Orbán háborúja

Ez pontosan illik most Magyarországra. Az meg különösen elkeserítő, hogy a politikai vezetés az Európai Uniót határozza meg úgy, mint „amit tesz, az rossz”.  

Hogyan jutottunk idáig?

Mert eljutottunk, ez nem is kérdés. A magyar miniszterelnök szinte állandóan háborúban áll ezzel a politikai és társadalmi egyesüléssel, aminek elkötelezett célja az integráció. Ezzel áll ő háborúban, és szófordulatai mind ezt tükrözik. „Csata.” „Háborúban állunk.” „Legyőzzük.” „Legyőztük.”  Ez a militáns szellem valójában csak elvontan, verbálisan létezik, ezek csak álom-ütközetek, egy szellem képzetei, a valóságban Magyarország általában – finoman szólva – nem áll jól nyertes háborúk ügyében, nem tud háborúzni, nem is akart soha, amikor pedig háborúban állt, legtöbbször a vesztes oldalra került. Ezt nem árt emlékezetünkbe vésni, mert a nemzeti propaganda szerint „tisztelni kell bennünket, magyarokat, a történelmi távolbalátásunkért”.

Ez az elszánt és értelmetlen háború az Európai Unió ellen már csak azért is különös, mert hiszen tagállama vagyunk, rendszeresen tanácskozunk vezetőivel, bekapcsolódtunk szervezeteibe, a tőlük vásárolt vakcinákat könnyedén továbbjátsszuk más tagállamoknak.  

Akkor hogy van ez?

2004 óta, amióta csatlakoztunk, csak előnyünk származott a tagságból, a mostani kormánypárti támogatásból élő NER szélsőségesei azonban már indulnának Brüsszelbe, „csatába”. Ami feltehetően csak egy csoport lézengő embert jelentene egy esős utcasarkon „Le Brüsszellel” táblákkal, akiket unott rendőrök kísérgetnek. Szerencsére már nem gyújtunk fel templomokat és nem erőszakolunk meg nőket,  mint a portyázások idején, mert a mai utódok ennyivel is beérik. Egy kevéske önmutogató buszozás Európán át, hála a schengeni szabályoknak, az unió egyik nagy vívmányának. 

Szóval, hogyan jutottunk idáig?

Orbán neveltetése és habitusa miatt nem is nagyon érti az európai összefogás lényegét: nem járatos a diplomáciában, nem érti a nemzetközi összefüggéseket, akaratos, önhitt ember, aki nem hisz a tárgyalásos, kölcsönös előnyöket szolgáló megegyezésekben. 2014-ben – talán Trump megjelenésének hatására – úgy képzelte, hogy vezető szerepet kell betöltenie a kontinens politikájában, ismert emberré akarta magát tenni, és miután jelentős gazdaság nem áll a háta mögött, maradt számára a manőverező rosszfiú szerepe, aki ezzel a karakterrel jelenhetett meg a napilapok külpolitikai rovataiban, aki rendre aláássa a közös terveket. Csak emlékeztetőül: a magyar export – a Brexit után is – 74 százalékban kötődik az unióhoz, az import pedig 71 százalékban, ám ha a számok mögé nézünk, akkor kiderül, hogy a külkereskedelem négyötöde, tehát meghatározó aránya történik ebben a környezetben.

Háborúról tehát ilyen körülmények között értelmetlen beszélni.

Orbán másik, unió-ellenes érve a „nemzeti szuverenitás védelme”: ez valójában annyit jelent, hogy nem szeretné, ha beleszólnának autokratikus viszonyrendszerébe, és abba, hogyan alakítja át az európai forrásokat magyar magánpénzekké. Miután Magyarország – amint ezt tanultuk – természeti erőforrásokban szegény, most a stabilitást az uniós pénzek jelentik. Ehelyütt megírtam már, hogy az unió vezetése bármennyire ismeri ennek a rendszernek a lényegét, természeténél fogva nem tud erőszakkal belenyúlni, mert tanácsokkal, javaslatokkal nem lehet küzdeni az ilyen átfogó korrupció ellen.

A háború egyik célja lehet a távozás az unióból, köznyelven a Huxit, és éppen elég baj, hogy ez már egyáltalán megjelent a köznyelvben és a közgondolkodásban. Ám aki látta a „Brexit: Háborúban mindent szabad” című filmet, az pontosan megérti, hogy a világban nem tájékozott embereket hogyan lehet meggyőzni egy hazug, ostoba és demagóg dologról. Szóval, semmi sem lehetetlen. De mi a helyzet velünk? A magyar társadalom alapvetően nem unió-ellenes, és miután lényegében uniós földrajzi környezetben élünk – majdnem lehetetlen végiggondolni, hogyan is boldogulnánk. Ám régóta tudjuk, hogy a racionális gondolkodást felülírják a klán érdekei. „Ezt már nem merik megtenni” – mondta Mácsai Pál az SzFE „átalakítása” idején, ám az események minduntalan ránk cáfolnak.Tudjuk, hogy Orbánt az ország sorsa nem érdekli, ezért, ha már nem lesznek gazdasági előnyeink az uniós szövetségből, akkor valójában könnyebben megvalósíthat egy még erősebb hatalomközpontú államrendszert, kikapcsolva a jogi és demokratikus ellenérveket – számára ezt jelentené a Huxit.

De utána mi maradna?

Talán az orosz kapcsolat? Túl azon, hogy nyersanyagot vásárolunk tőlük, ahogyan a korábbi kormányok is, a sokat hangoztatott „keleti nyitás” ellenére, szinte semmit sem nőtt a két ország kereskedelme, azt is tudjuk, hogy az orosz gazdaság nincs jó formában, sőt, inkább leszakadóban van a világgazdaságtól. Az átlagember aligha tudna egyetlen orosz terméket említeni, amivel a mindennapokban találkozik. Létezik persze egy orosz befektetési bank Budapesten, amiről már a Fény utcai piaci árusok is azt beszélik, hogy titkos ügynökök fedőszerve.

Kínához csatlakozni még senkinek sem sikerült, nem is lehet. Orbán 2021. április 21-én látványosan bejelentette a szokásos FB-oldalán: „Egyeztetés a kínai elnökkel. Újraindítjuk a diplomáciát. Meghívás Pekingből: elfogadva”.

Úgy tűnik, a kínaiak megfeledkeztek a meghívásról. A diplomáciát ők közben már nélkülünk újraindították.

Zárszóként még egy Jung-idézet:

„Az olyan ellenség reális létezése, akinek az ember minden gonoszságot a nyakába varrhat, megkönnyebbülést jelenthet. Egyes emberek szeretik kijelenteni, hogy a szerencsétlenségek oka mindig a határokon kívül van, és ezt sokan szeretik is elhinni.”