Orbán Viktor bohócsipkát húz a kereszténységre

- Van-e valamilyen politikai, történelmi, vagy bármilyen magyarázata annak, ha egy kormányzat, szinte egyik pillanatról a másikra, elkezd, folyamatosan a kereszténységről, a kereszténységéről beszélni? Netán előkészít valamit?

- Igen, van magyarázata, és elő is készít valamit. Én ezt egyébként egy abszolút szélsőséges, fundamentalista gesztusnak tekintem, ezért is szoktam őket táliboknak nevezni. Ugyanaz a habitus és mentalitás határozza meg őket, mint a muszlim tálibokat. Nincs másról szó, mint hogy a hit érzületét, a vallást, eszközként használják.

Természetesen egy másodpercre sem szabad őket komolyan venni, nem szabad azt gondolni, hogy mélységes hitüket megvalló, azt kinyilvánító emberekről van szó. Nyilván vannak köztük ilyenek is, de az ország vezetői biztosan nem azok. A megszólalásaik végtelen politikai cinizmussal vannak leöntve. De hogy példát is mondjak: reggeltől estig azt hallani, hogy Magyarország, Putyin Oroszországával együtt a legnagyobb keresztényvédő ország. Ha semmit nem tudnék Oroszországról, már akkor is furcsállnám ezt a kijelentést, annak ismeretében, hogy egy egykori KGB-s tiszt, aki az NDK-ban szolgált, mára nagy keresztény oltalmazó lenne, de lépjünk túl ezen. Kiváltképp, hogy tudjuk, arról az Oroszországról beszélünk, ahol a pravoszláv egyház a legközvetlenebb módon van bekötve az orosz titkosszolgálathoz, maga is titkosszolgálati eszközökkel dolgozó intézmény; köztudott, hogy a moszkvai pátriárkák a KGB-nek rendszeresen jelentő ügynöki tevékenységet folytattak, így volt ez a korábbi pátriárkával, II. Alekszijjel, akinek a fedőnevét is ismerjük: Drozdov (rigó), s így van ez a mostanival, Kirill pátriárkával is, akinek a fedőneve Mihajlov volt.

Nem mellékesen arról az Oroszországról beszélünk, ahol a pravoszláv egyház mellett szinte minden más keresztény egyházat – nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva –betiltottak, vagy működésében ellehetetlenítettek, így például a protestánsok és a neoprotestánsok felekezeteit.

És az a Magyarország beszél ugyancsak a keresztények védelméről, ahol 2011-ben olyan egyházügyi törvényt alkottak, amely elérte azt, hogy a vallási és lelkiismereti szabadságot páros lábbal tiporva a regnáló politikai hatalom kezébe adta a döntést, hogy mely egyház minősül egyháznak és melyik nem. Így jutottunk el odáig, hogy olyan keresztény felekezeteket lehetetlenítettek el, mint például az Iványi Gábor-féle Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség, amely még a pártállam idején vált ki a diktatúrával kollaboráló anyaegyházból, s amely egyház a szegények, a rászorulók, a kitaszítottak, a hajléktalanok vagy a betegek támogatásával példaértékű karitatív tevékenységet folytat. Vagyis a vallási és lelkiismereti szabadságot a nagy keresztényvédők a politika alá gyűrték, s hatalmi úton újragyarmatosították a hit érzületét.

Az említett esetben persze azt is tudjuk, hogy a demokráciák egyik legszenzitívebb jogát, a vallási és lelkiismereti szabadság alapjogát Orbán személyes, kicsinyes és aljas bosszúja felülírta. De az is megtörténhetett ebben a nagy keresztényvédelemben, hogy egy hazánkban állomásozó azeri katona lemészárolta keresztény örmény társát, aljas indokból, előre megfontolt szándékkal, kegyetlen módon, és a magyar hatóságok, némi csúszópénzek érkezésével egy időben szabadon engedték a vadállati gyilkost, pontosan tudván azt, hogy hazájában nem fogják megbüntetni, sőt kitüntetik, előléptetik, és keresztény társának legyilkolása miatt nemzeti hősként magasztalják majd. Vagy miféle keresztényvédő ország az, amelynek vezetője a legjobb kapcsolatokat ápolja azon országok vezetőivel, Kínával, avagy a Türk Tanáccsal, akik – amúgy teljes joggal – a leghírhedtebb keresztényüldözőkként vannak számontartva. De említhetek más példát is, többek között azt, hogy Erdogan iskolát alapíthat Budapesten, ez az ún. Maarif Alapítvány, ahol többek között a Koránt fogják tanulni a gyerekek, s az erdogani iszlamista szellemiségnek megfelelően mossák át az agyukat; a Maarif Alapítvány, amelyet különféle iszlamista erők támogatnak és pénzelnek, kizárólag muszlim országokban létezik (Szudántól Gabonon át Szomáliáig és Burundiig), nem egy helyen lényegében a jövő terroristáinak kiképző központjaként, de kimondottan Erdogan halálos ellenségével, Fethullah Gülennel szemben. Vagyis Orbán Viktor sikerrel importál a „keresztény” Magyarországra egy rendkívül súlyos és biztonságpolitikailag kifejezetten kockázatos iszlám politikai konfliktust.

