Orbán tusványosi beszéde: zagyvalék és semmi más

„Újragondoltuk, új elvi alapokra helyzetük a közösség és az egyén egymáshoz való viszonyát” – mondta Orbán Viktor szombaton Tusnádfürdőn, majd bonyodalmas fejtegetésbe kezdett, dobálózva az illiberalizmus, a keresztény szabadság szavakkal, azt állítván, hogy amit létrehoztak, az valójában egy valódi államelméleti, politikaelméleti modell, egy sajátos keresztény-demokrata állam. Ez mi volt? Filozófiai eszmefuttatás? Politikai hitvallás? Politikai definíció? Iránymutatás? Vagy ha nem, akkor micsoda?

Zagyvalék, semmi más.

De hát minek szánhatta ezt Orbán?

Azt én nem tudom, ha valaki, talán ő tudja – ha egyáltalán. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem Orbán írta a beszédet, s abban is, hogy a szöveg és a benne foglalt konyhafilozófia – ahogy a Facebook posztomban fogalmaztam – „hemzseg az ostobaságtól és a hazugságtól”, s egészen a politikai trágárságig (pl.: „gyűlölnek minket”) terjed. Egy biztos, a szövegíró ostoba, felkészületlen, a dolgok lényegét nem látó vagy látni nem akaró figura.

Lehet, hogy nem Orbán írta a beszédet, hanem mondjuk Lánczi András – ahogy Ön a posztjában nevesíti is őt –, de a miniszterelnök sajátjaként mondta el, tehát az ő véleményét tükrözi, nem?

Tényleg lényegtelen, hogy ki írta, Orbán felvállalta. Azonban ennél is lényegesebb a célközönség kérdése. A beszéd ugyanis kielégíti a célközönséget, pontosan az van benne, amit a célközönség hallani óhajt. És a célközönség kliséket óhajt hallani, paneleket, az pedig nem számít, hogy ezeknek a kliséknek, paneleknek így összegereblyézve semmi értelmük sincs, s a beszédben úgyszólván semmi sem stimmel. Én vallásfilozófiát és politikai filozófiát tanítok, és őszintén mondom, nem szoktam buktatni, jó ha tízévente egyszer megteszem. De ha valamelyik diák ilyen szöveget adna elő nekem a vizsgán, a második mondatnál kiküldeném a teremből.

De Orbánt nem küldik ki a teremből...

Nem, mert a publikum pontosan ilyen hívószavakat akar hallani. Ezeket Orbán odaönti eléjük, mint..., de nem akarok trágár lenni, mondjuk inkább azt, hogy szózuhatagként. Ebben a szózuhatagban a kereszténység mindig valami pozitív dolgot jelent, miközben akár olyat is mondhatunk róla, ami cseppet sem stimmel, de kit érdekel itt a valóságos tartalom; s ugyanígy, a liberalizmus valami nagyon-nagyon negatívat, züllöttet és nemzetellenest (meg mindent, kimondatlanul, amit még a nemzetellenesség implikál ebben az országban hagyományosan és kódoltan, de könnyedén dekódolható módon), de itt is kit érdekel a valóságos tartalom; aztán menetrendszerűen érkezik az illiberalizmus, megint abszolút pozitív valamiként, de hogy mi ez a „valami”, azt nemhogy a publikum, de még maga a szónok sem tudja. Ám a célközönségnek az a lényeg, hogy a főnök mondja, s akkor az úgy is van, akkor az igaz és kész! Ha ugyanezt az ócska és felkészületlen sületlenséget valaki az ellenfél (ellenség) közül mondaná el, ugyanezt szóról szóra, akkor mindez az orbáni szekta körében gyalázatos beszéd lenne, hazaáruló megnyilatkozás. A kívülről irányított ellenség hangja.

