Ókovács Szilveszter őszintén Rost Andreáról, Almási-Tóth ügyéről és az új kormányról

Nem az ismertség hajtja

Ókovács Szilveszter neve hosszú évek óta összeforrt az Operaházzal, miközben publicistaként és közéleti szereplőként is rendszeresen megjelenik a nyilvánosságban. A Bóta Caféban azonban azt állította, ma már jóval kevésbé érdekli a szereplés, mint korábban.

„Rájöttem, hogy megvagyok nélküle. Nem járok tévéműsorokba, a saját műsorunkban is van olyan hét, hogy nem szerepelek” – mondta, hozzátéve, hogy 56 évesen már nem lohol az ismertség után. Szerinte ma elsősorban az opera ügyeivel foglalkozik, és bár továbbra is megszólal közéleti kérdésekben, a reflektorfényt már nem keresi mindenáron.

A beszélgetés során szóba került az Operaház és a politika viszonya is. Ókovács hangsúlyozta, hogy az intézményben nincs helye a pártpolitikának, még ha személyes politikai véleményét nem is rejti véka alá. Felidézett egy családi beszélgetést is, amikor a ChatGPT-ről próbálták megtudni, mit gondol róla a mesterséges intelligencia. Az egyik válasz szerint az Operaház kormányzati függősége miatt aggódni kellene, mire ő visszakérdezett: miben nyilvánul meg ez a függőség?

„Ha számszerűleg nő az állami támogatás, de közben az egész költségvetésen belül csökken az aránya, akkor ez most függőséget okoz vagy nem?” – idézte fel a vitát, amely szerinte végül még a mesterséges intelligenciát is zavarba hozta.

Az Erkel elvesztése és az opera határai

A beszélgetés egyik legérdekesebb része az Erkel Színház sorsáról szólt. Ókovács szerint nem ő döntött az intézmény átadásáról, hanem egy kormányhatározat született, amelyről csak utólag értesült.

„Az állam tulajdona, nem az enyém. Én nem mondhatom meg, hogy márpedig nem az lesz” – fogalmazott. Elmondása szerint az akkori kulturális miniszter egy megbeszélés végén mellékesen közölte vele, hogy változás várható, de hosszú ideig semmilyen további információ nem érkezett.

A főigazgató szerint az Erkel problémája nem pusztán pénzügyi volt. A felújított Operaház újranyitása után azt tapasztalták, hogy a közönség elsősorban az Andrássy úti épületbe szeretett volna járni, az Erkel nézőterét pedig egyre nehezebb volt megtölteni még kedvezményes jegyárak mellett is.

Ebből kiindulva fejtette ki saját operatörténeti elméletét is. Véleménye szerint az opera mint élő, tömegeket megszólító műfaj lényegében 1942-ben lezárult Richard Strauss Capricciójával.

„Az opera értelemben vett opera 1942 óta már nincs. A mi dolgunk az, hogy azt a 300 évet életben tartsuk” – mondta. Szerinte a klasszikus operai repertoár 150-200 kiemelkedő műve olyan kulturális örökség, amelyet folyamatosan játszani kell, ugyanakkor illúzió lenne azt várni, hogy a kortárs opera ugyanolyan társadalmi szerepet töltsön be, mint Mozart vagy Verdi korában.

„Az a fajta tömegműködés, ami pontosan eltalálja a mai hallgatók rezonanciáját, az ma musical” – jelentette ki. Hozzátette: ettől még születhetnek kiváló kortárs operák, de a műfaj társadalmi helyzete alapvetően megváltozott.

Viták, pályázatok és a jövő kérdése

Ókovács a vele szemben megfogalmazott kritikákról sem kerülte ki a kérdéseket. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének korábbi követelésére, amely az Operaház átvilágítását és az ő távozását sürgette, ironikusan reagált.

„Talán még jobb lenne, ha előbb lefejeznének, és utána végeznék el az átvilágítást. Mi van, ha a végén kiderül, hogy nem is kell?” – fogalmazott.

A szakszervezetek szerepét egyébként csekélynek látja az Operaház működésében. Ugyanakkor elismerte, hogy a néhány évvel ezelőtti, jelentős béremelést eredményező sztrájk komoly gazdasági következményekkel járt. Elmondása szerint a csaknem négymilliárd forintos többletkiadás miatt előadásokat kellett törölni, jegyárakat emeltek, szolgáltatásokat szüntettek meg és létszámcsökkentésre is sor került.

Az operai státuszok átalakításával kapcsolatos kritikákra reagálva azt hangsúlyozta, hogy az általa örökölt rendszer már működésképtelen volt. Mire 2011-ben visszatért az Operaházba, mindössze 32 magánénekes maradt állományban, miközben a szerepek jelentős részét vendégművészek énekelték.

„Az énekelt, aki tudott. Ha ez valami nagyon nagy spártai kegyetlenség, akkor vállalom” – fogalmazott.

A jövővel kapcsolatban elmondta, hogy szerződése 2028 nyaráig szól, és jelenleg úgy készül, hogy addig biztosan folytatja a munkát. Kiemelte, hogy az Operaház az elmúlt években jelentősen növelte előadásainak számát, fejleszti az Eiffel Műhelyházat, valamint saját tehetséggondozó programokat indított, mert szerinte a magyar zenei és balettképzés egyre komolyabb utánpótlás-gondokkal küzd.

„Nincs férfi hang, Gábor. Benézek a távcsőbe, ami az énekversenyeket jelenti, és nem látok senkit. Ez azt jelenti, hogy tíz év múlva sem lesz magyar basszista” – mondta.

A kulturális intézmények vezetőinek kiválasztásáról szólva pedig kifejtette: nem hisz a nyilvános pályázati rendszerekben. Szerinte Nyugat-Európában a vezetőket évekkel korábban, zárt szakmai folyamat során választják ki, így elkerülhető a nyilvános kudarc és a politikai konfliktus.

„Ha mindent a nyilvánosság előtt csinálsz, akkor egy ember boldog lesz, a többi pedig megszégyenül” – fogalmazott.

A beszélgetés végére is maradt egy személyes hitvallás. Bár az Operaház működése körül időről időre politikai és szakmai viták robbannak ki, Ókovács szerint a legfontosabb kérdés mégis az, hogy a magyar kultúra megtalálja-e azokat a közös pontokat, amelyek összekötik az embereket. „A magyarságunk közös kincs. Egymással lehet bajunk, de a magyarságunkkal nem” – mondta, hozzátéve: a mai közéletből leginkább a csendesebb, higgadtabb hangot hiányolja.