Olcsó rezsi, drága jövő: a költségvetést „égeti” a rezsicsökkentés
A jelenlegi helyzetben a rezsicsökkentés és a költségvetési eladósodás egymást erősítve épít fel egy olyan hosszú távú terhelést, amelynek árát a lakosság végül vagy adókban, vagy gyengébb szolgáltatásban, vagy későbbi, hirtelen nagy beruházási kényszerekben fizeti majd meg. Erről beszélt a Hírklikknek Molnár László, a GKI vezető kutatója a kormány által meghirdetett rezsistop kapcsán. Magyarország gázfogyasztása az extrém hidegben látványosan megugrott, így sokan átléphették az éves átlagfogyasztási határt, amely felett a rezsicsökkentett ár helyett már jóval magasabb tarifát kellene fizetni. Erre reagálva, Orbán Viktor miniszterelnök újabb lépéseket ígért a rezsicsökkentés megerősítésére. A napokban egy háttérbeszélgetésen Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter arról beszélt, hogy a megnövekedett gázfogyasztás többletköltségeit ezúttal nem a lakossági „rezsicsökkentési kerete” terhére, nem a költségvetésből, hanem az energiaszolgáltatók profitjából fedeznék. Kinek jó ez?
A GKI vezető kutatója szerint a mostani, rezsicsökkentéssel kombinált „téli rezsitámogatás” alapvető dilemmája továbbra is az, hogy végső soron valakinek ki kell fizetnie az így keletkező veszteségeket, még ha a lakosság közvetlen terheit nem is emelik. A lakossági árak politikailag tabunak számítanak, ezért a teher elsősorban az energetikai vállalatok – gyakorlatilag az MVM – oldalán jelenik meg, részben a profit rovására, részben az állami forrásokon, illetve eladósodáson keresztül.
Ebben a jelenlegi helyzetben mire lehet számítani? Molnár László úgy számol, hogy a kormány által említett, ma még 40–60 milliárd forintosra becsült bevételi hiányt valószínűleg az MVM-nek kell majd kigazdálkodnia. Ez a számok nyelvén azt jelenti, hogy a teljes rezsicsökkentési rendszer, ami évente nagyságrendileg mintegy 1000 milliárd forintos átcsoportosítást jelent a költségvetésben, főként a téli hónapokban, novembertől márciusig pörgeti a számlákat. Durva becslése szerint ebből egy „erős” téli hónapra körülbelül 250 milliárd forint jut, amikor mintegy 150 milliárd lehet a gáz és a villany tényleges havi támogatása. Ezzel szemben az idén a nagy hideg miatt – az első hírek szerint 43 százalékkal megnövekedett fogyasztást – a költségvetési forrásokon túl mintegy 60 milliárd forint körüli összeggel kell a vállalatnak kipótolnia.
A váratlan beavatkozás mögött kizárólag politikai motivációt keressünk? Ez is része a választások előtti osztogatásnak? Molnár László szerint bizonyára lehet ilyen olvasata is a kormány szokatlanul gyors beavatkozásának, de ez nem bizonyítható. Csak feltételezni lehet, hogy ha nem egy közelgő választás évében ront ránk egy ilyen zord téli hideg, talán akkor is meglépték volna ugyanezt. Szerinte a döntés inkább azt demonstrálja, hogy a rezsicsökkentés rendszere sem jelent gyógyírt az alapvető strukturális problémára, az energia-infrastruktúra működését és fejlesztését hosszú ideje nem finanszírozzák megfelelően. Amíg lakossági oldalon folyamatos veszteség képződik, addig az MVM és a rendszer egészének mozgástere, beruházási képessége kényszerűen beszűkül.
