arab lakosság, míg 1947-ben kivonultak és az ENSZ közgyűlésének határozata felosztotta Palesztinát egy arab és egy zsidó államra, különleges státuszt adva Jeruzsálemnek, amelyre mindkét fél igényt tartott. 

Izraelt 1948-as hivatalos megalakulása után arab országok megtámadták, de alulmaradtak. Izrael az araboknak ítélt területnek mintegy negyedét foglalta el, vagy 700 ezer palesztin kényszerült menekülésre szülőföldjéről, ahová máig nem térhetnek vissza. Ugyanakkor Egyiptom bevonult a Gázai övezetbe, Jordánia a Nyugati partnak nevezett területre. Az újabb,1967-es, hat napos háborúban a győztes Izrael elfoglalta ezeket a területeket is, majd megkezdte azokon zsidó települések építését, ami azóta és fokozódó mértékben tart.

Az arabok egyre hevesebb ellenállása, az intifádák után 1993-ban a Clinton amerikai elnök által kimunkált Oslói Szerződés haladást ígért: megalakult az arab területeket kormányozni hivatott Palesztin Hatóság. Izrael utóbb felszámolta településeit Gázában, de azóta is ellenőrzése alatt tartotta az országtól fallal elválasztott területet.

A két fél véres összecsapásokkal járó feszültsége állandósult és csak tovább fokozódott, miután az izraeli kormány megtűrte, majd megengedte polgárainak, hogy betelepüljenek a Nyugati partra. Ennek is volt köszönhető, hogy az arab terület választásain a szélsőséges, minden kompromisszumot elutasító, Izrael elpusztítását hirdető Hamasz került hatalomra, az, amely a gyakori rakétatámadások mellett a tavaly októberi, 1200 izraeli életet, 250 túszt követelő terrortámadást is végrehajtotta.

Az Egyesült Államok közvetítései, de különösen katonai támogatása és biztonsági garanciái nélkül Izrael állama mára talán nem is létezne. Washington (és a világ országainak túlnyomó többsége), változatlanul azt szorgalmazza, hogy Palesztina földjén Izrael mellett másik, egy szuverén arab állam működhessen – békében szomszédjával.

E céltól napjainkban vélhetően távolabb vagyunk, mint valaha. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök, akinek új kormányába bekerültek még nála is szélsőségesebb nacionalisták, támogatja honfitársainak betelepülését arab területekre, a Gáza lakossága ellen indított pusztító, eddig több, mint 27 ezer ártatlan életet követelő hadjáratával pedig valószínűleg hosszú időre elvágta az eredményes tárgyalásoknak még a lehetőségét is. A napokban hozta nyilvánosságra tervét arról, mihez kezd Izrael a háború befejezése után. Ismét ellenőrzése alá vonja Gázát és tudni sem akar Palesztin Hatóságról. Azaz a hétmilliós zsidó lakosság fennhatósága alá kerülne ötmillió arab, vagy hárommillió a Nyugati parton és kétmillió Gázában.

Mindez persze szögesen ellentétes azzal, amit a – nélkülözhetetlen – amerikai védnök (és a világ túlnyomó része) igényel. Megszüntetni a hadműveleteket, véget vetni a gázai arabok elűzésének. Nemkülönben az izraeli kormány elköteleződése egy új, hatékony, a korrupciótól megszabadult Palesztin Hatóság mellett, amely Gázát és a Nyugati partot igazgatja – adott esetben megfelelő rendőri és katonai erőkkel, amelyek azt is biztosítják, hogy Gáza ne lehessen ismét a terroristák bázisa.

Miután Netanjahu ismételten visszautasította az egyre határozottabb amerikai (valamint francia, brit, német) felszólításokat a mérsékletre, a gázai civil lakosság megvédésére és megsegítésére, egyúttal engedélyezte további háromezer zsidó település építését a Nyugati parton, Joe Biden elnök a napokban rendhagyó nyilatkozatban fordult mindazon országokhoz, amelyeket az Egyesült Államok katonailag támogat. Felszólította őket, hogy „adjanak 45 napon belül hiteles, megbízható tájékoztatást arról, betartják a nemzetközi jogszabályokat, közöttük azokat, amelyek az emberi jogok megvédésére köteleznek.”

Biden nem nevezett meg országokat, (hosszú lehetne az érintettek sora) de nyilvánvaló, hogy a felszólítás elsősorban Izraelnek szólt. Netanjahu majd kitér a válasz elől vagy ismét hazudik egyet. Mindenesetre említett, a háború utáni időkre vonatkozó tervében nem egy fontos kérdést nyitva hagyott. Vannak kiskapuk, de az izraeli kormányfő főleg az idővel játszik. Abban reménykedik (hasonlóan magyar barátjához, Orbán Viktorhoz), hogy Donald Trump ismét amerikai elnök lesz és támogatásával újra azt tehet, amit akar, nem próbálják majd mérsékletre, megegyezésre bírni. Trump elnöksége idején már szónokolt „történelmi megegyezésről” a közel-keleti kérdésben anélkül, hogy az arabokat egyáltalán megkérdezte volna. Mindenben támogatta a szélsőségeseket, akkor izraeli nagykövete erről nyíltan beszélt.

1947 óta minden amerikai elnök, a republikánusok ugyanúgy, mint a demokraták azt szorgalmazták, hogy egy önálló zsidó és egy önálló arab állam léte legyen a béke biztosítéka a Közel-Keleten. Erre belátható időn belül semmi esély – tovább szélesedő háborúra annál inkább.