Orbánt már elküldik az asztaltól
A politika a kompromisszumok művészete, tartja a mondás. Annak sajnos nem találtam nyomát, hogy ki mondta először – megfejtéseket szívesen várok –, de annyi bizonyos, hogy tartalmán, igazságán gyakran elgondolkodom.
Ez ugyanis egy szép, tartalmat sugalló kifejezés, aminek mostanság alig-alig találom nyomát. Vagy azért, mert naiv vagyok és tényleg belelátok valami szépséget, ügyes taktikát, okos érdekérvényesítést, vagy azért, mert manapság ennek a mondásnak semmi értelme nincs már. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy bármiről essék szó, akkor nekem Orbán Viktor jut az eszembe, de itt és most ez megengedett: vajon a magyar miniszterelnök hajlik-e a kompromisszumokra, vagy nem. Egyáltalán az ő politizálását nevezhetjük-e olyan taktikai húzások sorozatának, amelynek a vége egy számára is, de az ellenoldal számára is előnyös megegyezés.
Akik ezen az oldalon találkoznak velem, nyilván pontosan tudják: nem gondolom, hogy a Fidesz elnöke a politika művésze, másként: a kompromisszumok megkötésének legendás képviselője. Orbán feltehetően soha nem volt ilyen, nagy eséllyel mindig azt tartotta szem előtt, hogy mi az ő pillantnyi politikai érdeke. Ide másolok egy, még 2016-ból származó idézetet – a szerkesztő kilétét törölték az internetről –, amely a következőket írja le: „Orbán nem akar művész lenni és túlfejlett egója miatt a kompromisszumok keresésében is gyenge: ha támadják a kedvenc kisvasútját, akkor dacpolitikusként még hosszabbra építi azt. Mire is játszik tehát a miniszterelnök? »
Akkor, majdnem tíz éve egy aktuális kérdés kapcsán tette fel a kérdést a szöveg írója, de a kérdés azóta is ott van közöttünk. És ahogy írtam: nem pusztán napjainkban, hanem Orbán teljes politikai pályafutása alatt. Kezdetben csak a belpolitikára vonatkozott; hogyan kössön alkut a liberálisokkal, az SZDSZ-szel, aztán Antall Józseffel a túloldalról, hogyan nyisson utat Szabó Ivánéknak, később pedig Torgyánéknak, az idő haladtával pedig a KDNP-vel, hogy a velük kialkudott kompromisszumok vége pártjuk halála, vagy beolvadása lett (ez utóbbit azért tartotta meg – saját uralma alatt –, hogy a keresztény egyházakat is az udvarba terelje).
Vajon művészet volt-e az említett pártokkal kötött kompromisszum? Valóban művészi alkotásnak nevezhetjük a folyamatos trükközést, ármánykodást, a megállapodások látszatát, hogy aztán a végén mindegyik politikai áldozattá váljon. (Semjén – KDNP – nyilván azt gondolja, hogy nem az, pedig dehogynem: egy gyenge, karakter nélküli figura, akin inkább mosolygunk, mint becsüljük. És ez akkor is így van, hogy ő cserébe jól él; miért ne élne jól, ha nincs szüksége elvekre…)
Elvekre, írom, és kérdezi ezt az idézett szöveg szerzője. Milyen elvekre? Hol látunk itt elveket? Egyszerű hatalom-technikákról van szó; éppen ezért, képességei miatt szokták dicsérni Orbánt. Mondják róla: kiváló hatalom-technikus. A kérdés azonban az, hogy meddig folytathatók ezek a játszmák. Az elmúlt tizennégy év azt mutatta: itthon a végtelenségig. Mert a magyar társadalmat nem érdekelte, hogy miniszterelnökük, mindenféle kompromisszum nélkül felszámolta a magyar jogállamot, uralma alá hajtott minden hatóságot, tökéletesen kikapcsolta a fékek és ellensúlyok rendszerét, formálissá tette az országgyűlést, de mindez nem volt számára elég: hogy még a gondolata is megszűnjön a kompromisszumoknak, bevezette – annak is lassan egy évtizede – a rendeleti kormányzást. Ráadásul: hiába voltunk – vagyunk – az Európai Unió tagjai, Orbán itt is felismerte a szövetség tehetetlenségét és az örök kompromisszumra törekvését.
Eddig maximálisan bejöttek a számításai. Most viszont mintha kátyúba futott volna, amely legalább lelassította, de az is lehet, hogy képtelenné tette őt a haladásra. A külföldi partnerek, mintha rájöttek volna: magyar partnerük csak átveri őket. Amit ajánl, az nem egyezség, hanem rút átverés. Hogy lehetetlen nem észrevenni: mást mond Magyarországon és mást külföldön. És végképp lehetetlen nem észrevenni azt a kétkulacsos politikát, amit uniós- és NATO- tagként folytat – Putyin érdekében.
Szóval nem pusztán Magyar Péter megjelenése zavart be a képbe – a magyar társadalom jelentős részének elfordulása a jelenlegi rezsimtől –, hanem a nemzetközi partnerek, a folyamatosan sértegetett uniós vezetők – vagy leendő vezetők – elárulása, klónhangjával, a magyar diplomácia állítólagos vezetőjével, Szijjártó Péterrel együtt. Úgy tűnik most: kellett másfél évtized ahhoz, hogy rájöjjenek: Orbán Viktor nem volt, és nem lesz soha megbízható partner. Amit nyújtani akar, az nem több egy új kísérletnél, a hatalma kiterjesztésének érdekében. Rutte, Weber, von der Leyen, Schulz, Macron valamennyien látják már: óvakodni kell a magyar vezetőtől.
Óvakodni kell, mert a színjáték állandó, az európaiság csak megjátszott, mögötte valójában ott áll folyamatosan Putyin. Hogy miért nem fordul szembe Orbán Putyinnal, miért lett az ő képviselője az EU-ban, nem tudni. Illetve, amit tudni vélünk, az csupa feltételezés. Mindenesetre bármivel is próbálkozik, úgy tűnik, átlátnak rajta.
Talán egyre többen itthon is. Egyre többen látják, hogy Orbán nem a kompromisszumok embere. Ha útjába kerülsz, nem alkuszik. Úgy jársz, mint a felsorolt pártok. Egészen addig, amíg képes a többséget megvásárolni, uralni. Persze, ha lefizetnek valakit, az is kompromisszum. Művészinek azonban aligha nevezhető. Külföldön ezt már látják, tudják, nem szívesen adnak helyet neki az asztalnál. Itthon még megterítenek neki.