Itt már rég nem az számít, hogy mit mondanak, hanem egyedül az, hogy ki mondja. A géppuskaszerűen kilőtt, s megannyi klisével tarkított retorika – ahogy azt már megszokhattuk – valójában egyetlen célt szolgál: a képzelt és megképzett ellenséggel szembeni folyamatos harci készültséget. És tegyük hozzá: a szó agyakat és lelkeket gyilkolni képes eszköz, tudták ezt már sokan a történelemben, tessék csak belenézni Victor Klemperernek A Harmadik Birodalom nyelvéről írott alapmunkájába. Orbánék a nyelv eszközével tehát nem öntudatlanul, hanem nagyon is tudatosan gyilkolnak. És ehhez adta meg a fegyverviselési engedélyt a hatalom önmagának, a közmédiának és saját bérsajtósainak.   

A fentiekből az látszik, hogy Ön szerint nem másról van szó, mint manipulációról.

Mégpedig felkészületlen, ócska, cinikus manipulációról. Totális tudatlanságról tanúskodik a beszéd, s arról, hogy teljesen hülyének veszik a hallgatóságot. Hiszen a kereszténydemokrácia nem jöhetett volna létre a 17.-18. századtól kibontakozó klasszikus liberalizmus filozófiája nélkül. Mert a valóságos kereszténydemokrácia (és persze nem az, amit Orbánék önkényesen annak tekintenek) kiindulásában hirdeti a klasszikus liberális filozófiában megfogalmazott alapelveket: az emberi méltóságot, az emberi jogok rendszerét, az egyenlő elbánást, a szabad választást vagy a jogbiztonságot. A különbség – röviden szólva – nem az, hogy a kereszténydemokrácia ezeket a döntő fogalmakat leszűkítené, pláne mellőzné, hanem az, hogy míg a liberalizmus a pozitív jogból, addig a kereszténydemokrácia a természetjogból vezeti mindezt le, annak minden következményével.

Ezt tudná esetleg kézzel foghatóbbá tenni?

Mondok egy példát. A kereszténydemokrácia abból a katolikus társadalmi tanításból nőtt ki, amelyben kiemelt szerepe van a liberalizmus által is preferált fogalmaknak, mint például a szolidaritás, a szociális gondoskodás, vagy a szubszidiaritás elve. S itt érdemes elidőzni egy kicsit: a szubszidiaritás éppen hogy a központosítással szemben a helyi értékeket, az önszerveződést, az alulról történő szerveződést támogatja, az állami-hatalmi szinttel szemben a magánszemélyek aktív kezdeményezéseit, s elutasítja az állam mindent átható és befolyásoló gyakorlatát. Az egésznek a motorja az emberi méltóság, a tanuláshoz, a művelődéshez, az egészséghez, a kulturálódáshoz stb. való jog.

Miközben Orbánék pontosan ellenkező berendezkedésben gondolkodnak, nem igaz?

Igen, náluk pont fordítva van minden, Az egész orbáni gondolkodást a centralizáció jellemzi. Mindent egy kézben, az állam felügyelete alatt akarnak tartani. Vegyük például az oktatást: ugyan a középkorban a nagy egyetemek az egyház felügyelete alatt álltak, de mindegyiknél kikezdhetetlen alapelv volt az autonómia. Ha ez sérült, akkor fellázadtak ellene – ahogy például tette ezt egykor Párizsban a középkori diákság és az oktatók tudós közössége. És nálunk mi van? Pont az ellenkező irányba mennek a dolgok, az egyetemi autonómia kinyírva, vagy gondoljunk mondjuk a közoktatási törvény fertelmes és árulkodó módosítására. És arról, hogy itt már lassan nincs semmilyen „tudós közösség”, amely tiltakozna bármi ellen is, ne is szóljunk!

Állítják, ez a konzervativizmus velejárója.

