Orbán gazembersége a magyar nép ellen
Parlamenti autokrácia – így jellemezte évekkel ezelőtt Szilágyi Ákos esztéta a magyarországi politikai berendezkedést, a Fidesz-világot. Feltehetően ez a leginkább találó meghatározás mindarra, ami ma ebben az országban történik. A kormányzó párt voltaképpen messzemenően kihasználja a demokrácia díszleteit a saját céljai eléréséhez; folyamatosan alkalmazza a fékek és ellensúlyok intézményeit az ellenfelek megregulázásához, hadd ne mondjam kifosztásához. Ha kell a jogállamiság őreként lép fel az Állami Számvevőszék, keményen üldözi a bűnt – a túloldalon – az ügyészség, büntet a versenyhivatal és a médiahatóság, szóval mindenki teszi a dolgát – már, amivel Orbán Viktor megbízta.
Ugyanez a módszer a parlament esetében: az országgyűlés kizárólag hatalmi célokat szolgál, akkor és úgy ülésezik, ahogy ezt a Fidesz-vezérkar előírja, olyan törvényeket fogad el, amelyek a fennmaradásukat erősítik, és tökéletes díszletként szolgál számára az ellenzék. Az az ellenzék, amelynek jószerivel annyi lehetősége maradt, hogy azonnali kérdésekkel és interpellációkkal próbálkozzon, így bizonyítva önmaga számára is, hogy van értelme a dolognak. Pedig, nagy valószínűséggel egyáltalán nincs; a parlamenti patkóban elhangzó szavak – lett légyenek azok bármily kemények – a lakosság minimális részéhez jutnak el. Főleg az ellenzéki megszólalások. A kormánypárti szándékot a maximális hangerőre váltja az általuk használt média, azaz a nyilvánosság felületeinek közel kilencven százaléka.
Orbán ügyesen és gonoszan, vagy ahogy Paul Lendvai mondja: nagyszerű hatalomtechnikusként használja a rendelkezésére álló eszközöket, márpedig – ahogy ezt fentebb jeleztük –, lényegében minden eszköz a rendelkezésére áll. Most éppen arra volt szüksége, hogy a magyar parlament felhatalmazásával álljon az Európai Tanács többi miniszterelnöke, vezetője elé, azt bizonyítandó, hogy ő a magyar nép akaratától nem térhet el. Ami esetünkben ugye a Fidesz parlamenti többsége, tehát szó nincs a magyar népről, de ezt retorikailag senki nem tudja cáfolni, mert valójában nincs ellenpróbája. A mostani akció tulajdonképpen megegyezik a nemzeti konzultációs trükkel: a kérdőívre adott válaszok nem kínálnak mást, mint a kormány akaratának visszatükrözését, ily módon pedig alkalmasak arra, hogy hivatkozási alapot teremtsenek. Hiába tudja mindenki, hogy rút manipuláció az egész, ellenpróba, bizonyítási eljárás nincs, így a vita csak üres szócséplés marad.
Orbán most azt verte keresztül a magyar parlamenten, hogy az unió hitelfelvétellel egybekötött segítségnyújtása – 750 milliárd euróról beszélünk – elfogadhatatlan, mert örök hitelrabszolgasorsba veti a tagállamokat, és így a magyar embereket is. Illetve, és itt jön a csavar: a miniszterelnök kérésének megfelelően, feltételeket szabott az országgyűlés. Vagyis, ha Orbánt támadások érik az Európa Tanácsban, ő a magyar emberek akaratára hivatkozhat.
Van azonban egy pici bökkenő, fogalmazzunk így: logikai bukfenc a kormányfői – és így a parlamenti – érvelésben. Orbán ugyanis kapott felhatalmazást a hitelfelvétel megszavazására, de feltételekkel. Ezek a feltételek pedig egytől-egyig a jelenlegi parlamenti autokrácia életben tartását hivatottak biztosítani. A követelés ugyanis úgy szól, hogy hagyják abba Magyarország jogállami kereteinek bírálatát – 7-es cikkely –, ne kössék a költségvetési pénzek elosztását semmilyen feltételhez, már olyanhoz, ami a kormány mozgásterét korlátozza. És – ugyanebből a megfontolásból – azon civilszervezetek támogatását is szüntessék be, amelyek kontrollt jelenthetnek a kormány lépései fölött. Orbán a Kossuth Rádióban még egy kicsit határozatlanabbnak mutatta magát, mint aki hosszan tűnődik azon, hogy szembemehet-e a többség akaratával, de már akkor is nyilvánvalóan tudta, mit követel meg az övéitől.
Elég egyértelmű, hogy igyekezett önmagát a magyar miniszterelnök zsaroló pozícióba hozni, és ehhez megfelelő támaszt jelentett – ismét – számára a parlamenti autokrácia. Hogy ennek a zsarolásnak mi lesz a következménye Brüsszelben, ma még nem tudhatjuk, de könnyen lehet, hogy annyit elérnek az autokráciába hajló országok együttesen, hogy ne szülessen gyors döntés. Nem fogják firtatni, hogy a magyar parlament vajon valóban egyenlő-e a magyar néppel, mint ahogy azt a logikai bakugrást sem, amelyre fentebb már utaltam. Azt tudniillik, hogy a 7-es cikkelynek, vagy éppen az NGO-knak az égvilágon semmi közük nincs a járvány okozta károkhoz, vagyis a dolog fordítva igaz: ha a segély felvételének megszavazását elodázzák, vagy végleg elutasítják, az szimplán Orbánék gazembersége lesz a magyar néppel, de továbbmehetünk: az unió teljes népességével szemben. Márpedig, ha a gazemberség győz a tisztesség felett, akkor az európai közösségnek is annyi: ugyanúgy az autoriter vezetők játékszerévé válik, ahogy a magyar parlament, a jogállam.
Szilágyi Ákossal kezdtem, vele is fejezem be: ő mondja, hogy a parlamenti autokrácia keretei között a Fidesz legyőzhetetlen. Más megoldás esetén, viszont nincsenek győztesek, csak vesztesek.
Ide jutottunk.
Bogdán László, cserdi cigány polgármestere – ma kaptuk a hírt – öngyilkos lett. Azt mesélte: egyszer érezte magát magyarnak, amikor felszólalhatott az ENSZ-ben, és a tiszteletére felhúzták a magyar zászlót….
