Novák Katalin csak csukott szájjal énekelhette a Himnuszt
Nehéz gyermekkora lehetett Novák Katalinnak, mintha nem is köztünk nőtt volna fel, ebben az országban, annyira sanyarú volt az élete. Erre kell gondolnunk, ugyanis a leendő államfő arról beszélt a magyar kultúra napján Sopronban, hogy gyermekként nem énekelhette a Himnusz szövegét, csak a dallamot dúdolhatta. De ők dacoltak a diktatúrával és csukott szájjal azért is énekelték, hogy „Isten áldd meg a magyart!”
„Kölcsey Himnusza a magyar fájdalom, a magyar remény és áhítat. Elválaszthatatlan tőlünk. Ateista rezsimek is csak addig merészkedtek, hogy szövege helyett inkább csak a zenéjét engedték játszani. De a diktatúra éveiben nagyapáink, szüleink, s mi magunk, csukott szájjal is tudtuk énekelni: Isten, áldd meg a magyart!”
Ezt mondta ünnepi beszédében a volt családügyi miniszter, akit március 10-én a Parlament fideszes többsége várhatóan államfővé választ. Ha nem tudnánk, hogy hősünk egy egyetemi városban nőtt fel, értelmiségi családban, jó körülmények között, a fenti szavaiból arra kellene következtetnünk, hogy valahol Észak-Koreában, netán a Kínai Népköztársaságban cseperedett. Ezekben az országokban lehettek olyan viszonyok, amilyeneket ő a soproni, kultúrát ünneplő közönségnek elővezetett.
Szerencsére még élünk néhányan, akik emlékszünk arra, hogy Novák Katalin gyerekkorában nem tiltották a Himnusz szövegét. Épp ellenkezőleg: a magyar iskolai ünnepségek a Himnusz eléneklésével kezdődtek és a Szózattal fejeződtek be. Sőt, a Himnusz szövegét az irodalom órákon tanították, a tanárok a diákokkal együtt elemezték Kölcsey sorait.
Kár, hogy Novák Katalin erre másképp emlékszik. Amúgy nincs ezzel egyedül, mások is vannak, akik élen járnak a múltmásításban. 2014-ben az ismert televíziós, Borbás Marcsi, a Borsnak mesélt gyerekkori hányattatásairól. „Úgy nőttem fel, hogy az ünnepek nagyon fontosak. Igaz, templomba csak úgy mehettem, hogy a sarkon túl vettem le a hétköznapi ruhát, alatta volt az ünneplő, nehogy a párttitkár meglásson.”
Borbás Marcsi 1968-ban született, ebből következik, hogy a hetvenes években volt gyerek. Ezekben az esztendőkben tévesztette meg az igen ifjú Marcsi a párttitkárt, akinek ily módon fogalma sem volt, hogy a kislány nem könyvtárba, játszótérre, hanem templomba megy, s a rendes utcai ruházat csak álca, alatta ünneplőt visel. Azt sajnos homályban hagyta az elbeszélő, mi lett volna, ha a párttitkár rájön a furfangra. Küld érte egy nagy fekete autót? Elviteti a rendőrrel? Kiátkoztatja Kádár Jánossal?
Valószínűbb, hogy megszólítja: szia Marcsi, látom, templomba mész. Ebben a dupla ruhában olyan kövérnek látszol, elég lett volna az ünneplő.
Jó lenne, ha ennyi év elteltével valaki elmondaná Borbás Marcsinak, hogy akkoriban már lehetett nyugodtan templomba járni, nem kellett félni sem a párttitkár, sem más haragjától. Mostani, soproni szereplése kapcsán pedig megkérdezhetnénk Novák Katalint, hogy mi ez a megfelelési kényszer, a túlzásba vitt lojalitás? Miért gondolja azt egy tanult ember, akiből Orbán Viktor kegyelméből hamarosan államfő lesz, hogyha megmásítja a múltat, attól jobb lesz a jelenünk és fényesebb a jövőnk?