A veszteségeket Molnár „effektívnek” nevezte, vagyis nem pusztán könyveléstechnikai jellegűek. A gázt és az áramot az MVM drágábban veszi meg, mint amennyiért a rezsiszabályozott lakossági áron eladhatja. Ugyanakkor vitatta azt az érvelést, amely szerint a világpiaci energiahordozó-árak ma már jóval a 2022-es szint alatt vannak, ezért az árak olcsóbbak lehetnének, mint amennyivel a szolgáltató számol. Szerinte az ár-mérlegben nemcsak az energia nyersanyagára számít, hanem a teljes rendszerköltséget figyelembe kell venni. „Az állam – fogalmazott Molnár László – a nyersanyag ’molekula árára’ kalkulálja a rendszerszintű költségeket, vagyis mesterségesen lenyomta a hálózati, termelési és egyéb díjakat”. Ezt szemléltetve, a paksi atomerőmű példáját hozta: a lakossági elszámolásban 5 forinttal számolják kilowattóránkként(kWh) a paksi áramot, miközben a valós termelési költség inkább 20 forint körül van. A kettő közti különbség tiszta veszteség, és csak így jön ki a politikailag kívánatosan alacsony lakossági villamosenergia-ár. Szerinte ezért mondhatja a kormány, hogy a lakosságot „már alig terheli az áram ára”, ugyanis a számlák nagy részében a rejtett támogatás jelenik meg, aminek a veszteségét azonban valahonnan finanszírozzák. Ezt a költséget jelenleg mintegy 70 forintra teszik az energetikusok számításai, amiből a lakosság nagyjából 38 forintot fizet. Ebben jelentősen benne van az 5 forintos paksi áramár is. A „maradékot” Molnár úgy bontotta fel, hogy az üzemeltetési/hálózati költség mintegy 33 forint, míg a termelés fajlagos költsége 30 forint felett van, így rakódik össze a 70 forint körüli tényleges ár. „Ezért nem lehet a magyar lakossági árakat egyszerűen a világpiaci mozgásokkal párhuzamosítani, mert a strukturális költségek nem csökkennek, részben még nőnek is az infláció és a hálózat elhasználódása miatt”.
A GKI vezető kutatója szerint a hálózat fenntartásának és felújítási költségeinek az inflációval nagyjából együtt kellene mozogniuk, miközben az MVM a korábbi rezsivédelmi lépések miatt mára jelentős adósságot halmozott fel. Úgy tudja, a korábbi években a vállalat 1500 milliárd forint feletti összegben vett fel hiteleket, döntően a rezsicsökkentési rendszer finanszírozására. Még a kedvező, 5 százalék körüli átlagkamat mellett is, ez 60–70 milliárd forintnyi éves kamatkiadást jelent a tőketörlesztés nélkül, amit mind hozzá kell adni az energetikai rendszer hosszú távú terheihez.
A rezsicsökkentésnek jó ideig komoly költségvetési és vállalati hatásai lesznek – magyarázta. Hiába esik vissza idővel a piacon a gáz ára, a korábbi időszak többletkiadásai és az azokból fakadó adósság terhek hosszasan „ráülnek” a rendszerre, és részben megeszik az energiaár-csökkenésből adódó esetleges megtakarításokat. A rejtett támogatási rendszerekre általában is igaznak tartja, hogy amit a lakosság közvetlen számláján megspórolunk, azt adóban, vállalati veszteségben vagy elmaradt beruházásban fizetjük ki. Példaként a víz- és szennyvíz-közműveket említi: a díjak befagyasztása miatt a szolgáltatók nem ruháznak be, a hálózatok lerohadnak, majd egy ponton hirtelen, nagy költséggel kell beavatkozni, amit az államnak vagy az önkormányzatoknak kell finanszírozniuk.
Ugyanaz a logika érvényesül minden olyan szolgáltatás esetében, ahol az árakat eltérítik a tényleges költségektől. A veszteséget végül a lakosság fizeti ki, csak nem „vízdíjként”, hanem adóban, vagy a költségvetés által felvett hitelben. Molnár kiemelte: nominálisan a magyar államadósság már több mint háromszorosa a 2010-es szintnek, amit végső soron a következő nemzedékeknek kell majd kipengetniük. A 2010-es évek közepén a nulla közeli kamatkörnyezetben az adósságnövekedés nem látszott drámai tételnek, sőt, a magasabb adósság ellenére, csökkenni tudott a költségvetés kamatkiadása. Molnár ezt ironikusan „fiskális alkoholizmusnak” nevezte, amitől a döntéshozók fantáziája elszabadult és nyakló nélkül adósították el az államot. 2020 óta azonban a kamatszintek jelentősen emelkedtek, ma 6,5–7 százalék körüli fix kamaton 10-15 éves futamidőre adósodik el a költségvetés. Ahogy lejárnak az alacsony kamattal kibocsátott, korábbi kötvények, azokat csak jóval drágábban lehet megújítani, ezért az energiatámogatások, a rezsikönnyítések költsége végső soron a magasabb költségvetési hiányban és a nagyobb kamatkiadásban csapódik le. „A mostani helyzetben a rezsicsökkentés és a költségvetési eladósodás egymást erősítve épít fel egy olyan hosszú távú terhelést, amelynek árát a lakosság végül vagy adókban, vagy gyengébb szolgáltatásban, vagy későbbi, hirtelen nagy beruházási kényszerekben fizeti majd meg” – mondta Molnár László.