A konzervativizmusról sok mindent el lehet mondani, de röviden szólva annak egyik lényege a hagyományos értékekhez való ragaszkodás, azok megőrzése és továbbvitele. Az Orbán-kormány azonban pont annyira konzervatív, amennyire az előttem lévő asztallap. Ők – már-már bolsevik romboló kedvvel – éppen hogy megszüntetik, lesöprik, leradírozzák a hagyományos értékeket. Nézzük csak meg, hogyan verték szét az egyik legfontosabb magyar értéket, a Magyar Tudományos Akadémiát, vagy miként üldözték el az egyik – ha nem a legjobb – magyarországi egyetemet, a CEU-t. De említhetnék sok-sok további példát is: nálunk például a 19. század óta a hagyományos folyóiratkultúra dominált, a kultúra nagyrészt folyóiratok köré szerveződött. Nos, Orbánék gond nélkül verték szét ezt is, ellehetetlenítették, megsemmisítették.

De a központosítás megjelenik a tömegkommunikációban is: a közmédia a párt közvetlen szócsövévé vált. Egy szó, mint száz: ezek nem konzervatívok, ezek nem kereszténydemokraták, ezek nem keresztények – miközben ezekkel a fogalmakkal buherálnak, s tudatlan cinizmusukkal felrúgják mindezek alapelveit. De alpári és aljas, ahogy a szektájuk nagyközönsége számára a liberalizmust szándékosan összekeverik a libertinage fogalmával, vagyis a szabadossággal. Miközben a liberalizmus politikai filozófiája szigorúan a közjó tételéből indul ki, s a jogállamiság elvén nyugszik, ez a központi eleme, s nem az, hogy azt teszek, amihez csak kedvem van. Megint más kérdés, hogy természetesen bármely politikai praxis követhet el hibákat, még a létező világok legjobbikának imaginált vagy hazudott ország politikai gyakorlata is, ezért vannak a szabad választások. Persze csak ott, ahol a választások tényleg szabadok és nem a hatalmon lévők bukásának félelméből fakadóan súlyosan manipuláltak.  

Ön szerint mi lehet a célja mindezzel a saját hívőinek szóló „zagyvásítással” Orbánnak? A hatalom már az övé, a pénz, a paripa, a fegyver is az övé. Mire törekszik még?

Semmi más, csak a hatalom megtartásának a technikája a cél. Egyetlen ideológiájuk az időközönként változó, de mindig jól eladható ellenségkép megtalálása. Az ellenségkép olyan, mint a Jolly Joker – bárhova beilleszthető. Lehet az zsidó, lehet cigány, lehet migráns, lehet szőke, barna, biciklista, lehet értelmiségi vagy „panelproli”, filozófus vagy iskolaigazgató, tűzoltó vagy vadakat terelő juhász, nemzetközi pénzspekuláns vagy a mögötte álló háttérhatalom, Brüsszel vagy a magyarság ellen folytonosan összeesküvő, a magyar népet nem tisztelő nyugati hatalmak, bárki, bármi.

Nincs saját identitásuk, ezért azt mindig a másik ellenében fogalmazzák meg. A másik mindig a gonosz, ők mindig a gonoszok elszánt tagadói. Ez egyébként a történelem legegyszerűbb trükkje: megtalálni a fő gonoszt. A szektává növő rajongótáborban ez azt jelenti, hogy Orbán megvédi tőlük a közösséget. Ezért fontos nekik a közösség. Ma már mindenki tudja, hogy szétlopják az országot, de a szektatagok azt vallják, hogy lopnak, lopnak, de legalább megvédik őket a létező legnagyobb veszedelemtől. S egy olyan országban, ahol állandóak a félelmek, az egzisztenciális kiszolgáltatottság, ott ezt a félelmekre építő stratégiát siker koronázhatja. Csak a félelmeket kell fenntartani és fokozatosan erősíteni.

Ördögien ügyesen csinálják ezt – a jelek azt mutatják.

Valóban, sikerült Orbánéknak totális egzisztenciális félelmet és bizonytalanságot teremteni az országban. A jól bebetonozott és állami vagy EU-s pénzek lenyúlásával csinosan kistafírozott rokonokon, barátokon és a hülyére kényeztetett holdudvaron kívül gyakorlatilag fél itt mindenki.