- Arra lennék kíváncsi, hogy vajon mennyire életszerű az a helyzet, amelyben egy ateistákból álló csoport, hangsúlyozottan nem hívők – amúgy ma az ország vezetői –szinte varázsütésre, egyszerre válnak erősen hívő emberekké?

- Jogos a kérdés. Minden vallás mélyén, potenciálisan jelen van a fundamentalizmus lehetősége, ez „vallásfenomenológiai” tény. Addig nincs baj, amíg azt mondod, hogy a te hited az igaz hit. Ez egy hívő ember szájából teljesen normális állítás. Mert ez csak a saját meggyőződéséről szól, és nem zárja ki, hogy más hitű, vagy éppen hitetlen ember is éppoly tisztességes, törvénytisztelő életet élhet, mint ő maga. A baj tehát nem akkor kezdődik, amikor valaki kijelenti, hogy az övé az egyetlen igaz hit, hanem akkor, amikor ezt az állítást univerzálissá kívánja tenni, kiterjeszteni akarja, és aki nem az ő hitét követi vagy vallja, az maga a gonosz, minden rossz legfőbb okozója, a Sátán cimborája, a megtestesült ördög. S ha mindennek állami-politikai kikényszerítés útján kívánnak érvényt szerezni, az maga a fundamentalizmus. Ennek megnyilvánulása például, amikor Kövér László istentelennek nevezi az ellenzéket, avagy amikor Gulyás Gergely arról beszél, hogy a nyugati egyházak elfordultak a Biblia legalapvetőbb tanításától, s a megújulás kizárólag a Közép-Európai egyházaktól várható.

- Ezzel azt állítja, hogy a fundamentalizmus előszobájában van már a Fidesz?

- Nem is az előszobában, már bent van a nappaliban. Egy ilyen gondolkodás ugyanis – és ezt tapasztaljuk a Fidesznél – a világot két mezőre osztja, azaz vannak a jók és vannak a rosszak. Én a küldetéstudatomnak megfelelően a jó ügyet képviselem, a transzcendens jónak én vagyok a letéteményese, következésképp, aki mögöttem áll, az az abszolút jó kategóriájába tartozik, azokhoz, akik egyedül és kizárólag a nemzetért, a haza felvirágoztatásáért cselekednek. Ám mindazok, akik szemben állnak velem, más az elképzelésük gazdaságról, oktatásról, kultúráról, egészségügyről, bel- és külpolitikáról, bármiről, nos, ők nem lehetnek mások csak gonoszok, hiszen az abszolút jót képviselővel, azaz velem állnak szemben. Így tehát nem politikai ellenfelek ők, hanem ellenségek: és nem pusztán politikai ellenségek, hanem az üdvözülés, a nemzet üdvösségének ellenségei. Ezek az emberek tehát a személyemen keresztül az abszolút jót támadják, így velük szemben nem politikai vitapartnerként kell fellépni, hanem – akár a törvényeket is felül- vagy átírva – le kell számolni velük, meg kell semmisíteni őket: ellehetetleníteni valamennyit egzisztenciálisan, szétverni az ellenséges hadállásaiknak imaginált tudományos, oktatási vagy kulturális intézményeiket, a médiájukat, civil szervezeteiket, elűzni ezeket az országból, avagy mondvacsinált okokra hivatkozva felszántani ezeket a műhelyeket, fórumokat.

- Ez valóságos hitükből fakad?

- Nem, kizárólag a politikai nézetükből. Csak azért rendelik mellé a hitet, mert a hit képes ilyen dualista módon gondolkodni. Vannak az igazhitűek és a gonoszok. Az utóbbiakat pedig üldözni kell, le kell taposni, meg kell semmisíteni, mert ez – mondják a fundamentalisták – Istentől rendelt kötelességük, vagyis a tőlük eltérők üldözését isteni-transzcendens módon próbálják legitimálni. A történelmet lakó ember határtalan fantáziájával erre a legkülönfélébb megoldásokat dolgozta ki a máglyától a kényszerkeresztelésekig, a pogromoktól a gályarabságig, az eretnekké nyilvánítástól teszem azt a metrókon utazók, a koncerteket látogatók vagy a nekik nem tetsző szerkesztőségek legyilkolásáig. Ez a fajta politika ebben a duális világban gondolkodik, s azt állítja: ha te fellépsz az ő politikai szándékukkal szemben, akkor te valójában nem politikai vitapartner vagy, hanem olyasvalaki, aki a transzcendens módon megalapozott jóval szemben lépsz fel, mint a megszemélyesedett, perszonifikálódott Sátán maga. Innentől kezdve a sorsod megpecsételődött.

- És milyen távlati célja van ennek, maradjunk az ön kifejezésénél, fundamentalizmusnak?

- Van célja, és emlékeztet bennünket a kommunista üdvtörténeti gondolkodásra, amely azt mondja, hogy elkövetünk ugyan hibákat, kedves elvtársak, s ma is, kedves NER-társak, olykor elmegyünk helikopterezni, időnként az Adriára hajókázni, de észre kell venni a hosszú távú célt, s azt, hogy egyes egyedül mi leszünk képesek üdvözíteni ezt az országot. És ezt akkor sem szabad kétségbe vonni, ha itt-ott milliárdok tűnnek el, de – mint a kommunizmusban – a mi üdvtörténeti célkitűzésünk az egyetlen igaz, és ezt tudomásul kell venni, s el kell fogadni mindenkinek. Tulajdonképpen a számonkérhetetlenségről van itt szó (a számonkérhetőség a normális politikacsinálás alapja), hiszen mi Isten országát képviseljük, oszt jónapot! Ne feledjük, hogy jó tíz évvel ezelőtt Orbán Viktor azt mondta, hogy ő két országot szolgál, kis o-val Magyarországot és nagy O-val Isten országát. Ennek pedig az a tartalma és az a küldetéstudat szól belőle, hogy Magyarország történelmében én, Orbán Viktor, Isten országát fogom leképezni. És ezt az isteni célt szolgálom, még akkor is, sőt kiváltképp akkor, amikor a gonosz erők ennek megpróbálnak keresztbe tenni.

- A szavaiból elég egyértelműen kiderül, hogy ez nem egy valóságos hit, hanem nagyon is kimódolt…

- Így van. Tegyük hozzá, Orbánék ebben sem voltak képesek sok újat kitalálni: több ezer éves sémákat, gondolkodási módokat elevenítenek fel.

- A beszélgetésünkben most többször is elhangzott Orbán Viktor neve. Ez az egész ötlet, ennek az iránynak a követése tőle származik?

- Biztos, hogy tőle származik, de egészen bizonyosan akadtak körülötte tanácsadók, például Balog Zoltán, aki református lelkészként, s a kormányban szerepet vállaló politikusként készítette fel Orbánt. Fel kellett készíteni, mert annyi köze volt a kereszténységhez, a hitélethez, mint nekem a balalajkázáshoz. Ez a tudáshiány amúgy naponta visszaköszön. Például, amikor a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán elmondta azt, hogy őt a Jóisten keresztény magyar férfinak teremtette, és ott ült a bíboros, valamit más egyházak püspökei, de nem akadt közöttük egyetlen egy sem, aki felállt volna, és úgy csapta volna be maga mögött az ajtót, hogy az tokostul szakad volna ki. Aki ugyanis ilyet mond, még egy másfél napos keresztény gyorstalpaló tanfolyamot is elbliccelt. Az ugyanis a minimum, amit tudni kell, hogy a Jóisten nem teremt senkit sem kereszténynek, mindenkit pogánynak teremt. A keresztség szentségének épp az a lényege, hogy a keresztség alatt újjászületik a lélek, válik kereszténnyé, s az egyház tagjává.