Ön szerint mennyi ideig lesz Orbán képes ezt fenntartani?

Mindig zavarban vagyok, amikor egyesek azzal vigasztalják magukat, hogy – ezért vagy azért – kezdenek majd elapadni az uniós pénzforrások, s akkor következik a nemulass! Én ebben messze nem vagyok ilyen biztos. Az állampárti diktatúra kelet-európai története, vagy a legkülönfélébb önkényuralmi elnyomások elleni gazdasági-kereskedelmi embargók egyaránt arról tanúskodnak, hogy ezek a rendszerek továbbra is fenntarthatóak, elzárt pénzcsapok mellett is.

Igaz, a kelet-európai diktatúrák mögött ott voltak a valóságosan fenyegető szovjet szuronyok. A világ azóta másként kommunikál, más eszközöket használ, s a virtualitás nagyon is valóságosnak képes láttatni önmagát. És Orbán a létező félelmeket kihasználva a virtuális fenyegetés bővített újratermelésével azt a látszatot kelti, hogy a bukásra ítélt és már csak a haláltusáját vívó Nyugat-Európa képtelen védelmet biztosítani, miközben a Kedves Vezető megvédi a folytonos támadásoknak kitett magyar népét, képes biztonságot nyújtani, s lehet, hogy a zsemlékbe nem jut majd párizsi, de neki köszönhetően legalább zsemle lesz.

Ön nagyon pesszimista.

Az vagyok. Szentül meg vagyok győződve arról, hogy egyhamar nem lesz vége az Orbán-rendszernek, a megannyi összefonódás, a kollaboránsok növekvő száma és az együttműködők „racionális” magyarázatai (amelyek, ugyebár, jól ismertek az 50-es, 60-as évek szülöttei előtt), az „én a te markodban vagyok, te meg az én markomban”  maffialogikája ezt még hosszú időn át képes lesz fenntartani.

Még javában megyünk befelé az orbánizmusba, az alagút vége nem látható, csak a mindent szép lassan elnyelő sötétség. Ahogy Portugáliában 36 évig fennmaradt a  Salazar-rendszer, vagy Spanyolországban Franco diktatúrája, s mindkettő hosszú éveken át már javában egy demokratikus Nyugat-Európa peremvidékén, Magyarországon is még legalább 10-15 évet látok az Orbán-rendszerben.

Semmi pozitív jelet nem lát arra, hogy mégiscsak lehet változás előbb is?

Ha jól figyelt valaki a tusnádfürdői beszédre, kihallhatott belőle azért mást is. Gondolok itt elsősorban arra, hogy Orbán elkezdte lélekben felkészíteni a szektáját arra, hogy jöhetnek rosszabb idők – mindjárt nem is egy, hanem rögtön két gazdasági csomagot is beígérve az elkövetkezendőkre. Ennek belengetése persze arra is jó, hogy amikor majd valóban kevesebb pénz jön, netán a lélegeztető gépként szolgáló német autógyárak valamiért csökkentenék a kapacitásukat, s tovább romlana a gazdasági helyzet, akkor elmondhassa, hogy lám, őzseniségem ezt is előre látta, nem érte őt semmi sem váratlanul. De a lényeg, hogy a nagy magabiztosság látszatával elmondott beszédéből már kihallatszott a bizonytalansága, kihallatszottak a félelmei is. A bokszoló még magabiztosan ugrál a ringben, elhajol, odébb szökken, a nagyközönségnek ez roppantul tetszik, de a hozzáértők már sejtik, hogy előbb-utóbb megérkezik a pofon. Nem az, ami földre visz, de ami már megrogyaszt kissé.

Az nem lehetséges, hogy lesz egy szikra: elvégre 1956. október 22-én este sem lehetett tudni, hogy mi lesz másnap?

A politikában bármi bármikor megtörténhet.