- Nem inkább a kirekesztés gondolata van az orbáni mondat mögött?

- Nem fogunk vitatkozni ez ügyben. A politika instrumentumává, eszközévé és játékszerévé tett kereszténység folyamatos mantrázása, kivált ennek az országnak a történelmében, sok esetben nem jelentett semmi mást, csak annyit, hogy „nem zsidó”, vagyis hogy nemzeti és nem idegen érdekeket szolgáló,nem idegenszívű, nem nemzetközi, nem kozmopolita, miközben a kereszténység – lényegéből és hagyományából következően – a világ tán legkozmopolitább, legegyetemesebb szellemi irányzata, a hozzá kapcsolódó intézményrendszerrel együtt, lásd leginkább a katolicizmust, amely még nevében is ezt tükrözi. (A katolicizmus egyetemeset jelent.) Vagyis igen, amint az a kérdésben involválódott, az orbáni szóhasználatban messze nem a keresztény üzenet alapja és lényege fogalmazódik meg, hanem legtöbbször annak szöges ellentéte: egy visszapogányosított, barbár eszmerendszer, amelynek lényege sokszor semmi más, mint a kizárás vagy a kirekesztése mindannak, amivel az orbáni pszeudokeresztény hatalom nem azonosul.

- Visszatérve az előbbi, tudatlanságában is mélyen árulkodó példához: Orbán szerint tehát Isten nem az embert teremtette meg, nőnek és férfinak, szőkének vagy barnának, fehér- sárga- vagy fekete bőrűnek, kicsinek vagy nagynak, ilyennek vagy olyannak, hanem a keresztényeket…

- Így igaz, ez a lényeg, és ez totálisan abszurd állítás, amely teljesen ellentmond Isten kinyilatkoztatott szavának, a Bibliának. Még a zsidóknál is nyolc napos korában, a körülmetélés révén válik a kisfiú az Ábrahámmal kötött szövetség tagjává. Orbán kijelentése tehát nem pusztán beteges, persze nem kívánok pszichológizálni, hanem a kereszténység egész felfogásával tökéletesen ellentétes. Egyszerűen bohócsipkát húz a kereszténységre, de ez a hazai keresztény-keresztyén egyház vezetőit láthatóan nem zavarja. És persze ennek is megvan az oka: az, hogy az állam és az egyház csak papíron van elválasztva egymástól, csak képzelmény és manipulációkra alkalmas, repetitív szónoki fordulat, miközben a financiális póráz egyik vége, a láthatatlanná tett állami pénzekkel és juttatásokkal a hatalom markában van, s a másik végén próbálnak teljes erőbedobással megfelelni a hatalmi elvárásoknak és juttatásoknak a különféle egyházak, felekezetek, amelyek a jutalmazások és a csinos kiglancolások oltárán, végtelenül hálás szívvel ,szép csendben feláldozzák büszke autonómiájukat.

- Beszéltünk arról, hogy milyen céllal válik kormányzati kánonná a kereszténység, de mi a hatása?

- Sokféle hatása lehet. Ahol az állam és egyház szétválasztása megtörtént, ott pontosan tudja mindenki, és érdemes is ezt tudni, hogy a hívők között sincs egységes politikai meggyőződés, miért is lenne? Eltérnek a politikáról, az erkölcsi meggyőződésről vallott nézetek, a szexuális szokásokról alkotott vélemények és így tovább. A hívek teljes lenézése az, amikor valamilyen homogén masszaként tekintenek rájuk. Azok az egyházak, amelyek lepaktálnak az állammal, persze csinos hasznot húznak ebből, szépen csurog hozzájuk a közpénz, ellenőrizhetetlenül. Egyébként akik így szövetkeznek a végrehajtó hatalommal, azok a saját egyházukkal és a saját hitükkel játszanak. Azzal ugyanis, hogy a politika mellé rendelik magukat, megteremtik annak lehetőségét, hogy az általuk támogatott politika elhiteltelenedésével, hibáival, bűneivel és bukásával együtt maguk is hiteltelenné válnak. Kínos és nevetséges, hogy a lelkiismeretre hivatkozó egyházak és felekezetek egy-egy súlyos társadalmi kérdésben csak akkor szólalnak meg, ha erre engedélyt kaptak, s csak úgy, hogy az hatalom-konform legyen.

- Ezzel olyanná válnak, mint hajdanán a békepapok, nem?

- Pontosan. A politika eszközeivé váltak. Azzá vált, hogy ne csak a keresztényekről beszéljek, az EMIH is, akkor például, amikor Köves Slomó részt vett egy olyan történelemhamisító ünnepségen, mint a Nemzeti Vértanúk Emlékének felavatása. A nemzet mártírjaira természetesen emlékezni kell, csak hogy itt nem egy új emlékművet avattak, hanem az 1934-ben felavatott szobrot készíttették el újra, amivel az akkori antiszemita, soviniszta szellemiséget reinkarnálták. Annak a Horthy-érának a reinkarnációját hajtották végre, amely csak és kizárólag a vörös terror áldozatinak állított emléket, miközben szándékosan megfeledkezett a fehérterror áldozatairól. Egy ma felállítandó szobornak kötelező lett volna ezt a történelmi bűnt korrigálni, hogy legalább a halálukban fogadja vissza a nemzet a saját mártírjait, a saját halottjait, függetlenül attól, hogy mely diktatúra terrorkülönítményesei végeztek velük. Mindennek 2019-ben, harminc évvel a diktatúrából való kijövetel után a történelmi ismeretekből és a legmocskosabb, legvéresebb események történelmi tanulságaiból levonandó, magától értetődő tanulságnak kellene lennie. Hogy egy ilyen rendezvényen részt vett Köves Slomó, annak nyilvánvalóan megvan a politikai magyarázata, ahogy megvolt a politikai magyarázata annak is, amikor elkötelezett politikai aktivistaként kampányolt fideszes politikusok mellett, vagy amikor minden skrupulus nélkül, igaz, megfelelő anyagi juttatások ellenében elvállalta, hogy a nemzeti emlékezet kultúráját a fentről megrendelt emlékezetpolitika terrénumává silányítsa. Minden vallásnál alapvetés a lelkiismeret, az, hogy nézz szembe önmagaddal, tarts önvizsgálatot, nézd meg, mit tettél, avagy mit nem tettél meg. A lelkiismeret nem más, mint az önmagunkon bíráskodó morális erő. Azzal viszont, hogy a politika rátelepszik az egyházakra, a hitet instrumentalizálja, valójában a lelkiismeretet iktatja ki: belső színleléshez vezet, mint annyiszor a történelemben, s élénk és önreflexióra képes lelkiismeret híján totálisan cinikussá és gátlástalanná tesz. A gátlástalanságot, amelyen nem lehet fogást találni, tartom napjaink legnagyobb mételyének, korántsem csak idehaza, hanem szerte az egész világon.

- De azért működik ez a retorika, vagy sokkal inkább az a hálózat, amit a gazdasági politikai érdekei érvényesítésére létrehozott a hatalom?

- Azért érdekes ez a kérdés, mert a XXI. században élve egy teljesen új kommunikációs térben létezünk. Az elmúlt században egy politikai szónok beszéde ott ért véget, ahol befejezte a beszédét, s utolsó mondata végére kitette a pontot. Ma nem így van. A szónok ma világosan tudja, hogy miután elmondta a beszédét, az öt perc múlva fenn lesz a világhálón, vagyis a szónok tulajdonképpen nem zárja le a mondandóját, megteszik azt a kommentelők [W1] . Vagyis a pont helyett ma három pont van a beszéde végén. Még csak utalás-szerűen sem kell mondjuk zsidózni, megteszik azt helyette mások, a kommentelő hívek hadra fogott népessége. Ez egy teljesen új kommunikációs helyzet, ami azzal párosul, hogy az amúgy is az internetes, sms-es rövid közlésekhez szokott vagy szoktatott világ megkapja a szükséges vezényszavakat, lózungokat, amelyeknek már semmi értelműk sincs, de mint hívószavak tökéletesen alkalmasak arra, hogy a mesterségesen lebutított hallgatóság elaléljon, s elinduljon a nyálelválasztás bizonyos szavak hallatán: kereszténység, nemzet, haza, mi magyarok, idegen erők, küzdelem, Soros és így tovább. Adott politikusnak ilyen hívószavakat kell alkalmaznia (erre a kommunikációs guruktól eredő pártbeli előírás is van), még akkor is, ha valójában ezek teljes értelmetlenséget takarnak. Ebbe a körbe tartozik például az Orbán-féle „keresztény szabadság” lózungja is, amelynek semmi értelme sincs. A miniszterelnök ugyan definiálta – szerinte azt jelenti, hogy, amit nem akarsz, hogy veled megtegyenek, azt te se tedd meg másokkal -, de ez semmi más, mint az úgynevezett „aranyszabály”, amelynek egyik alakzata először a héber Bibliában fogalmazódott meg, aztán a talmudi bölcseknél, illetve egy körülmetélt zsidó férfi szájából, a Szentföldön, a nevezetes Hegyi beszédében, akit aztán a későbbiekben Jézus néven ismert meg a világ. A keresztény szabadság nem politikai fogalom, hanem teológiai, amely a megtéréssel és az üdvözüléssel kapcsolatos. Nem véletlen, hogy Jézus – szemben Orbánnal – arra hívta fel hallgatósága figyelmét, hogy „az én országom nem e világból való.” Orbán eközben azt a fundamentalista látszatot kelti, mintha a politikai szabadságnak lenne ez egy formája. Értelmetlen böffentések ezek, de a politikai nyáj számára befogadható és kedves böffentések.

- És ide tartozik a tizenegyedik parancsolat is, vagyis hogy ne mondj rosszat a fideszes társadról?

- Igen. És ez nem más, mint a szigorúan vett maffia-logika. Továbbá egy őrületes blaszfémia, annak a tízparancsolatnak az önkényes orbáni kiigazítása, amely amúgy a hamis tanúságtételt vagy a lopást a leghatározottabban elutasítja, s amely szöveg a nyugati, zsidó-keresztény civilizációnak az alkotmánya vagy alaptörvénye.

- Meddig tud ez működni?

- Sajnos meglehetősen sötétnek látom a jövőt. És nem csak Magyarországon. Berlusconival jelent meg először az európai piacon, de ma már ott van Észak-Amerikában Trump kiszerelésben, Dél-Amerikában Bolsonaro személyében, aztán a kontinensünkön Boris Johnson, vagy Orbán Viktor képében – és még hosszan sorolhatnám – a politikusoknak egy új típusa. Olyan politikusok ők, akikben az egyre lejjebb csúszó, egyre inkább frusztrálódó és egyre inkább az értelmiségtől becsapottnak érző tömegek – mert hatalmas tömegekről van szó – saját magukat, saját személyüket ismerik fel: azért szeretik őket, mert ugyanolyanoknak mutatják magukat, amilyenek mi magunk vagyunk. Mi is gátlástalanul kikezdünk a nőkkel, mi is szotyolát köpködünk a focimeccseken, mi sem olvasunk könyveket, ahogy ezzel Trump dicsekedett, vagyis adott egy erős és meghatározó érzelmi-emocionális azonosulás. És itt újra szerephez jut a hit. Mert a politika, normális esetben persze, egy folyamatos racionális diskurzus. Ezen a ponton viszont átmegy az egész a puszta érzelmi és irracionális világba, ahol az én Vezérem sosem tévedhet. Másként: a politikus hitbéli módon tárgyiasul. Ezért aztán nem is kérek rajta számon semmit sem. Ez megint a hitnek egy nagyon lecsupaszított, szimplifikálódott, leegyszerűsített formája. Ám kiválóan működik. Működik, amikor sok európai vezető, elfeledkezvén az Európai Unió eredeti és legfontosabb célkitűzéséről, ethoszáról, küldetéséről, manapság a legpragmatikusabb módon csupán egyfajta „szén- és acélközösségnek” tekinti Európát, piacbővítési lehetőségnek, az olcsó munkaerő megszerzésének, s miközben obligát módon hallgatjuk Schiller remekművét, az Örömódát Beethoven csodás megzenésítésében, aközben szeretve dédelgetett európai autokraták röhögik ki nyilvánosan a számunkra már túlhaladottá vált szabadságeszményt, az emberi méltóság fogalmát vagy az emberi alapjogok követelményeit. Mindent felülírtak a ködös és egyre elborzasztóbb geopolitikai szándékok és különalkuk, s a brutális gazdasági érdekérvényesítési törekvések. Berlintől Moszkváig, Londontól Rómáig, Párizstól Varsóig, Budapesttől Ankaráig. Szép új világrend!